Catherine Weldon Svájcban született 1844-be, de Brooklynba nőtt fel, festegetett, de nem túl jól, majd férjhez ment, elvált, meghalt az anyja, és ott maradt a fiával egyedül. És valamiért elkezdett az amerikai indiánok jogaival foglalkozni, kitalálta, hogy neki az lesz a legjobb, ha elutazik a sziú indiánok rezervátumába, mert ott tevékenyebben tud segíteni az amerikai állam által éppen kizsákmányolt őslakosokon. A Woman Walks Ahead című film, amit Magyarországon először itt lehet megnézni, arról szól, hogy ez a nagylelkűség mennyi szívással járt a nőre nézve

Egy Marvel-filmnél előre be lehet lőni, hogy mit kapunk. Trükkhalmokat, vicceskedést, a Nagy Sztoriba (ha másként nem, erőszakkal) illeszkedő történetet, popkult-beszólásokat és Oscar-díjas mellékszereplőt. Ettől a mintától eddig csak a Thor 2 és a legutóbbi Bosszúállók tért el, fogcsikorgató dráma volt mindkettő, az előbbi a legrosszabb Marvel-fim, utóbbi meg a legidegesítőbb.

Mi jöhet ki abból, ha korunk egyik legtehetségesebb rendezője összetalálkozik az újhullámos krimiszerzők egyik legjobbikának tartott szerző kismillió példányban eladott sikerkönyvével, amit olyan hisztéria övezett, mint egy Grisham-regényt annak idején, amikor a jogi thriller felkent pápáját még érdekelte az írás, és nem szöveggenerátorral írta a könyveit?

Egy remek krimi, az.

Horrorfilmet sem nagyon szoktak karácsonyi kalandokról forgatni, illetve hát, ahogy vesszük, hiszen a betörők oldaláról nézve a Reszkessetek betörők! nem családi vígjáték, hanem vesszőfutás. De ha a hagyományos horrornál maradunk, viszonylag ritka a december 25-én reggel a színes, dobozból előmászó gyilkos macikról szóló film, ahogy a rénszarvas vontatta szánon láncfűrésszel a kezében, a fejét hokimaszkkal rodeózó Télapó alakja sem túl megszokott.

A halál az, amiről a pénz, a szex meg a vallás mellett nem szeretünk beszélni, még akkor sem, ha már ott áll a sarkon és türelmetlenül kocogtatja a kaszáját, hogy idő van, Lajoskám. A Csillagainkban a hiba meg az a film, ami megtanítja a tiniknek, hogy mi az az elfogadás. És persze végigbőgöd.

Vannak azok az előzetesek, mint a Blade Runner 2049-é is, amit megnézve gőzöd sincs, miről fog szólni a film, de valahol az alkotók nem is erre spendíroznak, hanem arra, hogy a hangulat majd jól beránt. Na, a Miért pont ő? előzetese nem ilyen, hanem az a típusú, ami elmeséli a filmet 2,5 percben, megmutatja, milyen drámai fordulatok/vicces jelenetek lesznek benne,

és tényleg csak az hiányzik a végéről, hogy valaki megkérdezze, hogy ezek után is megnézed?

Kasszasiker animációs filmet folytatni, mármint jól folytatni, nem olyan egyszerű, mint gondolnánk. Mert hiába van meg a sikerrecept, az esetek nagy többségében a folytatásból világosan kiderül, hogy a legjobb ötleteket az első rész már rég elsütötte, és marad a nosztalgia. A lendület és a kiskölykök lelkesedése persze elviszi a filmeket, de a harmadik körök már anyagilag sem mindig kifizetődők, ha pedig színtisztán csak a moziélményt nézük, minden Toy Story 2-re jut egy Gru2, egy Verdák 2, egy Madagaszkár 2-3, egy Shrek 2-3 és így tovább. Márpedig a Hihetetlen család első része állat jó film volt, amin csak rontani lehetett, gondoltam én.

Hát nem, sőt.

Nem azért felejtünk el játszani, mert megöregszünk, hanem attól öregszünk meg, hogy elfelejtünk játszani. Amikor ezt George Bernard Shaw először mondta ki, tuti nem arra gondolt, hogy te, Yeats, ne verselj már állandóan, inkább menjünk ki libikókázni a játszótérre. Márpedig a Haverok harca című vígjáték kábé erről szól, illetve arról hogy vannak olyan meglett férfiak, akik negyvenévesen is simán fogócskáznak, de nem akárhogy.

A sztori alapja egy 2013-as újságcikk, amiben a The Wall Street Journal újságírója egy olyan, tízfős társaságról ír, aminek tagjai akkorra már 23. éve fogócskáztak egymással. A sztori, ha bővített mondatban gondolkodunk, annyi, hogy a haverok annak idején nem tudtak jobbat kitalálni arra, hogy kapcsolatban maradjanak egymással, mint azt, hogy aláírtak egy megállapodást, miszerint minden év februárjában mindenki szabad préda, és bárkit, bárhol el lehet kapni, megérinteni (KÉZZEL!!!) és a fülébe ordítani, hogy te vagy a fogó (visszanyúlás NINCS!!!). És aki a hónap utolsó napjának végén fogó marad az úgy járt egy évre, és ő maradt a fogó.

Ha a nyolcvanas évek iránt érzett nosztalgiát megfűszerezzük a Spielbergben lakó gyermek őszinte lelkesedésével, hozzáteszünk egy nagy rakás pénzt, még nagyobb rakás popkult-utalást, filmet, videójátékot és zenét amikre a mai tinik nagyon rá szoktak csodálkozni, akkor kapjuk meg a Ready Player One-t, azt a filmet, aminek a címe az a sor, amivel a játékgép fogadta a játékost a játéktermekben.

Kevesen tudják, hogy annak idején amikor a Vissza a jövőbe!-trilógiát forgatták, a rendező Robert Zemeckis két dolgot nagyon szeretett volna láttatnia filmben: egy karácsonyt, és egy magyar színészt, aki a Télapó szerepét kapta volna. Zemeckis Róbert ugyanis budapesti volt, a Józsefvárosban nőtt fel, és nagyon sok szállal kötődött az óhazához - a Vissza a jövőbe! filmekbe, különösen a harmadik, vadnyugati kiadásba, nem lehetett magyar szereplőt beleírni.