Karantén, 6. hét. Akinek van kisgyereke (hat év alatti), az tudja, mit jelent lekötni a figyelmét úgy, hogy közben a focizás és a rohangálás az előszoba 3 méterére korlátozódik, a kanapé-íróasztal-ágy útvonalon rögtönzött parkour-pályát meg már a negyedik napon becsukott szemmel abszolválja. Akinek nincs ilyen élménygenerátora, úgy képzelje el a napját, hogy 12 órán át rohan a semmibe a futópadon, közben a fülébe folyamatosan duruzsolnak, és tízpercenként le kell ugrani a padról háztartás körüli, random teendőket ellátni, de bokszkesztyűben, a lábukon egy slime-mal bokáig töltött Martens-bakancsban.

Ha majd egyszer visszagondolunk arra, milyen is volt a karantén, és megszületnek az óhatatlan összefoglaló cikkek, biztos lesz olyan is (ha más nem, azért, mert én fogom megírni), amiben a szórakoztatóipar válságáról lesz szó, vagyis inkább arról, hogyan igyekeztek a cégek és stúdiók a koronavírus hatását minimalizálni. Hogy aztán ez a váltás mennyire alakítja át magát az ipart, a filmforgalmazás és magát a moziélményt, az a jövő kérdése - a legborúsabb jóslatok alapján a mozinak befellegzett, az emberek soha nem akarnak majd több száz emberrel egy légtérben szórakozni, a legoptimistábbak meg azt mondják, amint vége ennek az őrületnek, a multiplexek előtt tömött sorokban várják majd a nagy vászonra és remek hangrendszerre várók, hogy ismét mozizhassanak.

A megoldás valahol középúton lesz, és a mérleg nyelvét az fogja jelenteni, hogy a most létező szolgáltatások vagy inkább szolgáltatás típusok közül melyik az, amire a felhasználók alternatívaként vagy inkább a legjobb kiegészítő szolgáltatásként tekintenek. Közhely, de ehhez olyan tartalom kell, amire a néző vágyik, amit eltalálni nem is olyan egyszerű.

A Telekom Videotéka kínálata remekül mutatja, hogy a felhasználók minél teljesebb körű kiszolgálása a cél, aminek egyik leghatásosabb eszköze a mozipremierek helyének átvétele.

A karantén mindent felülír, még az olyan fogadalmakat is, hogy istenbizony nem nézek meg semmi olyat a lapostévén, amit a moziban is meg tudok. És ilyenkor jönnek jól a streamingszolgáltatók és az online videótékák, mert aki az itthon elérhető, legális megoldások kínálatában nem talál magának a koronavírust legalább két órára az agyából kiűző tartalmat, az valamit nagyon rosszul csinál

A Telekom Videotéka kínálatának egyik legfontosabb darabját a dél-koreai Pong Dzsunho rendezte, a címe Élősködők, és miden fontos filmes díjat megnyert (összesen 180-at), amit meglehetett a Cannes-i Aranypálmától a legjobb filmnek járó Oscar-díjig. És ha már itt tartunk, az Élősködők történelmet írt azzal hogy az első nem angol nyelvű film, ami megkapta ezt a elismerést. De nem ezért fontos film, hanem azért, mert úgy nyúl hozzá egy, a világ minden társadalmában ismerős témához, ahogy más nem, vagy csak sokkal otromba módszerekkel.

Az Aranyglóbusz avagy Golden Globe simán tekinthető kakukktojásnak a Fontos Díjak fészkében, hiszen nem Tévé- vagy Filmakadémia adja át mint az Emmyt és az Oscart, nem a rendezők, a színészek, a producerek vagy az írók, és még csak nem is a közönség, mint a People's Choice Awards nevű közönségdíjat, hanem kb. 90 külföldi újságíró, akik Hollywoodban dolgoznak és alapítottak maguknak egy szervezetet HFPA (Hollywood Foreign Press Association) néven. Filmes és tévés díjakat adnak át, és mivel kritikusokról van szó és nem szakmabeliekről, nem vágást vagy látványtervezést díjaznak, hanem olyan dolgokat, amiket a néző is meg tud ítélni: filmeket/sorozatokat, színészeket, rendezőket, zeneszerzőket, dalszerzőket és forgatókönyvírókat.

Csípte a szememet a füst, idegesített a zaj, a zsebkendőnyi színpad a kocsmában, amiről álmomban is tudtam, hogy Reeperbahnon áll. A show nem állhat meg csak azért, mert a dobosnak elege van a nyakába öntött sörből, vertem hát tovább a cájgot, She Loves Me, Penny Lane, Yesterday, de hát ezeket a nótákat nem játszhatták Hamburgban, meg eleve, akkor még Peter Best dobolt, mit keresek én itt, és hol van az itt? Nem mondom, van rosszabb álom is, de ez az idegen tollakkal való ékeskedés, azaz plagizálás, lopás, mindegy, odavert a lelkiismeretemnek még álmomban is - pedig arra is tisztán emlékszem, hogy senkinek, semmi baja nem volt azzal hogy Ringo Starr bőrébe bújtam. Csak nekem.

