Buffy álmodik, pizsamában bolyong a Bronze-ban, ahol találkozik többek közt kedvenc vámpírjával is, akit Drusilla egy frankó kis mozdulattal megöl, majd a vadásznak boldog szülinapot kíván. Persze erre Buffy felriad, és reggel az első útja Angel lakására vezet. Hatalmas csókcsata után Buffy elmondja Angelnek, hogy szeretne akkor is nála lenni, amikor lefekszik, hogy ne unja magát fekvés közben. Angel nem veti el az ötletet, és Buffy végre elindul az iskolába. Amint beér a suliba, Willow-val ki is tárgyalja a szívügyeket, és erősen támogatja barátnőjét abban, hogy kezdjen komolyabb kapcsolatba Oz-zal, a gitárossal.

Willow minden bátorságát összeszedve odamegy Oz-hoz beszélgetni, ami sokkal gördülékenyebben megy, mint azt Will hitte. Oz koncertre hívná Willt, de ő Buffy szülinapján lesz, ezért inkább Will hívja meg Oz-t, aki örömmel elmegy. Xander is a bulira készül, és elhívja Cordit is, de mivel ő is meghívott, már nincs miért együtt menniük. Giles a buli előkészületeiről érdeklődik Xander-től, aki szerint minden rendben van. Az ünnepelt viszont nincs feldobva, mert rossz érzése van az álma miatt, amit elmond Giles-nak is, aki szerint nincs baj.

Egy zöld alapon vörös szemű és vörös szarvú démon bámul a kamerába elszántan, aztán… rázendít az I will survive-ra. Kezdésnek nem rossz. (Üdv, Lorne.) A dalt rövid monológgal szakítja félbe, méghozzá Los Angeles sötét oldaláról: démonokról, veszélyről, bűnözésről; aztán vidáman vállat von: „De nem éppen emiatt szeretjük?”

Cordelia egy színjátszó tanfolyamon zsebeli be az oktató dicséret-özönét, amikor megszólal a csipogója. Vár a kötelesség – sajnálkozik, és elrohan. Wesley egy kocsmában dartsozik, sárga(!), kigombolt ingben (!), és nem elég, hogy ő áll nyerésre, még nőrajongói is vannak. Nem is akármilyenek. Az ő csipogója is jelez, ezért „majd máskor talán megengedem, hogy hozzám érjetek” arckifejezéssel búcsút vesz a lányoktól. Mi a fene történt itt?!

21 óra. Ez annyira tipikus, hogy mindig azt kell megmenteni, aki a megmentésünkre indult. Így van ez Chase barátunkkal is. Nem elég Jacknek a maga baja, még ezzel a nyomorulttal is kínlódnia kell. Fasza kis vő lesz belőle, ha megéri... Szóval Jack aggódik, de nincs ez másképpen a CTU-ban sem, mivel Jack nyomkövetője beszart, így azt se tudják, merre keressék. Már nem a nyomkövetőt, hanem Jacket. Bár ahol a nyomkövető, ott van Jack is...huhh.. ebbe ne menjünk bele, inkább ugrorjunk a mai részre. Az elnök éppen sajtótájékoztatót tart és megnyugtatja a birka amcsikat, hogy nincs itt semmi baj, csak volt egy kis vírusveszély, meg ilyen apróságok, de már elmúlt, szinte magától. Jönnek a kínos kérdések a nőjével kapcsolatban is, de ezt a témát rövid úton lezárja, mert az ő csaja fedhetetlen és kész. Azzal meg nem dicsekszik, hogy közben ki lett rúgva.

CTU. Próbálják visszaállítani a kapcsolatot a jeladóval, de „a hiba nem az ön készülékében van”. Csak ők még nem vágják. Aztán Tóni gyorsan lecseszi Kimbát, pedig az nem is csinált semmit, csak ül ott, és néz bután a nagy szemeivel. Nagyon úgy néz ki, hogy Tóni fárad.

Folytatjuk az előző résznél abbamaradt jelenettel, ahogy a gyújtogató csőcselék épp a rendőröket támadja. Aceveda századoson a döntés felelőssége: vonuljanak vissza, vagy oszlassanak? "Menjenek be!" - győz a rendőrszakmai érv, ami politikai hátrányt is rejthet magában. Innentől ismerős a kép, könnygázgránátok, hangadók kiemelése, acevedatakaroggy. Egy nő megsebesül, biztos lesz még folytatása a történteknek.

