Karantén, 6. hét. Akinek van kisgyereke (hat év alatti), az tudja, mit jelent lekötni a figyelmét úgy, hogy közben a focizás és a rohangálás az előszoba 3 méterére korlátozódik, a kanapé-íróasztal-ágy útvonalon rögtönzött parkour-pályát meg már a negyedik napon becsukott szemmel abszolválja. Akinek nincs ilyen élménygenerátora, úgy képzelje el a napját, hogy 12 órán át rohan a semmibe a futópadon, közben a fülébe folyamatosan duruzsolnak, és tízpercenként le kell ugrani a padról háztartás körüli, random teendőket ellátni, de bokszkesztyűben, a lábukon egy slime-mal bokáig töltött Martens-bakancsban.
Ha ez alól csak 1,5 órára mentesülünk, az maga a mennyország, illetve a józan és megőrzésének egyik záloga. És itt jön a képbe az összes olyan szolgáltatás, ami gyerekműsorokat is elérhetővé tesz, ráadásul olyat is, amivel csak a moziban találkozhattunk volna. A heti megmentőnk a Shaun, a bárány és a farmonkívüli című, egyébként zseniális animációs film a brit Bristol városában található Aardman Animations stúdió műve, ahol volt szerencsém megfordulni, és bepillantani egy olyan film forgatásába, amiben a főhősnek nincsenek különösebb faksznijai, ráadásul ingyen dolgozik, de cserébe szó szerint minden mozdulatára oda kell figyelni. A Wallace és Gromit-franchise leágazásának tekinthetőn Shaun a bárány-sorozat és mozifilmek egy okos, ravasz, kedves, ügyes, de néha meggondolatlan bárány, Shaun, a farmon lakó nyáj, az őket (elméletileg) őrző kutya, az orruk alá borsot törő malacok és a gazda története, aki nem mellesleg vaksi, idétlen, és nem tud semmit arról, ami a birtokán történik.
Az elképesztő részletességgel és aprólékossággal összerakott, gyurmából- és szilikonból készült szereplőkkel forgatott második mozifilmben (aminek on-demand premierjére a Telekom Videotékában került sor) Shaunék boldog mindennapjaikat töltik a farmon, egészen addig, míg meg nem jelenik köztük Lu-La, a földönkívüli, akit valahogy vissza kell juttatni az égbe, mielőtt akaratlanul is legyalulja a farmot, vagy ufóvadász ügynökök markában végzi, mert azt az E.T. óta egy rendes kisgyerek sem tudja tétlenül nézni.
Ez az a film, amit simán élvez a gyerek és a szülő is, másfél óra tömény vigyorgás és cukiság, mellékhatás nélkül.
Aztán amikor a gyerek alszik, elő lehet kapni a Nyelés című filmet, amiben Haley Bennett egy olyan nőt alakít, akinek látszólag tökéletes élete van egy menő, gazdag, őt a tenyerén hordozó férjjel (Austin Stowell), ráadásul gyermeket vár, ahogy azt régóta eltervezték, szóval, ha van olyan, hogy pofátlan boldogság, ez az.
Persze, ha mozifilmet forgatnak erről, akkor tuti lesz valami, amitől megborul az idill, ebben az esetben egy létező, pica nevű étkezési zavar, amitől az ember olyan tárgyakat akar lenyelni, amiket
- nem kéne,
- nem ehetők,
- eléggé veszélyesek (teszem azt, injekciós tű)
A férj bevadul, és az élete feletti irányítást eleve elvesztett nőt saját és magzata egészsége megóvása érdekében egyszerűen bezárja a házba és állandó megfigyelés alatt tartja. És még csak most indul be a történet, amit semmiképpen ne a gyerekkel kölcsönözzünk ki a Telekom videótékából.
#szponzorált_tartalom
Facebook kommentek