Utolsó héten utolsó nap nem fog a tinta, nem fog az agy. De mondhatnám, hogy eljutottunk végre a VAKÁCIÓ!-ig és kicsit fellélegzünk, meg egy kicsit szomorúak is vagyunk, mert hiányozni fog. Nekem a hetente jelentkező idegrángás, miszerint mi ez a szar?! Többeteknek pedig mert egyszerűen csak tetszett. És akkor itt kérnék elnézést azért a túlzott mértékű fikáért, ami dőlt belőlem a hogyvoltok nagyrészében, kezem a szívemre téve mondom, nem szándékos volt, én nagyon akartam szeretni ezt az egészet. De az évad az a típusú faszi volt, aki első látásra szívdöglesztő és értelem csillog a szemében a kockahasa felett, de az első pár randin kilóg a lóláb és érzed, hogy annyira nem frankó a dolog. Dehát te sem vagy tökéletes. Aztán épp mire fülig szerelmes lennél, kiderül, hogy egy tahó, akinek büdös a lába és soha nem mos fogat és hiába hoz hetente egyszer virágot bonbonnal, ha hétfőtől szombatig eszébe se jut elmosogatni.

Este nyolc óra negyvenkét perc van, hetvennyolc perc a kitekintések bekövetkeztéig, már akinek bekövetkezik. Mark Benford némi alkohollal a szervezetében és pár horzsolással az orrán ül a fogdában és jegygyűrűs kezével a barátságkarkötőt piszkálja. A gyűrű másik felének tulajdonosa a lányukkal együtt a tengerparton sétál és tűzijátékot néz. Nicole a házban ücsörög, ahonnan sebesen elhajtott Bryce, amint megtudta, hogy hol van Keiko, és a füzetben lévő rajzra bámul. Keiko eközben megérkezik az anyjával és néhány Bevándorlási Hivatalos nehézfiúval a reptérre, a hegedűk szomorúan sírdogálnak, a szigorú arcú anya pedig szigorú hangon oktatja ki a gitárt cipelő lányát arról, hol van egy tisztességes japán lány helye a világban. Bryce is odaér, de persze egy órával lekéste Keikot, erről egy smasszer nő tájékoztatja, kezében egy könyvvel, amit senki ne keressen a polcokon, Ferrington nevű író sosem írt Az elveszett hullámok kapitánya című, fedlapján kibuggyanó csöcsökkel operáló regényt. Bryce megérzi a lehetőséget, ha a baltaarcú fogdás nőben annyi érzelem van, amennyit ez az elsőszámú romantikus nyálfolyam elbír, akkor az ő sztorijára is vevő lesz és talán ad egy telefonszámot.

Mintha négy bölcsességfogamat húznák egyszerre, lekötözve, fogpiszkálóval kitámasztott szemekkel érzem magam, könyörgöm az égieknek, hogy hagyják abba a kínzásom, de nem hallgatják meg imáim, még két rész, még ez és a következő. Családomhoz levelet juttatok, miközben ezt a két részt nézem és írom, hozzám ne szóljanak, nem állok jót ugyanis magamért. Búcsúlevelem és végrendeletem, arra az esetre, ha ép ésszel nem bírnám ki, a bal felső fiókban megtalálható, laptopom a fiamra hagyom, azzal a kikötéssel, hogy mindent, ami a flashforwardra vonatkozik, letiltanak a gépről. Hajnali három óra huszonhárom percet mutatnak az órák Los Angeles kertvárosában, amikor Charlie Benford rémálomból ébred április 29-én. Olivia átfut a gyerekszobába az izzadt lányához, aki hozzábújva értesíti édesanyját arról, hogy ismeri már a naptárt: ma van a nap, amikor apuci meghal. ÁMEN, a kurva életbe, csak legyen már úgy végre. Négy órával később Simont Janisnél találjuk, a kalapját már levette, de a pisztolyt még ott forgatja a kezében, ahogy a láthatóan fáradt Barnának magyarázza, hogy bosszút akar állni azokon, akik az ájulásért felelősek és ehhez Janis segítsége kell.