Mackey nyomozó Lemansky védőőrizete mellett bújtatja családját. Felesége kérdőre vonja, azért magyarázza már el, miért kell félniük eddigi barátjuktól, a rendőrségi főfejes Gilroy-tól. Nincs magyarázkodás egyelőre, és felesége arckifejezését látva, hát ez sem hozza össze jobban kapcsolatukat.

Nancy ott maradt, ahol hagytuk, éppen egy makulátlan agrestici gyepen próbálja magából kihányni a lebukást, nem túl sok sikerrel. Itt volt már az ideje, hogy bekopogjon a valóság nepper anyunál, persze csak egy időre. Ugyanis Peter közli vele, hogy DEA ügynök kevés van, drogdíler meg nagyon sok, így nem az ő dolguk, hogy minden kispályás, kertvárosi árust lesitteljenek. Nancy túl kishal ahhoz, hogy érdekelje a hatóságokat, és különben Peter nagyon rá van izgulva, szóval a segge biztonságban van. A nagy izgalmakra beülnek egy bárba borozni, ahol Nancy még mindig kételkedik Peter megbízhatóságában. Kiderül, hogy Nancy olyan ügyesen álcázza magát, hogy cuki ügynök első látásra kiszúrta, hogy mivel foglalkozik. Nancynek már csak annyi hiányzik a teljes átlátszósághoz, hogy kitegyen magára egy nagy világító reklámtáblát, hogy DROGDÍLER VAGYOK, csakhogy a gyengénlátóknak is egyértelmű legyen.

Dwight-nak nagy napja van. Ő lett az év üzletkötője a Dunder Mifflinnél, ami –ahogy Jim fogalmaz- szó szerint a lehető legnagyobb elismerés, amit ezen a szinten ennél a vállalatnál lehet kapni, és hogy pont Dwight kapta, az csak egy újabb undorító szemenköpés az élettől Jim szemében. A dolog mondjuk nem csak ennyiből áll, a győztesnek beszédet is kell mondania a cég teljes üzletkötői állománya előtt, ami megközelítőleg ezer embert jelent, mi az Dwightnak? Annak a Dwightnak, akit Michael Scott, -aki már kétszer is tartott hasonló beszédet- segít és támogat? Ami azt illeti, Dwight emberesen be van rezelve.

Jim pedig most ott tart, hogy a lehető leggyorsabban el akar húzni innen a vérbe, a konkrét úticél másodlagos. Nem csak az a baja, hogy Dwight jelenleg a cég büszkesége, az ilyeneken már rég túl van, viszont az, hogy Pam munkaidőben szervezi az esküvőjét, és a csapból is ez folyik, az már kissé megfeküdte a gyomrát. Hívja is az első utazási irodát, amit talál.

„Shanshu”. Ez a szó a kulcs a prófécia megértéséhez, de Wesley sehogy sem tudja megfejteni a jelentését. Angel viszont még mindig látványosan közönyös, ez fura. Sőt, még Cordelia „poénjait” is viccesnek találja, nagy a baj. Halk motoszkálás zökkenti ki a letargiájából, valaki a bejárat körül settenkedik. A Dungeons&Dragons-os milliárdos, David Nabbit ugrott be hozzájuk, hogy „lógjon velük” egy kicsit. David mindenáron klassz démonokkal akar találkozni.

Rossz helyre jött, a klassz démonok a Wolfram és Hartnál vannak. Lilah, Lindsey és Holland figyeli az éjszaka közepén, ahogy két csuklyás szerzetes kántálva egy mágikus kört hoz létre. A kör lángolni kezd, és egy maszkot viselő, a „sötétség gyermekének” kikiáltott démon emelkedik ki belőle.

A bevezetőben kapunk egy kis összefoglalót arról, hogy Matt mekkora lúzer is volt az elmúlt 5 évadban, nőügyben mindenképpen – volt neki már férfi, bacis, sőt, még a szcientológus Kimber is. Most pedig? Meglátjuk. Addig viszont meghallgathatjuk, ahogy Liz felolvassa a legújabb Szívek és Szikék kritikát, ami eléggé lehúzza a sorozatot, főleg, mert Aiden egy ideje nem játszik benne, és mert Sean elég béna színész. A pasi, aki a kritikát írta, amúgy senkit nem bír, és… az a neve neki, hogy August Walden, szóval személyében készüljünk fel a napibetegre is. Christian és Liz pechére Sean meghallja a cinkelést, jól meg is sértődik, pedig Dr. Troy nekiáll kiengesztelni. Jó, hát az ő fejére senki se mondta, hogy olyan, mint egy barna papírzacsi. Na igen.

