Régi sorozatokon nosztalgiázva az emlékek megszépülnek. Aztán elkezdődik a gumicsizmás űrhajósok ámokfutása és már csak sikolyok hallatszanak. Értjük mi, a korszak technikai lehetőségei nem kedveztek a CGI effektek alkalmazásának. Valahogy mégis fel kellett dobni a látványt futurisztikus elemekkel, ezért látni annyi krómozott kádtöltő csaptelepet a műszerfalakba építve. Másrészt a filmek dramaturgiája is csalódást okozhat. Szó sincs dinamikus vágásokról, a korántsem agyonbonyolított cselekmény a maga lassssú, nyugodt tempójában folyik. Öregeink nyugodtabban éltek.

Retro sorozatok meg/újranézéséhez kell némi mazohisztikus kíváncsiság, mint aranyérműtét után chillit vacsorázni. Kedvcsinálóként avagy elriasztásként néhány héten keresztül az Orion űrhajó kalandjainak hogyvoltját olvashatjátok. Valódi retro sorozat, 1966-ban készült és ’67-ben már magyarra szinkronizálták, követtük a trendeket. Meglehetősen sikeres szeriál volt a maga idejében, pedig sem az effektek, sem a történet, sem a színészi alakítás nem jelölné Oscar-díjra.  Azonban tagadhatatlanul bájos a bürokrata főparancsnokságnak fittyet hányó laza személyzet, a kicsit túljátszott testbeszéd és vizuális rendezés „Mi lett volna, ha német belsőépítészek nyerik a világháborút” filingje.  Előszörre röhejesnek találtam, de az első félidő végére komolyan megszerettem a sorozatot. Lássuk magát a művet.

„A nemzeti állam fogalma ismeretlen” - kezdi a narrátor, miközben a ’42-es formatervezett Mercedes-felniből avagy bádogtálcából kreált űrhajó elegánsan bedől a kanyarba. A konyhamunkások most küldik el anyjába a pilótát, ahogy rájuk borul a forró zsír és hajóhentes félrecsap a húsosbárddal. Képváltás, a tengeralatti bázis átlátszó üvegfedelén kívül óriásra nőtt aranyhalak úszkálnak és rögvest felvetődik, mivel kezelik a vízkövet. Ez az a hely, ahonnan „Az Ember a tengerfenékről repül fel a legtávolabbi csillagokra.” Teljesen steril a környezet, minden üvegből-fémből készült és el sem tudnánk képzelni, hogy valaki tuskót hasogasson a nappaliban.

A szereplőkön megfigyelhető testhezálló rucik alapkellékei voltak a korabeli scifiknek, egyelőre még szövetből, a latex később érkezett. Mivel nem létezett push-up melltartó, itt egyenesben lejött, ki a leány mellben. A germán statisztacsajok tehát kontyban és több deka sminkben bámulták a két méter átmérőjű monitorokat, vagy az összes SciFi-ben következetesen használt oszcilloszkópokat. Az idegesítő háttérbúgás és a szinuszjelek védjegyeivé váltak a korszak jövőt szimuláló díszleteinek. A bevezetőben bevillan még egy totálpusztító fegyver hatása is ( fúvásra kapcsolt porszívó), mely szétrobbantja a bolygó felszínét (vagy inkább egy holdbázist?) Elcsépelt észrevétel, hogy a hang nem terjed az űrben, de a címszereplő űrhajó mégis egy szétpörgő búvárszivattyú hangjával fordul be a sarkon nézőpontunk fókuszába.

Főcím után az Orion-7 fedélzetén kezdünk, ahol áramvonalas, de lényegében funkciótlan irányítópultok mögött hajlakkal belőtt hajú személyzet ténykedik. A film költségvetésének jelentős hányadát képezhette a több tonna lakkbőrcsízma-fényesítő és zselé. Tekintetünk végigvándorol a VGA16-os erősáramú kapcsolók díszítette, korát megelőzően Giger-esen ívelt vezérlőhidakon. A személyzet meglepően nyugodt ahhoz képest, hogy a zajszint állandóan magas. Japán rajzfilmek kártérítési pereiből ismert, stroboszkópszerű fények villognak mindenfelé, erre pedig bárki bekattanna. És most meglátjuk a műszerfalba épített vasalót (!), mely védjegyévé vált a sorozatnak, akárcsak a korábban említett fürdőszoba berendezési kellékek.

Az űrhajót hívja a 4-es számú földi űrállomás, jelentkezzen már, vazz! - halljuk. A hangzavarhoz csatlakozik a Legfelsőbb Űrparancsnokság és mindenki más, aki frekvenciához jut. A kamera idegesítő lassúsággal pásztázza végig az Orion hajóhídját. A legénység rezignált érdektelenséggel kezeli saját eltűnésük problémáját, inkább öklömnyi krómfogantyúkat húzogat „VMT - valaki másra tartozik” arckifejezéssel. Na végre vágás. Cliff Allister McLane őrnagyra közelít a kamera. Éppen szabályt szeg, amint leszállást kísérel meg a Rhea holdra. Nem zavartatja magát parancsnokai zaklatásától, inkább szakítja a vonalat. Az űrparancsnokságon piszokul kiakadnak a leszálláson, mely veszélyes és eddig senki nem merte megpróbálni (igazából mi egy sima landolást láttunk, ahogy a bádogfedő szépen leereszkedik a talajra, nem is értjük mi a gond). McLane is csak mérsékelt izgalommal szemléli a reggelizőasztal mintáit, illetve az indikátort.

