Közeleg a tél, jeges szél söpri végig az alaszkai parton, a halászhajók már a jégbőrös vízen szaladnak ki a kikötőből, és a kocsmák előtt is már dideregve késelik egymást az aranyásók. Ez a végjáték, most derül ki, hogy sikeres volt-e az idény, hogy megérte-e egész nyáron a tenger fenekét porszívózni.

A Wild Ranger legénysége úgy tűnik jobban tette volna, ha otthon marad a fűtött szobában, és Oprah-t nézik, amíg ki nem kötik a kábeltévét és az áramot a házból. Merthogy a szezon alatt csak annyi aranyat gyűjtöttek össze, ami legfeljebb egy kiadós bebaszásra elég, ha beadják a zaciba. Már persze ha nem kérnek koktélokat, és az egyet fizet kettőt kap happy hour alatt kezdik el a piálást. Scott már két résszel ezelőtt kiutálta a hajóról Steve-et az élhetetlen öreg hippit, így most már csak Steve-et, a kamionsofőrt baszogathatja. Meg is teszi, hiszen a feszültséglevezetéshez már nem elég, hogy egyfolytában cigaretta lóg ki a szájából. De azért az is kiderül Scottról, hogy tulajdonképpen otthagyta a hitetlenkedő feleségét, hogy aranyat ásson, így most joggal ideges: se arany, se nő. Aztán később elszólja magát, hogy a gyerektartásra kell neki a pénz, vagyis úgy tűnik, hogy ez a válás már rég lezajlott, csak Scott kicsit furcsán érzékeli a valóságot. És nem csak akkor, ha nőkről van szó.

Drámai ponton hagytuk abba az előző részt: Emilyt szólongatták kétségbeesetten, a kamera közben pedig úgy cikázott egy felborult terepjáró sáros kerekein, mint amikor egy kézikamerás pornó forgatására lecsap az erkölcsrendészet. A történet ugyanitt folytatódik, csak még a dobokat is verik mellé, ha a feszültsége egy lufi lenne, akkor már nem is teli tüdőből fújják, inkább ipari kompresszorral.

A Szerelemhajó és a Lélekvesztő legénysége közös fürdőzésre érkezett a vadonba egy meleg vizű forráshoz, de hazafelé fejre álltak a nagy büdös sötétség közepén. Persze hiába egyre vadabb az aláfestő zene, hiába imbolyog a kamera, azért csak kiderül, hogy senkinek nem esett semmi baja. Még azért a szerkesztők kicsavarják az utolsó izgalomcseppeket is a sztoriból, kiderül, hogy fagypont alatt van a hőmérséklet, és ha nem sikerült kerekeire állítani a felborult dzsipet, akkor aztán itt éjszakázhatnak. Azt persze elhallgatják, hogy a legvégső esetben bevinné őket a városba a Discovery stábautója, de végül nincs is szükség arra, hogy az operatőr és a gyártásvezető mentse meg a realityhősöket. Egyszerűen visszalökik inkább a terepjárót az útra.

Másnap a Wild Rnageren kezdünk, ahol ugye már csak ketten vannak, miután Steve-t kirúgják. Még csak el sem kezd ásni a hajó, amikor kiderül, amit eddig is tudtuk: Scott, a kapitány hiába cigarettázik nagyon meggyőzően, hiába szónokol úgy, mintha nem is aranyat keresne, de legalábbis a normandiai partraszállást irányítaná, azért csak egy büdös nagy bunkó. Ha csak egy beosztottja van, azzal is képes összeveszni, miközben annyit káromkodik, hogy a hangmérnök sem győzi kisípolni.

Egyre kevesebb idő van, egyre feszültebb a helyzet, egyre hangosabbak a dobok, és egyre gyakrabban vágnak be kőkemény gitárfutamokat a zenei szerkesztők: Alaszkában csak a medvék élhetnek gondtalanul, az aranyásók nem. Zeke szerint például három éve nem volt ilyen rossz szezon, folyton esik, ami azért errefelé nem olyan, mint Balin, már csak azért sem, mert kurva hideg van. A Wild Rangers legénysége is ezen az állásponton van, ami nem meglepő, hiszen nekik eddig semmi nem jött össze.

Scott és Jason megnézik, hogy találtak-e az előző epizódban aranyat, kimossák a bányászmohát és a rázó rácsot. Scott végtelenül optimista, hiszen rögtön azt mondja, hogy csak kavics és sár van ott, arany biztos semmi. Aztán mélyen megszívja a dekket. Steve nem tűnik fel, de ennem most mindenki örül, a faszuk tele van a hippivel, aki egy kiszuperált iskolabuszban lakik, de még ahhoz is lusta, hogy legalább egy nagy peace jelet pingáljon arra a buszra. Aztán persze megjelenik Steve, és ki is akad, hogy kihagyták a munka legjobb részéből: a pénz számolgatásából.

Eltelt az három nónapos aranyásó szezon első hónapja, ami leginkább az alabamai bunkóknak rossz hír, hiszen eddig annyi aranyat sem találtak, amennyi Kanye West egyik őrlőfogprotézisére sem lenne elég. Jó hír viszont, hogy Alaszkában ilyenkor 22 órán át tart a nappal, vagyis kicsit elnyújthatják a munkaidőt, és ha eleget túlóráznak, télen majd fel sem kell kelniük a jegesmedve bőrrel fedett ágyból.