A srácok műtenek, méghozzá Rachel Ben Natant, Matt ápolónőjét. Kiderül, nemcsak ápolónő, valami több lehet ott, mert Sean épp most meséli a társaságnak, hogy a fiatalok a múltkor bezárkóztak Matt szobájába. Hogy mit csináltak, az jó kérdés, mert beszélgetni nem beszélgettek. A műtét után a dokik beszámolnak Mattnek Rachel operációinak eredményességéről. Azaz inkább az eredménytelenségről, és arról, hogy szegény lány ennél jobban már nem fog kinézni soha, és Matt is jobban tenné, ha otthagyná, mert egy ilyen szerencsétlennek ő a tökéletes fogás. Aha.

Régi sorozatokon nosztalgiázva az emlékek megszépülnek. Aztán elkezdődik a gumicsizmás űrhajósok ámokfutása és már csak sikolyok hallatszanak. Értjük mi, a korszak technikai lehetőségei nem kedveztek a CGI effektek alkalmazásának. Valahogy mégis fel kellett dobni a látványt futurisztikus elemekkel, ezért látni annyi krómozott kádtöltő csaptelepet a műszerfalakba építve. Másrészt a filmek dramaturgiája is csalódást okozhat. Szó sincs dinamikus vágásokról, a korántsem agyonbonyolított cselekmény a maga lassssú, nyugodt tempójában folyik. Öregeink nyugodtabban éltek.

Retro sorozatok meg/újranézéséhez kell némi mazohisztikus kíváncsiság, mint aranyérműtét után chillit vacsorázni. Kedvcsinálóként avagy elriasztásként néhány héten keresztül az Orion űrhajó kalandjainak hogyvoltját olvashatjátok. Valódi retro sorozat, 1966-ban készült és ’67-ben már magyarra szinkronizálták, követtük a trendeket. Meglehetősen sikeres szeriál volt a maga idejében, pedig sem az effektek, sem a történet, sem a színészi alakítás nem jelölné Oscar-díjra.  Azonban tagadhatatlanul bájos a bürokrata főparancsnokságnak fittyet hányó laza személyzet, a kicsit túljátszott testbeszéd és vizuális rendezés „Mi lett volna, ha német belsőépítészek nyerik a világháborút” filingje.  Előszörre röhejesnek találtam, de az első félidő végére komolyan megszerettem a sorozatot. Lássuk magát a művet.

Na, kérem szépen, véget ért a nyár, remélem mindenki sikeresen kipihente magát, és újult erővel térhetünk vissza kedvenc tengerészeti helyszínelőink negyedik évadába. Az utolsó epizód (emlékszik még rá valaki?) egy kutyanagy cliffhangerrel ért véget, ismeretlen emberi egyed fotózgatja Toncsika és a francia tyúk intermezzoját, azonban, hogy ki, egyelőre homályba burkolózik. Ugyancsak nem tudjuk még, hogy ki a jóbüdös franc az a La Grenouille, de lassan már illene kezdeni valamit a szállal, mert ennél még a Lost írói is gyorsabban adagolják az információkat, pedig ez nagy szó. Ziva féltékeny, és még mindig nem tudjuk, hova tűnt Damon Hill Mamoun Sharif. Egyet biztosíthatok, ha a többi kérdésre nem is, ez utóbbira mindenképp fény derül a következő 43 perc során...

Egy üzletemberrel nyitunk, boldogan tart haza a munkából, közben azt elemezgeti telefonon, hogy milyen baromság már, hogyha lefagyasztanak halálod után, aztán majd valamikor a jövőben magadhoz térsz. Ha Cartmannek nem vált be, akkor másnak miért sikerülne? Egy a jelszó, live fast, die young, James Dean után szabadon, ennek örömére majdnem elcsapja egy autó a zebrán. Először anyáznak egy kicsit a sofőrrel, majd feltűnik nekik, hogy hoppá, mindkét lámpa zölden világít, ráadásul néha még villan is egyet. És nem kell sok ész, hogy felismerjük benne az egyetlen Morse-kódot, amit a világ összes embere felismer: 3 rövid - 3 hosszú - 3 rövid. Valakinek a lelke megmentésre szorul.