Bizonyos tekintetben a 24 megelőzte a korát. Nem arról van szó, hogy a 2000-es évek előtt nem készültek jó és minőségi sorozatok, de Kiefer Sutherland sorozata annyira friss volt, hogy hiába lesz lassan 20 éves, még mindig folytatni akarják valamilyen formában.
Jack Bauer nélkül tényleg semmire sem menne a világ: a gonosz, hazug Navarro ügynök hiába lopta el a titokzatos dobozt, amivel a világ összes fegyvere felett át lehet venni az irányítást, hiába van még lezárva és katonákkal tele pakolva egész London, és hiába vijjognak vörösen a fények a CIA londoni központjában, akkor is csak Jack Bauer üldözi egyedül a tök üres, sötét utcákon a hazaáruló titkosügynököt.
Ugyan Jack kér egy taktikai egységet Morgan ügynöktől, de ennyi erővel akár egy dupla eszpresszót, meg egy tonhalkrémes bagelt is kérhetne, mert az ügynöknő éppen mással van elfoglalva, nem a taktikai egységekkel.
Ráadásul Navarro mielőtt felpakolta volna a kütyüt, még gyorsan zárolta a hozzáférést London összes köztéri kamerájához, hogy ne tudják követni. Aztán beleszuszakolta a felülíró berendezést egy hipszter szimatszatyorba, hiszen a 24-ben mindenki ilyen táskával rohangál. Na itt lép a színre Jack és kicsit lövöldöznek is az utcán, sőt Navarro egy katona gépfegyverét is megszerzi, hogy ebben a részben is meglegyen a kötelező Counter Strike-feeling, de mindez csak mellékszál és hangulatfestő elem.
Az előző rész végén ugye nem szállt csendben magába a 24 órája, annak ellenére, hogy az utolsó képkockákon egy eltévedt rakéta darabokra szaggatta az amerikai elnököt. Na, vagy az van, hogy James Heller elnök mégsem volt jó ember, és aranyos pudlikölyköket molesztált egy hatalmas szivarral az ovális irodában, vagy mégsem halt meg: mert ugyebár a 24 sor részén át mindig néma órával tisztelegtek a pozitív szereplőktől. Ja, és persze az is lehet, hogy egyszerűen csak válik a hangmérnök, kicsit rácsúszott az italra, és véletlenül nem keverte le a dübörgést.
Állítólag Amerika nem tárgyal terroristákkal, és ha valaki az amerikai elnökre támad, akkor rögtön ott terem egy elitkommandós, de legalábbis egy megkeseredett egykori CIA-ügynök, hogy kivégezzen minden támadót. Na, ezek a filmes toposzok mind megdőlnek a 24-ben, ha már a valóság nem tudta kisatírozni a forgatókönyvekből: mert ne legyenek illúzióink, az Egyesült Államok igenis tárgyal terroristákkal, az Al-Kaidával is többször egyeztettek az afgán megszállás óta is, és ugye minden középiskolás legalább két amerikai elnököt tud mondani, aki merényletben vesztette az életét. És Bruce Willis sehol sem volt olyankor.ű
Jack Bauer nem az a fickó, aki zavarba jön, ha két tucat fekete ruhás kommandós, géppisztolyokat lóbál az arcába, hogy akkor mi vagyunk az MI-5, és szabad-e bejönni. Ugye ott csöngettek ki a múlt héten, hogy Jack a lekvárfőzésbe beletébolyodott háztartásbelire hasonlító terroristanő fegyverdílerénél próbálkozik, csak hát megzavarja a brit titkosszolgálat, amikor nem is olyan titkos rájuk robbantják az ajtót. De most már haverkodnak, meg rossz fiúkat bilincselnek, meg persze halottakat zsákolják. Jack nem is nagyon tartja fel őket, mert ugye Chloe jelenti, hogy akkor megvan a számlászámhoz tartozó telefonszám, és éppen Londonban fogja a jelet, egy kereszteződésben, ahol egy Simone Al-Harazira feltünően hasonlító nő fekszik egy busz előtt, és ez vélhetően nem valami színházi performance, vagy a tömegközlekedés elleni tiltakozóakció, legalábbis a mentők és a helyszínelők részvétele nem erre utal.
Morgan ügynök is Jackkel meg, szemmel láthatóan túl van már azon, hogy fellógatták, mint az akciós prosciuttót az Aldiban. Rögtön a kórházba mennek, mert ugye Simone nincs éppen túl jó bőrben: ott már várja őket a rendőrség, mert azért még Londonban sem mindennap csap el egy emeletes busz veszélyes terroristát.