Az Űrparancsnokság díszletektől mentes irodájában vagyunk. Megjelenik McLane pártfogója, egy kontyos, dögös tábornok hölgy, Van Dyke. Vitatkoznak kicsit az őrnagy intrikusával (a jellegzetes, köcsög segédtiszt mellékszereplővel - a la Vipera kapitány története) és a főtábornokkal. Megtudjuk, McLane nélkül már két (!) csillagközi háborút elvesztettek volna. Igaz, voltak apróbb stiklijei, külön utak az űrhajóval, lazán kezelt szolgálati érintkezés, stb. Hát, legalább nem működtetett saját drogdíler-hálózatot, mint egyesek. A segédtiszt szerint a bürokrácia előbbre való a hősködésnél.

A lényeg, most megérett a fenékberúgás, az Orion-7 járőrszolgálatba lesz vezényelve külső szektorokba. Még nagyobb csapás részére, hogy biztonsági megfigyelőt akasztanak nyakába. Tamara Jagello hadnagy jelentkezik dominafétises arckifejezéssel és tiszteletre méltó, háromgyűrődéses pólóban melltájékon. Egyébként a mókás jelmeztervezéstől eltekintve csupa jó nőt láttunk eddig, a jövőben nem lesznek molett, pattanásos csajok? Vagy száműzik őket a Szörnyek félszigetére? Főtábornok kétkedik, félti a fiatal tisztet a flotta „sajátos” körülményeitől. Szexuálpatológusokat idéző arckifejezéséből ítélve valahogy vazelinnel teli űrhajóraktárakat és féktelenül szaftos, orvosi rehabilitációval végződő hajóbulikat vizionálunk. Majd kiderül. Közben beballag az Orion-7 legénysége egy csúszós műanyaggal burkolt folyosón, szinte várjuk, mikor tanyázik el rajta valamelyikük.

Öten vannak, köztük egy hölgy. Az Interplanetáris Munkafelügyeleti Bíróság, blablabla - közli a tábornok az ítéletet, ez egyben a hülye nevű hivatalok sorozata is. McLane persze sértett és kilépne a flotta kötelékéből. Van Dyke tábornok olyan pillantásokkal bírja maradásra, mely kizárja, hogy ne vett volna részt azokon a szaftos hajóbulikon kadét korában. Elmondom a frankót. Szóval a nőkön olyan vastag smink van a filmben, hogy eltúlzott mimikával kell játszaniuk és nem tudunk nem sejteni mélyebb jelentést egy-egy ilyen, fél arcot megmozdító kacsintásban. A flotta erkölcsi állapotáról így, első olvasatban ki más jutna eszünkbe, mint Zapp Branigan kapitány, újabban dandártábornok.

Tamara odavezénylését meglehetős türelemmel viseli McLane. Új megbízatásán viszont felhörren, űrhajókat kell igazoltatnia valami isten háta mögötti szektorban (elakadásjelző háromszög, gyorshajtás, ilyesmi gondolom). Egy bárban folytatjuk, ahol díszletként alkalmazott üveggyári hulladékok között lassú palotásra hasonlító táncot jár a közönség. A zene lassú olaszos, de már felsejlik DJ Bobo munkássága is az effektben.
"Még egy konyakot?" - kérdezi McLane az ittas Hasso-tól (idősödő navigátor) egy 3 decis (!) poharat lóbálva. Kemény gyerekek ezek a hajózók. "Már két órája otthon kellene lennem" - villan fel a lehetséges konfliktus jövőképe, de azért jöhet még egy konyak. Kocsma után első a család. Hasso célzásai alapján Ingrid feleség egy igazi hárpia lehet, de hoppá, emlegetett sárkány megjelenik a bárban. Kicsit neander-völgyi arcszerkezete van, pajeszának hosszúsága eddigi epizódrekord. Olyan arckifejezéssel, mint akit most ütött agyon egy űrállomás WC-ülőkéje, elragadná Hasso-t. Ám az őrnagy megbékíti és terveik szerint lakásukon folytatják az italozást.

A másnap reggel már egy vetített háttér előtt éri hőseinket, abszolút por- és díszletmentes környezet, mint űrkikötő (ahol ugye stopposok őgyelegnek, mindig tudván hol a törölközőjük). Valaki vitázik a diszpécserekkel a leszállás kapcsán, ami abszolúte érdektelen a cselekmény szempontjából, de hosszabb tőle a film. Végre a fedélzeten! Megismerjük  Mario-t, a hajómérnököt. Mario jó kedélyű, kövérkés figura. Tipikusan az a karakter, akin végig nevetünk bénasága miatt, mégis az utolsó részben ő veri szét Jack Bauer fejét egy szeneslapáttal.