A Telekom Videotékában elérhető, Yesterday című Danny Boyle-film arról szól, hogy van egy zenészemben, Jack (Himesh Patel), aki mérsékelten sikeres és népszerű a barátai körében, életében nem játszott még húsz embernél többnek, mégpedig azért, mert nem igazán jó dalszerző. Énekesnek elmegy, de a repertoárjában indokolatlanul felülreprezentált nyári hangulatfestő dalocskák igazából senkit nem érdekelnek, csak a menedzsere szerepében tetszelgő, valójában a pasiba tízéves kora óta szerelmes Ellie-t (Lily James) és a haverjait, de őket is csak udvariasságból. Aztán egy este az egész világon elmegy az áram 12 másodpercre, és amikor felkapcsolódnak a fények, senki nem emlékszik a The Beatles-re, meg még egy rakás dologra, de ezeket nem lőném le, mert rém viccesek.

Adok egy tanácsot, ingyen. Mert tök jó fej vagyok.

Soha ne akarj földvitába keveredni Kevin Costnerrel, mert megöl.

Pedig kedves arca van neki, Miszterkevin, mondják abban a tonhalkonzervreklámban is neki, ő meg mosolyog, igen, Mister Kevin vagyok, és mezítláb veszem fel a körfűzős cipőt, mint a Miami Vice-ban Mister Don. A Yellowstone című sorozatban Mister Kevin nem mosolyog, igaz, bakancs és/vagy csizma van raja leginkább, azt zokni nélkül csak a legvadabbak merik bevállalni. A sorozat első évada annyira bejött a Paramountnak, hogy kért belőle egy másikat, amit országos premierrel a Telekom MoziKlub vetít december 13. óta, és még mielőtt kérdezné valaki, az első évad is fent van, szóval 20 órányi elfoglaltságot kapásból tudok a karácsonyi szünetre.

Vannak a kötelező olvasmányok, amiket a tanterv ír elő a népnek, meg vannak azok a művek, amiket a közvélekedés valamiért felemelt arra a szintre, hogy ismerni KELL őket. Ilyen például Umberto Eco 1980-ban kiadott, A rózsa neve című klasszikusa is ami egyszerre olvasható bűnügyi és történelmi regényként, de annyi kulturális, filozófiatörténeti és más utalás (vagy nevezzük rétegnek, mindegy) található benne, amivel jócskán túlmutat az egyszerű bűnügyi történeteken.

Készült belőle filmváltozat a kellemesen dörmögő Sean Conneryvel 1986-ban, Eco pedig 2011-ben kijavította a 31 éves kézirat hibáit, lefordította a latin szövegrészeket (fura, de ezek szerint 1980-ban még el lehetett várni az olvasóktól, hogy megértsék) és modernizálta a szöveget, ami egyébként szerintem eleve túlmutatott egy sima mozifilmes mennyiségen, csak éppen 1980-ban a rendezők nem SVOD-ban, streamingben meg konstans elérhető videótékában, hanem filmben gondolkodtak.

Azt kérte a Telekom, nézzem meg, mit ajánlanék legszívesebben a videótékájuk kínálatából. Szabad kéz, mondták, ami tetszik, tették hozzá. Jó, mondom, megnézem. Két órán át csak a tartalmat pörgettem, és jegyzeteltem, hogy mit kéne ajánlani, aztán inkább rákerestem olyan dolgokra, amiket mostanában kedvelek. Itt az első.

Pókember azért jó, mert egyáltalán nem pók. A pókoknak nyolc lábuk van, nekünk kettő; ahol nekünk fogunk/szánk, nekik csáprágójuk, szóval ha Pókember valóban egy Pók-Ember lenne, a büdös életbe' nem rajzolták volna meg, mert a művésznek is olyan traumákat okozott volna, amire jelenleg még nincs terápia. Pókember ezzel szemben az egész Marvel-DC kombinált szuperhősuniverzum (Batmantől Thoron és Wonder Womanon át Fekete Párducig) legszerethetőbb figurája.

Mert egy kölyök.

Stan Lee, Pókember (és a Marvel-hősök jó részének) társalkotója, a képregényvilág egykori atyaúristene nem véletlenül nevezte nem egyszer a kedvencének az eredetileg gimnazista diáknak kitalált Peter Parkert, emberközelibb, megfoghatóbb volt, mint egy félisten vagy egy dühében kétemeletes (zöld) ház nagyságú szörnnyé váló tudós, és ami a legfontosabb, olyan korosztályt képviselt, aminek a képregények elsősorban szóltak, de amit egy szuperhős sem képviselt 1962 augusztusa előtt. Peter, aki képességeit egy radioaktív pók marásának köszönheti, jó ideig megmaradt egy átlagos tininek, akit a nagynénje és nagybátyja nevel, iskolába jár, szerelmes lesz, barátokat szerez, összetörik a szívét, és közben a képességei felfedezésével egyre magabiztosabban lép fel New York bűnözőivel és a városra alkalomadtán rászabaduló szupergonoszokkal szemben.