Karantén, 6. hét. Akinek van kisgyereke (hat év alatti), az tudja, mit jelent lekötni a figyelmét úgy, hogy közben a focizás és a rohangálás az előszoba 3 méterére korlátozódik, a kanapé-íróasztal-ágy útvonalon rögtönzött parkour-pályát meg már a negyedik napon becsukott szemmel abszolválja. Akinek nincs ilyen élménygenerátora, úgy képzelje el a napját, hogy 12 órán át rohan a semmibe a futópadon, közben a fülébe folyamatosan duruzsolnak, és tízpercenként le kell ugrani a padról háztartás körüli, random teendőket ellátni, de bokszkesztyűben, a lábukon egy slime-mal bokáig töltött Martens-bakancsban.

Ha majd egyszer visszagondolunk arra, milyen is volt a karantén, és megszületnek az óhatatlan összefoglaló cikkek, biztos lesz olyan is (ha más nem, azért, mert én fogom megírni), amiben a szórakoztatóipar válságáról lesz szó, vagyis inkább arról, hogyan igyekeztek a cégek és stúdiók a koronavírus hatását minimalizálni. Hogy aztán ez a váltás mennyire alakítja át magát az ipart, a filmforgalmazás és magát a moziélményt, az a jövő kérdése - a legborúsabb jóslatok alapján a mozinak befellegzett, az emberek soha nem akarnak majd több száz emberrel egy légtérben szórakozni, a legoptimistábbak meg azt mondják, amint vége ennek az őrületnek, a multiplexek előtt tömött sorokban várják majd a nagy vászonra és remek hangrendszerre várók, hogy ismét mozizhassanak.

A megoldás valahol középúton lesz, és a mérleg nyelvét az fogja jelenteni, hogy a most létező szolgáltatások vagy inkább szolgáltatás típusok közül melyik az, amire a felhasználók alternatívaként vagy inkább a legjobb kiegészítő szolgáltatásként tekintenek. Közhely, de ehhez olyan tartalom kell, amire a néző vágyik, amit eltalálni nem is olyan egyszerű.

A Telekom Videotéka kínálata remekül mutatja, hogy a felhasználók minél teljesebb körű kiszolgálása a cél, aminek egyik leghatásosabb eszköze a mozipremierek helyének átvétele.

Azt kérte a Telekom, nézzem meg, mit ajánlanék legszívesebben a videótékájuk kínálatából. Szabad kéz, mondták, ami tetszik, tették hozzá. Jó, mondom, megnézem. Két órán át csak a tartalmat pörgettem, és jegyzeteltem, hogy mit kéne ajánlani, aztán inkább rákerestem olyan dolgokra, amiket mostanában kedvelek. Itt az első.

Pókember azért jó, mert egyáltalán nem pók. A pókoknak nyolc lábuk van, nekünk kettő; ahol nekünk fogunk/szánk, nekik csáprágójuk, szóval ha Pókember valóban egy Pók-Ember lenne, a büdös életbe' nem rajzolták volna meg, mert a művésznek is olyan traumákat okozott volna, amire jelenleg még nincs terápia. Pókember ezzel szemben az egész Marvel-DC kombinált szuperhősuniverzum (Batmantől Thoron és Wonder Womanon át Fekete Párducig) legszerethetőbb figurája.

Mert egy kölyök.

Stan Lee, Pókember (és a Marvel-hősök jó részének) társalkotója, a képregényvilág egykori atyaúristene nem véletlenül nevezte nem egyszer a kedvencének az eredetileg gimnazista diáknak kitalált Peter Parkert, emberközelibb, megfoghatóbb volt, mint egy félisten vagy egy dühében kétemeletes (zöld) ház nagyságú szörnnyé váló tudós, és ami a legfontosabb, olyan korosztályt képviselt, aminek a képregények elsősorban szóltak, de amit egy szuperhős sem képviselt 1962 augusztusa előtt. Peter, aki képességeit egy radioaktív pók marásának köszönheti, jó ideig megmaradt egy átlagos tininek, akit a nagynénje és nagybátyja nevel, iskolába jár, szerelmes lesz, barátokat szerez, összetörik a szívét, és közben a képességei felfedezésével egyre magabiztosabban lép fel New York bűnözőivel és a városra alkalomadtán rászabaduló szupergonoszokkal szemben.