Mivel az előző rész végén kolompolt a 24 órája, elég egyértelmű, hogy a CIA-ügynökök nem robbantak fel a dróntámadásban. Vagy legalábbis a szöveges szerepet kapó ügynökök, a többiek persze most is ugyanúgy hullanak, mint a vörös ingesek a Star Trekben. Navarro ügynök már az első jelenetben előtápászkodik a törmelékhalom alól, kicsit szédeleg, mint aki nagyon megörült a egyet fizet kettőt kap Unicum-akciónak a Mika Tivadarban.
Jack Bauer down! Ismétlem Jack Bauer down! Ilyen is ritkán van a 24-ben: főhősünk a földről indítja az epizódot, egy szőke csaj guggol a nyakán, és fél tucat tengerészgyalogos robbantja rá az ajtót. Nem látszik, de Jack éppen nyerésben van, mivel ha nincs a feszes seggű CIA-ügynök, akkor csak egy krétával körberajzolt terpeszállás marad utána a nagykövetség padlóján: a tengerészgyalogosok akcióját azonban meghiúsítja Morgan ügynök, letartóztatja Jacket, és lejogászkodja a csőre töltött fegyverrel rohamozó kommandósokat, mondván ez itt már CIA akció, a hadsereg gyilkoljon máshol, ha lehet.
Ráadásul a tengerészgyalogosok a nagyon titkos pendrive-ot sem találják, mert nincs Jacknél, és a számítógépben sem. Igazi szuperkatonákkal van dolgunk, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy eszükbe sem jut, hogy Morgan ügynöknél keressék a cuccot, a nő pedig inkább gyorsan távozik, mielőtt kiderülhetne, hogy van a követségen valaki, akinek több esze van, mint egy átlagos Aknakereső-programnak easy módban.
Jack Bauer végleg átment Steven Segalba: arcizma sem rándul, a pólójára sem freccsen egyetlen vércsepp, és tényleg úgy viszi végig a pályát, hogy egy életerő pontot sem veszít. Sőt, ha lenne nála egy Venti Flat-White Latte, tuti, hogy egyetlen csepp sem löttyenne ki, miközben sorra ver mindenkit. Most éppen a londoni amerikai követségen, mert ugye a tüntetőkkel együtt ő is betört az épületbe, de ő nem azért, hogy antikapitalista jelszavakat skandáljon, majd gyorsan vegyen egy új Nike-melegítőt, mert a régiből sehogy sem jön ki a könnygáz szaga.
Jack Bauer már megint nem tud nyugodtan ülni a seggén, muszáj megmentenie az egész világot, de legalábbis az amerikai elnököt. Hiába nyaral az egész 24 Londonban, nincs idő megnézi a szőrős sapkában feszítő fickókat a Buckingham paloátnál, vagy szelfizni egyet a Big Ben előtt, mert rohanni kell, valós időben, némi reklámszünettel, most éppen délután egy és kettő között.
Jack nagyon hamar utoléri Derrick Yatest abban az angol pubban, ami pont úgy néz ki, mint minden angol pub egy amerikai filmben. De persze már késő: Yates fejéből egy kötőtű áll ki, és a csaja, aki ezek szerint mégsem tudja a duplaszemes horgolásban levezetni a feszültséget, már el is tűnt a csodatáskával, ami minden amerikai drónból engedelmes repülőgépmodell csinál.
Hol van már az első három évad, Jack Bauer már nem csak a CTU egyik ügynöke, aki időnként terroristákba botlik, mint valami különösen peches John McClane. Sőt túl vagyunk a nyolcadik, fárasztó napon is, Jack Bauer már nem csupán egy Chuck Norrist mímelő Charles Bronson. A kilencedik évadban leginkább olyan mint egy kissé megfáradt Steven Segal, akiből azért időnként előbújik a Jean-Calude Van Damme. A mimika teljes hiányával, kissé szomorkásan töri a bordákat, és közben még a pólója sem lesz pecsétes.
A CIA titkos londoni központja ugye meg sem kottyant neki, kihozta Chloét, aki mostanában emósban nyomja, már ha nem értem félre a jelmeztervezők szándékát. Az is lehet, hogy egy nyolcvanas évekből itt felejtett gruftie, aki azóta a világ mulandóságán kesereg. De persze Jack nem csak úgy szívjóságból engedte el a gót tinilánynak öltöző Chloe O’Brient, hanem, hogy visszatérjen ahhoz a harckercsapathoz, amit egy képzeletbeli Julian Assange vezet, és kormányzati információkat szivárogtatnak ki.