A csaj szerint már nincs hova pattogni, miután az FBI elfogta Hellingert, de a hobbit erősködik, ugyan aranyom, te is tudod, hogy ez a buli nem egyszemélyes, úgyhogy segítsen bejutni az NLAP-be mindenféle ügynökök nélkül, ott ő bütyköl valamit a rendszerben és akkor jó lesz. Aha. Nyolc óra, tizenegy perc: Mark és Demetri tömik a büszkeségtől dagadó pofájukat reggelivel, elkapták Öltönyöst. Nagy cucc, ecséim, nagy cucc. Újabb néhány percig szopkodják egymás faszát a nagy semmiben, elég annyi, hogy Mark küldi Szamurájt Hawaiira, az nem akar menni, Mark küldi, az nem akar menni, Mark küldi, az nem akar... vagy ezt már mondtam? Jah, tényleg, mondtam, mert már negyvenszer tekinthetjük meg ezt a kibaszott párbeszédet különböző beállításokban és hátterekkel. Hörr. Közben Oliviáéknál is reggel lett a rémálommal tűzdelt hajnalból, de Charlie nem nyugodott meg. Telefon cseng, Lloyd piócázza rá magát doktornénire, mert a ma estét szeretné, ha együtt töltenék. Lófasz a seggébe, tényleg, közben Charlie a kakaója fölött zokog. Kutyaszemű Aladár is beér a melóhelyre, Szamuráj már nincs vele. Szopottgombóc Hellinger gazdasági életéről tájékoztatja Markot és úgy tűnik, hogy azért olyan nagyon gazdag Öltönyös, mert az összes befektetése és pénze kivétele előtt kitekintésekből tudta, mibe kell invesztálni és mi kerül leszállóágba.

T. eddigi olvasóim, ne riasszon el titeket a múltkori vérzivatar, gyertek kommentelni, hiányoztok.

Elérkezve a huszadik részhez az epizód nem úgy indul, mint az eddigi tizenkilenc. Ahelyett, hogy Wedeck hangján hallanánk a beveztő szöveget, egy eddig ez történtet mond csak és hamarosan kiderül, miért. Április 28. van, Wedeck pedig a jólismert mondatokat az irodában mondja el az ügynökeinek, némi kiegészítéssel: öröm és bánat, zavar, aggodalom és félelem, mindezeknek vége a következő napon. Nagy valószínűséggel az épületet megtámadják holnap este, ezért minden protokollból a legszigorúbb van érvényben és kommandósok, orvlövészek az épületben. Vogel és Janis pillog egymásra, mintha mindent tudnának az elkövetkezendő napról, mellesleg Janis és Vreede van megbízva a felügyelettel, még a végén igazam lesz arról, amit kommentben ellőttem? A szpícs végén Wedeck Markot kérdezgeti Simonról, akinek azóta, hogy lelépett semmi nyoma. Telefonja inaktív, a családjánál Torontoban, ahova visszament Annabelle is, nem jelentkezett. Wedeck a föld alól is akarja őt is és a gyűrűt is, Mark épp csak nem liheg és vonyít, úgy szeretne megfelelni Wedeck elvárásainak.

Vogel tart még egy eligazítást, mert egy fokkal még nehezebb lett a dolguk: a tévé ezekben a pillanatokban ad le egy felvételt Simonról a deroiti stadionban ébren a kitekintések alatt. Hogy tényleg a hobbit van ott, azt nem mondják és Mark jön rá természetesen, hogy a felvétel nem tőlük szivárgott ki, ugyanis egy eddig számukra is ismeretlen szemszögből van felvéve. Erről mit sem sejtve Zérónk valami kocsmában ül, kalapban és szemüvegben, kezében új személyi okmánya David Walker nevére kiállítva. Próbálgatja új nevét, mikor megszólítja egy női hang, aki ismerősnek találja Simont, mi meg ismerősnek találjuk a szexi nénit: ez bizony Lita, Janis beszervezője. (Kép szannának megy.) A csaj nem sokat késlekedik, felvilágosítja a hobbitot, hogy nagyon jól tudja, ki ő és szeretné, ha Simon velemenne. Tud egy akkora hímsovén görény ennek ellenállni, mint Simon? Nem tud, megy is vele. Míg Demetri telefonon próbálja elérni azt az újságírót, akinek a Zéró-videót elküldték, Zoeyt látja meg az asztalánál vigyorogni. Vigyorog, de még mennyire, mert nyugodt, boldog és kedélyes hangulatot akar kelteni, aztán BAZINGA, bedob egy kérést: vegye ki Szamuráj a holnapi napot szabinak.

