Hajnali 2 óra, országút. Dr. Richard Flemming sietve száll be 89-es Fordjába. Homlokáról záporozik a verejték. Az autó kulcsai után kotorászik zsebében, majd miután megtalálja, őrültként indítja be a fém fenevadat. Flemming tekintete üveges. Pupilláin csak a kilométeróra látszódik. Az út kezd elmosódni, a fák eggyé válnak, mögöttük riogató vörös szempárok izzanak. Flemming kezd elálmosodni, szemei egyre nehezebbek. A hideg éj dermesztő illata jeges vízként tölti meg tüdejét. Nem tud másra gondolni. Állandóan a küldetése hömpölyög agytekervényei között.
Fel kell hívnia. Meg kell tennie. Csak Ő segíthet neki. Megpróbál telefonjáért nyúlni. Karjai elnehezedtek, mintha betonból lennének. Egy emberöltő zajlik le, miközben remegő ujjaival beüti a számokat. Kicseng. Flemming adrenalinnal töltődik fel. Valaki felveszi a telefont. Flemming nem várja meg a hangot, idegességében csak ennyit mond: „Carter őrnagy, mindent tudok Adrian Conradról. Meg kell védenie engem. Kérem, segítsen.” Ezután a vonal megszakad, és a hajnali fényben már csak Flemming autójának roncsai látszódnak. Zombis rész, wtf? Teszkógazdaságos hogyvolt következik.