Karantén, 6. hét. Akinek van kisgyereke (hat év alatti), az tudja, mit jelent lekötni a figyelmét úgy, hogy közben a focizás és a rohangálás az előszoba 3 méterére korlátozódik, a kanapé-íróasztal-ágy útvonalon rögtönzött parkour-pályát meg már a negyedik napon becsukott szemmel abszolválja. Akinek nincs ilyen élménygenerátora, úgy képzelje el a napját, hogy 12 órán át rohan a semmibe a futópadon, közben a fülébe folyamatosan duruzsolnak, és tízpercenként le kell ugrani a padról háztartás körüli, random teendőket ellátni, de bokszkesztyűben, a lábukon egy slime-mal bokáig töltött Martens-bakancsban.

Az Aranyglóbusz avagy Golden Globe simán tekinthető kakukktojásnak a Fontos Díjak fészkében, hiszen nem Tévé- vagy Filmakadémia adja át mint az Emmyt és az Oscart, nem a rendezők, a színészek, a producerek vagy az írók, és még csak nem is a közönség, mint a People's Choice Awards nevű közönségdíjat, hanem kb. 90 külföldi újságíró, akik Hollywoodban dolgoznak és alapítottak maguknak egy szervezetet HFPA (Hollywood Foreign Press Association) néven. Filmes és tévés díjakat adnak át, és mivel kritikusokról van szó és nem szakmabeliekről, nem vágást vagy látványtervezést díjaznak, hanem olyan dolgokat, amiket a néző is meg tud ítélni: filmeket/sorozatokat, színészeket, rendezőket, zeneszerzőket, dalszerzőket és forgatókönyvírókat.

Csípte a szememet a füst, idegesített a zaj, a zsebkendőnyi színpad a kocsmában, amiről álmomban is tudtam, hogy Reeperbahnon áll. A show nem állhat meg csak azért, mert a dobosnak elege van a nyakába öntött sörből, vertem hát tovább a cájgot, She Loves Me, Penny Lane, Yesterday, de hát ezeket a nótákat nem játszhatták Hamburgban, meg eleve, akkor még Peter Best dobolt, mit keresek én itt, és hol van az itt? Nem mondom, van rosszabb álom is, de ez az idegen tollakkal való ékeskedés, azaz plagizálás, lopás, mindegy, odavert a lelkiismeretemnek még álmomban is - pedig arra is tisztán emlékszem, hogy senkinek, semmi baja nem volt azzal hogy Ringo Starr bőrébe bújtam. Csak nekem.

A Telekom Videotékában elérhető, Yesterday című Danny Boyle-film arról szól, hogy van egy zenészemben, Jack (Himesh Patel), aki mérsékelten sikeres és népszerű a barátai körében, életében nem játszott még húsz embernél többnek, mégpedig azért, mert nem igazán jó dalszerző. Énekesnek elmegy, de a repertoárjában indokolatlanul felülreprezentált nyári hangulatfestő dalocskák igazából senkit nem érdekelnek, csak a menedzsere szerepében tetszelgő, valójában a pasiba tízéves kora óta szerelmes Ellie-t (Lily James) és a haverjait, de őket is csak udvariasságból. Aztán egy este az egész világon elmegy az áram 12 másodpercre, és amikor felkapcsolódnak a fények, senki nem emlékszik a The Beatles-re, meg még egy rakás dologra, de ezeket nem lőném le, mert rém viccesek.

Adok egy tanácsot, ingyen. Mert tök jó fej vagyok.

Soha ne akarj földvitába keveredni Kevin Costnerrel, mert megöl.

Pedig kedves arca van neki, Miszterkevin, mondják abban a tonhalkonzervreklámban is neki, ő meg mosolyog, igen, Mister Kevin vagyok, és mezítláb veszem fel a körfűzős cipőt, mint a Miami Vice-ban Mister Don. A Yellowstone című sorozatban Mister Kevin nem mosolyog, igaz, bakancs és/vagy csizma van raja leginkább, azt zokni nélkül csak a legvadabbak merik bevállalni. A sorozat első évada annyira bejött a Paramountnak, hogy kért belőle egy másikat, amit országos premierrel a Telekom MoziKlub vetít december 13. óta, és még mielőtt kérdezné valaki, az első évad is fent van, szóval 20 órányi elfoglaltságot kapásból tudok a karácsonyi szünetre.

Vannak a kötelező olvasmányok, amiket a tanterv ír elő a népnek, meg vannak azok a művek, amiket a közvélekedés valamiért felemelt arra a szintre, hogy ismerni KELL őket. Ilyen például Umberto Eco 1980-ban kiadott, A rózsa neve című klasszikusa is ami egyszerre olvasható bűnügyi és történelmi regényként, de annyi kulturális, filozófiatörténeti és más utalás (vagy nevezzük rétegnek, mindegy) található benne, amivel jócskán túlmutat az egyszerű bűnügyi történeteken.

Készült belőle filmváltozat a kellemesen dörmögő Sean Conneryvel 1986-ban, Eco pedig 2011-ben kijavította a 31 éves kézirat hibáit, lefordította a latin szövegrészeket (fura, de ezek szerint 1980-ban még el lehetett várni az olvasóktól, hogy megértsék) és modernizálta a szöveget, ami egyébként szerintem eleve túlmutatott egy sima mozifilmes mennyiségen, csak éppen 1980-ban a rendezők nem SVOD-ban, streamingben meg konstans elérhető videótékában, hanem filmben gondolkodtak.