A visszaszámlálás megindult, csak most nem a pisztoly mered Dem mellkasára, hanem a kasza a sorozat felé. Még három rész és meglendítjük kalapunkat, meglengetjük hófehér zsebkendőnket és fellélegzünk, mert nem lesz második évad ebből a botrányosan elbaszott sorozatból. Kiderül, ki volt Rutherford és miért volt fontos? Lesz-e összefüggés a Jericho - Afganisztán - Frost - kitekintés vonalon? Hogy hozzák össze Keikot a bevándorlásiaknál és Nicolet a fojtogatóval? És ezek még csak az apró kérdések, apró mellékszálak, ti is ezer másikat említetek kommentben. Néha, de csak néha elkap a svung és csak nézem elvárások és kérdések, fejcsapkodás és szemforgatás nélkül, olyankor jó, olyankor elégedett vagyok és még a hold is másképp süt, villamos is aluszik, a gyerek se mocorog az ágyában, de egyébként... Egyébként Palo Altoban nyitunk, az NLAP-nél, két nappal az ájulások előtt, két nappal azelőtt, hogy Simon és Lloyd tizenkét éves munkája végére érkezne: szimulálva a Nagy Bummot, az ősrobbanást, megtalálják a sötét anyagot. De Simon telefonja csörög és ahelyett, hogy jelen lenne munkájának gyümölcse beérésénél, az anyja hívására hazamegy Torontoba, mert az apja meghalt. A részleteket persze tudjuk.

Szóval a Nagy Napon csak Lloyd tartja a frontot, mint hatalmas elme, őt mutatja be Gordon Myhill egy újságíró néninek, aki ugyanolyan izgatottan mered a hatalmas képernyőre, mint az NLAP összes többi munkatársa. És harminc másodperc, húsz, tíz, ötnégyháromkettőegy, bimm, egy hullámot látunk elindulni Californiából, ami körkörösen nő tovább, aztán előtűnik egy másik hullámkör is és amikor összeérnek, bamm. Bekövetkeznek az ájulások. Honnan a második hullám? Hülyézzetek le, de én fogtam a Google Earth programot és megpróbáltam belőni, persze az is lehet, hogy akkorát tévedek, mint Makó és Jeruzsálem viszonylata, mert az érintkezési pont valahol a Csendes óceánban van, ami valljuk be: nagy. Azért én ki merem jelenteni, hogy valahol a Midway Atoll közelében látom a lehetőségét, ami úgy 5100 kilométerre van Palo Altotól. Ha az atolltól elindulunk 5100 kilométerre a másik irányba, akkor a következő lehetőségeink vannak megérkezni: valahol Dél-Koreában vagy Pápua Új-Guineában, már ha szárazföldet választunk. De mondom, ez csak magánakció volt, addig se kellett tovább néznem az epizódot, amiben az ájulások huszadszorra vannak megjelenítve, most épp az NLAP-ban, újságíró meghal, pezsgő kiömlik, csak a részecskegyorsítót hagyja hidegen, mit okozott: a műtét sikerült, a beteg meghalt.

Futnak a kemény férfiak és kemény nők az erdőben, rajtuk FBI-os póló és sok izzadtságcsepp, mit csepp, folyam, az utat sárga kövek határolják, épp mint az Ózban, csak itt a végén nem maga a varázsló várja őket, hanem egy kötélpálya, meg szögesdrót és sár. Quantico az FBI kiképzőhelyszíne, a Sárgaköves Út pedig az utolsó fizikai megmérettetés az újonc különleges ügynököknek. Itt szenved három évvel ezelőtt Janis is Demetri oldalán, miután megunta, hogy csak egy unalmas ügyvéd unalmas életét éli és jelentkezett védeni a hazát. A sok ölelgetés és poén után persze már nem olyan meglepő, hogy Szamuráj maga alá gyűrte egy menetre Barnát a sivatagban, mint eddig. A sáros Janisről a jólfésült Janis mesél egyébként a huhdeszexi Litának, két évvel az ájulások előtt, épp mikor Barna elkezdene a los angelesi irodában dolgozni. Lita nem sokat vacakol, hamar a tárgyra tér és munkát kínál - nem, nem kell választania Janisnek az FBI és eközött, sőt. Hát így kezdődött?

