Leonard Cohen úgy zakatol a főcímben, mintha csak egy lepukkant, hollywoodi sztriptízbár wurlitzeréből szólna, elsőre talán szokatlan volt, de most, a második epizódban már értjük, hogy miért ezt keverték a nyugati parti borzalmak elé. De az, aki az első évad zenéjét jobban bírta, az új főcímet is megnézheti a régi dallal, mert ugye a Youtube-on minden van, még brazil fingós pronó, és True Detective mashup is.
A második évadból a kritikák leginkább az erős párbeszédeket és a gyomorszájon vágó monológokat hiányolták, erre a második epizód pont egy ilyennel nyit: Frank Semyon fekszik luxusvillája hálószobájában és a plafonon lassan növekvő foltot bámulja. Felesége, a Lakótársak keresünk óta, kancsal vastagcsontú brit tiniből érdekes tekintetű végzet asszonyává változott Kelly Reilly pedig olyan megértően kérdezgeti, hogy mégis mi a baj, a garanciális javítások miatt bosszús, vagy más baja van, hogy a maffiózó elmeséli neki, hogy milyen volt, amikor a részeges apja bezárta a pincébe, majd gyorsan lecsukatta magát, ezért a kis Frank napokon át feküdt a sötét pincében azon gondolkodva, hogy mi van, ha az apja sose tér vissza. Aztán persze megjött, de három napon át csak a sötétség volt, meg a patkány, ami elkezdte rágni az ujját, és a düh, amint puszta kézzel megöli a nekitámadó állatot.