Bohóckodása közben Tamara is megjelenik. McLane nagy ívben figyelmen kívül hagyja, és inkább műanyag bigyókat tekerget átszellemült arccal. Pontosabban addig pazarolja rá figyelmét, míg visszazavarja a kabinjába. Hibernálja magát, hadnagy - sugallja. Indulás előtt rituális visszaszámlálás 18-tól. Startjuk pillanatában beúszik képbe vezérlőrendszerük kulcsfontosságú eleme, újdonsült ismerősünk, a vasaló. Úszik a hajó felfelé a tengerben,  majd a vetített örvényből kiemelkedve (blue box, ne hagyj el!) tovaszáll az űrben. A zene dzsesszes. McLane legénysége megbeszélést tart a biztonsági felügyelőhöz való viszonyukról. Mario bevallja, szívesen cseresznyézgetne egy tálból Tamarával, ahogy kedélyesen évődik csapatuk egyetlen hölgy tagjával (Helga). A gesztusokból ítélve, azok a szaftos hajóbulik nemcsak a fantázia termékei lehetnek.

Mario közben a belső kamerarendszeren keresztül kukkolja a csinos hadnagyot. Hiába van torkig kosztümbe öltözve a lány, Mario begerjed és videofonon viszkizni hívja. „A kabinjában van ital?” - kérdezi az felélénkült érdeklődéssel. „Hát hogyne, egy egész rekesszel!” - feleli a gyanútlan mérnök, mire Tamara kilép, hogy megírja feljelentését tiltott alkoholbirtoklásról. Aztán mégis inkább visszatér a hídra, nem titkolva felháborodását a legénység morális állapotán. Vitába keveredik McLane parancsnokkal egy (vizuálisan hóviharral jelképezett) mágneses űranomália kikerülése miatt.

Az egész hajó remeg, szét akar esni, kiváló alkalom, hogy Mario és a parancsnok harapjanak valamit. Evés közben kibeszélik Tamarát „A kobra is szép állat” - hűti le az őrnagy Mario csodálatát. Mellékesen megegyeznek, mindenképpen kicsinálják a nőt, hogy ne zavarjon a következő három évben. Megjegyzem, McLane pálcikával eszik, bár nem káromkodik kínaiul, mint ahogy űrhajós körökben egyébként szokás. Az Orion egy üzemképtelen, veszettül pörgő műholdhoz közeledik. A parancsnok kilövetné lézerágyúval, ami újabb vitát kelt az oroszlánkörmeit próbálgató Tamarával (12000 creditet ér, nem pazaroljuk a szövetség vagyonát). McLane bejegyezteti a hajónaplóba e parancsot, és hogy a „Parancsnok aludni tér”. Kb 12 perce vannak úton, már evett és most alszik, miközben kinn tombol az anomália, tényleg laza faszi. A kommunikációs tiszt, Atan azonban félútról visszaszólítja.

Érdekes adat: Atan birtokolja az utolsó 374 uszkár egyikét és most aggódik, mert a kutya férges lett. Hűha, MZ4 állomás nem jelentkezik, ezen mindenki felhördül. Clarence (MZ4 diszpécsere) akkor nem jelentkezik, ha részeg vagy halott, tudjuk meg.  Ismeretlen kódokat vesznek és Tamara tiltakozása ellenére leszállnak a kisbolygón. A legénység motivációját, hozzáállását jól ábrázolja a párbeszéd. Parancsnok: „Két önkéntest kérek...” Hasso: „Tudod, hogy itt nincsenek önkéntesek, senki se megy jószántából oda”. Végül Hasso és Atan megy, immár parancsszóra. A díszlettervezők és jelmezesek nem sokat fáradtak a részletekkel, ahogy az űrruhákat nézzük. Plexi libaitatóra hasonlító szkafanderekben Hasso-ék elfoglalják helyüket a leszállóegységben. 

Mario egy NDK könyvelőgépre hasonlító billentyűzeten beprogramozza a pályát, visszaszámlálás 10-ről gégerákos robothangon. Felveszik a szkafandereket és még a vak is kiszúrná, hogy öklömnyi lyuk van a tetejükön (hogy ne párásodjon be a színészek feje). Rajzolt háttér mögé ereszkednek a „Teknőccel”. Atan idegesen kémlel ki a buborékablakon és akkor… most befejezem az első félidő végén. Az egyórás epizód ennyi bevezetővel túl nagy terjedelmű lenne, jövő héten folytatjuk a második felével.

Addig is rejtvény sorozatfanoknak. Közismert tévésorozatokból 10 utalást rejtettem el a leírásban, kommentekben várjuk a megfejtéseket. Értékelés egy hét múlva, ugyanitt.