A jelenben Janis, Mark, Vogel, Wedeck és Vreede értekeznek a Frostnál talált fotók és tervrajz előtt. Szopottgombóc nem hiszi el, hogy a kezükre került főelmét az lőtte le, aki azelőtt fél pillanattal szintén a kezükben volt - Terroristabarbie. Mi erre Mark Benford válasza? Hogy de legalább Demetri él. Na, azzal ugye kint van a világ a vízből. Janisre bízzák a képeket, Vreedere meg a Raven River mibenlétének kiderítését. Közben Olivia épp munkába indul, de a hűtőből kivett üvegét azon nyomban le is ejti, úgy megijed a háta mögül felcsattanó hangtól. Gabriel az, a kávézós savant és Olivia múltjából idéz, mert ő is ott volt: egy Pixies koncert, ahol lila micisapkát viselt és az itala ráfröccsent az előtte állóra, aztán egy esküvő, ahol türkizkék ruha volt rajta és nagyon szomorú volt. Doktornéni halálra van rémülve és Markra hivatkozik, aki mivel az FBI-nál dolgozik, az ajtó előtt ügynök áll, akit behív és kiviteti Gabrielt. Az egészből a fickó számára a legfontosabb, hogy Mark nem lehet Olivia férje, mert Lloydnak kell lennie, erre próbálta figyelmeztetni egy csütörtöki napon őt Gabriel, de nem sikerült. Miközben doktornéni kifelé rohan Danért, az ügynökért az ajtaja előtt, Gabriel még elordibálja párszor, hogy ne vegyen Olivia ma kávét attól az embertől, aki úgy néz ki, mint Mister Proper. Nem, nem én vagyok ilyen érthetetlen, hanem Gabriel.

Tudom, az enterek, ráadásul iszonyú hosszú lett, nem tudom, mi ütött belém. Kitartás. Észrevettétek már, hogy a főcímes rettenet közepébe mindig belevadásznak egy jelenetet? Az elsőben Mark csuklóját mutatták a karkötővel, a másodikban a fehér sakkbábut, a harmadikban repülő varjakat, a negyedikben Mark egy képre mutat a tábláján, aztán volt a Janis-féle véres ébresztőóra, kék csontvázkéz egy ajtón, a "nem ma" feliratú töltényhüvely, egy pikk ász, Keiko karján tetoválás, Simcoe segítségkérése a szórólapon, az égő biblia, a sokfejű hidra, Mike mellkasán a boldog születésnapot felirat, csontvázon nyaklánc, rúzs, a múltkori igen érdekes: két fotó Demetriről, köztük, hogy március 15-én meghal és a kép alsó sarkában: karnevál. A mostanin Mark fut felénk nagyon gyorsan. Demetri lihegve izzadó arcát látjuk, ahogy elvakítja egy piros fénynyaláb, mögötte hatalmas fekete tábla, rajta fényképek, dátumok és mindenféle szavak - ezt láttuk az előző rész főcím-képében. Ahogy távolodik a kamera, kiderül, hogy a piros fény nem más, mint egy lézerpötty Mark fegyvere fölé szerelve, ami egy különös szerkezetben mutat Dem mellkasára. Március 15., végre elérkeztünk az egyik fő szál végére.

Charliemaci, aki lehet, hogy nagykorában pompomlány lesz, egyelőre az FBI-nál ül és izgatott ügynökök sora előtt vall arról, mi történt azon a karneváli padon, de a legtöbb kérdésre nem tud felelni. Mark igazi gennyapához híven (hiszen emlékszünk, Simcoe a jóapa) még pakolja rá a súlyokat azzal, hogy tudatosítja a lányában, milyen fontos lenne, hogy elmondjon mindent, mert azzal segíthetne megtalálni Szomorú Szamurájt. Wedeck ügyesebben ragadja magához a szót és becsukatja Charlieval a szemét, hogy mesélje el, mit lát és a legelső amire emlékszik, hogy a férfi tudta a nevét, de ő nem tudta, ki ő. Frost azt hazudja (vagy nem is olyan nagy hazugság ez?), hogy az apjával dolgozik. Charlie a vattacukrába kapaszkodva válaszolgat Frostnak és dr. Seussról értekeznek. (Aki nem ismeri, kezdje megismerni, mert remek író. Övé a Grincs és Horton karaktere is, de ne csak filmet nézzetek, hanem könyvet is, megéri.) Frost kedvence az Egy hal, két hal, piros hal, kék hal, de Charlie szerint az kicsiknek való. Még odaad a lánynak egy képet, azzal, hogy nagyon fontos, hogy odaadja az apjának, aztán elmegy. A kép ott fekszik az asztalon, Ingres Oidipusz és a szfinx című festménye, hátulján üzenet: ha Demetrit akarják, akkor délben legyen Mark a Union állomás várótermében.

Két évvel ezelőtt Mark Benford hosszú és meglehetősen érdekes monológot ad elő kisebb közönségnek. Hol van ez attól az álmeghatott és álbölcs unalomtól, amit gondolom sokan meghallgattak most pénteken, egy évekkel ezelőtti másik tavaszi hétvégén, vagy egy elkövetkezendőn. De most nem is ballagásról van szó, hanem az ellenkezőjéről, Szépfiú az új kollégákat köszönti első napjukon. Ott van Janis, Marcie, Al, Demetri és mindannyian meg vannak hatva, sőt, jobban belegondolva mindannyiuknak köze van ahhoz a jelenben, amit Mark elmond: egyszer lesz az életükben egy útelágazás, ahol áldozatot kell hozniuk, akár úgy is, hogy soha senki nem tudni a döntésükről, az önzetlenégükről, az áldozatukról, csak ők. De ennek egy különleges ügynöknek elég kell, hogy legyen, mert ők azok, akik jó időben a jó döntéseket hozzák, mindig.

Al meghozta ezt az áldozatot, a saját életét ráadásul. Janis és Marcie is meghozták a döntéseiket, bár még nem tudjuk, minek az érdekében és hogy jók-e. Demetri pedig most áll abban a kereszteződésben és fogalma sincs, mi a jó döntés és Mark is meghozta az áldozatot azzal, hogy nem költöztek Denverbe omlettet zabálni. A beszéd után taps és vigyorparádé jön, aztán megkapják az újoncok a partnereiket: Al Markot, Demetri Vreede-et, de Noh ráizgul Benfordra és elcseréli Al-lal. Janis partner nélkül analízisre beosztva, de Marcie szerint ő kapta a legszarabb melót, mert hiába jobbak az eredményei, betették Janis alá. Hogy lehet valaki önbizalmát teljesen leépíteni? Tádáám.

Aztán Marcie kihallgatását látjuk a jelenben, 2010 március 12-én pár zúzódással a szeme alatt. Szépfiú és Szomorú Szamuráj hallgatná ki, de Demetrinek egy akkora agyfasz van a feje helyén, hogy valószínűleg azonnal hívná a CTU-t egy hathatósan dolgozó munkatársukért, aki árammal, körmök leszakításával, vagy bármi egyéb módon, de kihúzná Marcieból az infókat, amikre szükségük van. Mark ki is viszi és behívja helyette Janist, akinek nem tükröződik öröm az arcán, de igazából remekül kérdez. Nem kell se harapófogó, se áram hogy megtudjuk, Marciet egy férfi szervezte be a kitekintések megtörténte előtt három hónappal, azzal a szöveggel, hogy szeretne-e valami nagy dolog részese lenni. Komolyan van nő, akit ez a szöveg levesz a lábáról? Rosszabb, mint a legszarabb csajozós duma. De Marcie rábólintott és azóta hetente jelentett a Mozaik-nyomozással kapcsolatban minden infót egy folyton változó telefonszámon. Istenem, de szeretném tudni, hogy tudja-e Janisről, amit a hobbit tud. Marcie önsajnáltatni próbál, de nálam leginkább csak még mélyebbre süllyed. Megkérdezi, nem emlékeznek-e, hogy mit látott ő a kitekintésében. Nem? Nem is csodálkozik, mert sosem kérdezték tőle. Most komolyan azért lőtt le hat ügynököt, azért itta egy rakásszor cukorral a kávéját, ami határozottan bűn, mert kávét csak tejjel, max tejszínnel érdemes inni, mert mindig ő volt a rút kiskacsa, meg az utolsó a tornasorban? És igen, bazdmeg, mert a kitekintésében volt eddig a legboldogabb: börtönben ülve. Hogy miért? Mert fontosnak érezte magát végre, mert amíg nem árulta el a megbízói nevét, addig nélkülöhetetlenül szükség volt rá. Más mondjuk ostobábbak és hasonló élethelyzetben létrehoznak pár utódot, mert egy gyerek még kiszolgáltatottabb, mint egy egész FBI-különítmény.

Behozom magam, behozom magam, meg az axn-t, mondogatom, mert túl könnyedén ment az előző hogyvolt megírása, kicsit nyögvenyelős a mostani. Nem mintha ebből a szemszögből érdemes lenne sorozatot forgatni, de a hv-író dolga akkor könnyű, ha nincs sok szál egy epizódban és legyünk őszinték, nézni se jó, ami hol ide-hol oda kapkod. De egy pillanatra ugorjunk vissza az előző rész végére, ami akkora wtf volt, mint az első rész vége, sétáló ember az ájultak között és múltból jövőbe köszönő fickó egy vhs felvételen, az kell nekünk, nem csillagtetkós hülyegyerekek. Három évvel ezelőtt kezdünk, Mark egy mellkasi lőtt sebbel ücsörög a felesége munkahelyén, ami ugyanaz a los angelesi kórház, mint jelenleg. Olivia ki van bukva (ne lám, az általános állapota sem változott három év alatt), hogy Szépfiú a tűzvonalban ugrándozik, amikor már gyerekük van és családjuk. Mark simán hajlandó lenne emiatt áthelyezést vállalni a Terrorelhárítókhoz, hogy csak az elfogyasztott burrito és fánk mennyiség miatt megemelkedett koleszterinszintjén kelljen aggódni, szép tőle. Ehhez képest a jelenben bepakolja a kiccsaládot az autóba, ő meg bejelenti, hogy elköltözik Wedeckékhez. Mégsem a család a legfontosabb, mégis inkább az a jövő kell, amit látott - a nyomozás közepén kiskirálykodva, a családja nélkül. Megpecsételésül Charlie felhúz a csuklójára egy ugyanolyan karkötőt, amit egyszer már elégetett.

Bent az irodában Wedeck, Demetri és Mark ül a képernyő előtt és a szomáliai felvételt nézik, mert a köszönésen túl is van még. Dyson Frost egészen meglepő dolgokat mond és a technikai vizsgálatok alapján a kazetta valódi. D. Gibbonsnak állítása szerint eddig többszáz kitekintése volt már és kapaszkodjunk meg, életének legtöbbször március 15-én van vége (ez nem csak azt jelenti, hogy minden bizonnyal összefügg Demetri halálával az ő halála, hanem azt is, hogy már az is bizonyos, hogy nem csupán egy féle jövőképet láthat az ember, tehát nincs kőbe vésett sors, satöbbi, satöbbi). Amennyiben megtalálják és megnézik ezt a szalagot - mondja Frost - úgy a 2010-es globális ájulások valóra váltak, majdnem találkoztak Utahban és a következő lépés Mark Benfordé. Egészen úgy érzem, mintha adrenalint termelne a szervezetem, ilyen se sokszor fordult még elő ezalatt a sorozat alatt. Mi lehet Mark következő lépése? Wedeck szerint nem csupán megtalálni Frostot, hanem a következő ájulósdiról is nyomozni. Simon és Simcoe pár szobával arrébb egészen hasonlóról beszélgetnek: Lloyd közelebbről megvizsgálta a kitekintésében tükörre írt képletet, már amennyire emlékszik belőle és rájött, hogy az nem más, mint az NLAP-ban végzett számításaik megfordítása. Valószínűleg tehát azért beszéltek telefonon április 29-én, mert mindketten ugyanazon munkálkodtak: egy újabb kitekintés megakadályozásán.

Alig pár részt kellett végigszenvednünk, hogy végre eljussunk Szomáliába megnézni azokat a kurva tornyokat, illetve azt az egyet, ami maradt belőlük, de ne rohanjunk előre. Helikopter repül a sivatag felett, rajta Szopottgombóc, Hobbit, Szimpatikus Barna, Szomorú Szamuráj és még két verőlegény a pilótán kívül. Mindegyikükön RedPandás logóval ellátott cucc, ez lesz a fedősztori. Az egyik kísérő néhány mondatot tanít a helyi nyelven, az egyik a "Mit láttál?", amire Janis azt mondja, épp kenyeret sütött, nem lefordítható poén, angolul ez a terhességre is utal. Demetri oda is súgja, hogy nem éppen ezen a hétvégén kellett volna megdagasztani azt a kenyeret? De, csak épp Vogel és ez a terepszemle beleszólt a jövőbe. Nono. A helikopter leszáll, Simon fegyvert akar, de nem kap, egy háborús régióban ez nem egy nagy ötlet, de Vogel bizakodóan néz a két marcona gorillára, egy-egy gépfegyverrel. Szépfiú Wedeckhez kopogtat be épp Los Angelesben és azt a hétfejű szörny-illusztrációt mutatja be neki, amit a pszichonéni segítségével hívott elő az emlékezetéből.

A lernéi hidra az, Héraklész győzte le második próbaként, a kép pedig Boisteau illusztrációja, akiről elnevezett hajón vesztette életét 1990-ben Dyson Frost, alias D. Gibbons. Ez a Boisteau úgy létezett egyébként, mint Frost halála, senki ne keresse, nem fogja találni. Frost 15 évesen sakknagymester, franciául anyanyelvi szinten nyomja, az egyetemen a részecskefizika mellett viktoriánus irodalmat hallgat, majd megrendezi a saját halálát. Wedeck nem bonyolódik bele a szituáció sokszálúságába, utasítja Markot, hogy találják meg Gibbonst, és akkor a szörny is meghal. A szomáliai torony oldalára 66:6 van festve, és mivel a zseniális fizikusok mind kiváló polihisztorok, Simon már idézi is az Isteni színjátékból: "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.", mellesleg a Korán megfelelő passzusa: "Ti hívők! Óvjátok meg magatokat és házatok népét egy olyan tűztől, amelynek a tüzelője az emberek és a kövek, amelyre kemény és szigorú angyalok vigyáznak, akik nem szegülnek ellen Allah parancsának, hanem megteszik azt, amire parancsot kapnak."

Tizenöt évvel ezelőtt vagyunk, egy börtönben, és uramirgalmazz, Szakállt látjuk szakáll nélkül, narancs overállban, a látogatója az akkor még jóval kisebb mellekkel és fogszabályzóval rendelkező Tracy. Aaron kedden és csütörtökön AA gyűlésre jár, egyébként pedig csendben van és kerül minden bajt, csak hogy előbb kiengedjék. A látogatási idő végén még egy puszi a homlokra, Tracy jobbra, Szakáll balra, de nem sokáig jut, mert megállítja egy seggfej smasszer és elkezdi verbálisan csorgatni a nyálát a leányra. Aaron egy ideig tűr, aztán elszáll az agya és nekiugrik, ennyit a baj kerüléséről. Ehhez képest a jelenben az angyalkává változott Szakáll kergeti a lányát és egy kocsmában talál rá. Apuci próbál okosakat mondani, de a lánya leoltja, mondván tartsa meg az AA-dumát. Úgy elkenném néha a száját ennek a csajnak, bah. Apuci ehhez képest logikusan érvel, ha a Jericho a nyomodban liheg édeslányom, akkor miért a lakásához legközelebbi kocsmában töltöd fel magad?!

Nohéknál sem fenékig tejfel az élet mostanában, főleg, hogy Demetri elmondja Zoeynak, hogy Nhadra szerint Mark fogja lelőni őt március 15-én, háromszor, mellkasba. Szomorú Szamuráj próbálja elkenni a dolgot, először Nhadrát próbálja meg őrültként feltüntetni, aztán Markot bevédeni, hogy attól, mert az ő fegyverével, még nem biztos, hogy Szépfiú húzza meg a ravaszt. Zoeynak mindegy a szöveg, annyira retteg a kitekintésében látottaktól, hogy puszta kézzel képes lenne Markot legyakni. Úgyhogy meg is osztja Demetrivel, hogy mégsem esküvő volt az nyuszifülecske, amit láttam, hanem a temetésed. A fegyver viszont már a bizonyítékraktárban ül, várva a megsemmisítésre, úgyhogy cseppet se kéne aggódnia az eyecandynek. Ehhez képest reggel első útja Markhoz vezet, csöppnyi gyűlölettel a hangjában próbálja belőle kihúzni, mi lenne az az eset, amikor Mark meg akarná ölni a vőlegényét. Szépfiú sokáig tartja magát, aztán bedobja a tégla-lehetőséget, mire a ceruzaszoknyás bedurcizik, hülyepina. Janis közben a ciklusát számolgatva terhességi vitaminnal tömi magát. "Amikor manócska még a pocakomban volt", illetve még azelőtt, akkor egy spermabankban csücsült, hehe.