Aranyásónak lenni jó. Már ha leszámoljuk a kurva hideget, a sarat, az állandó életveszélyt, az adósságban fuldokló elcseszett életeket. Meg persze azt, hogy mindezt iszonyatosan ronda kockás ingben kell nap mint nap megélniük. Na de mégis kiből lehet aranykotró a Bering-tengeren? Úgy tűnik a kockás ing az egyetlen feltétel, a többi majd kialakul. Vagy nem.

Új nap Alaszkában, a tenger sima, a kotróflotta, egy rakás vízen lebegő szemétkupac elindul a nyílt vízre, hogy felszippantsanak pár száz tonna iszapot, és persze benne néhány gramm aranyport. A Wild Ranger ennek ellenére nagy bajban van, hiszen van egy félkarú sérültje és egy agyzsibbasztóan hülye hippije. Ez a stáb, ezen kívül még arra a pakli cigarettára számíthat, amit minden nap elszív idegességében a tengeren.

Azt gondoltam, hogy az alaszkai aranyásók munka után betérnek a kocsmába, kicsapják a lengőajtót, elismerően füttyentenek a színpadon kánkánozó kurváknak, a mocskos pultra csapnak egy öklömnyi aranyrögöt, aztán addig piálnak, amíg verekedés, késelés, vagy pisztolypárbaj nem lesz a vége. A háttérben pedig a zongorista behúzott nyakkal üti a fekete-fehér billenytűket. Az idők persze változnak, a kánkán például már nagyon nem divatos. Ezzel szemben az igazság az, hogy az alaszkai aranyásók beváltják a legközelebbi felvásárlónál a kitermelt aranyat, aztán a dollárokat a bárpultra csapják, és addig isznak, míg valakit meg nem késelnek.

Most a Behemót legénysége csapatja az alaszkai kisvárosban, mivel nem mehetnek ki a tengerre, hiszen az idő éppen olyan, mint nálunk egy szelesebb januári hétvégén. De ezt errefelé nyári viharnak hívják.

Az Aranyláz Alaszkában után egy újabb aranyásós valóságshow jött szembe velem, lassan már akár magam vehetnék egy aranymosó tálkát, hátha a Filatorigátnál szerencsével járok. Mert ugye megvan ennek a romantikája, kétkezi meló, mocskos farmer, izzadságtól csillogó halánték, és olajos kezek, de ha a végén összejön, akkor csak ücsörögsz a kanapén, szivarozgatsz, kortyolod a konyakot, miközben a júliusi Playboy-cimlaplány lágyan masszírozza a vállad. Az októberi dupla oldalas, kihajtható poszter meg eközben mosolyogva tölt még egy italt neked. Vagy inkább csak megnézek pár újabb szerencsétlent, akik a hidegben, elázva bénáznak, és ha rám jön az aranyláz, rendelek valami csillogót a Teleshopból.

Úgy tűnik, hogy Alaszkában tényleg csak a mosómedvék nem aranyásásból próbálnak megélni, mert most a Bering-szoros alját kapirgáló tengeri aranyásók életét mutatja be a Discovery, meglepő módon Aranyláz a Bering-tengeren címmel. Ezúttal több csapat szenvedéseit követhetjük végig, van itt vérprofi, aki egy 80 tonnás dögre felpakolt markolóval túrja fel a tengert, alabamai hobbista, és helyi suhanc is, aki nem csak aranyat akar találni, de be is szeretne csajozni 2in1, ezért egy lányt fogad fel maga mellé.

Nyereményjátékal próbálunk még segíteni a karácsonyi önajándékozási lázon így last minute, a Discovery Channelen látható Gyalogszerrel az Amazonas mentén című kétrészes filmben megismert felfedező, Ed Staffort dedikált, eredeti nyelvű könyvét nyerhetitek meg.

Ed Stafford és barátja, Luke Collyer elhatározták, hogy belevágnak egy nagyszabású vállalkozásba: végiggyalogolnak az Amazonas mentén a folyó teljes hosszában, annak dél- perui forrásától egészen a folyó brazíliai torkolatáig. Úgy gondolták, ehhez egy évre és 4000 mérföld megtételére lesz majd szükség. Két és fél évvel és 6000 mérfölddel a háta mögött végül csak Ed jutott el a célig. Útközben megmászott egy 5500 m magas hegyet; filmre vett még sohasem látott törzsi szertartásokat; kaktuszt, teknősbékát és tapírt evett; összetévesztették egy szervkereskedővel; Luke távozása után pedig Chó személyében lelt nagyszerű helyi kísérőre. Ed Stafford egy rendkívül színes ember, aki a józan észt határait feszegetve mindenre kész azért, hogy elérje célját. A Gyalogszerrel az Amazonas mentén az ő kalandjait meséli el.

Aki lemaradt a fickó túrájáról, az december 28-án pótolhatja majd: 10 órakor egyben vetíti a csatorna a túráról készült kétrészes filmet. A kérdés pedig, amire a válaszokat várjuk:

Melyik országot nem érintette Ed Stafford a túrája alatt?

Lehetséges válaszok:

1. Argentína
2. Brazília
3. Peru

A helyesen válaszolók között 5 db dedikált, angol nyelvű Walking the Amazon (Gyalogszerrel az Amazonas mentén) könyvet sorsolunk ki, Discovery Channel jóvoltából. A válaszokat erre a címre (hogyvoltKUKACgmail.com) várjuk.

Bear ezúttal nem egyedül vág neki, elkíséri Izlandra, az egész Európát betemető hamu és a világgazdasági válság országába Jake Gyllenhaal hollywoodi sztár és moziipari magánvállalkozó is. Jake-et ugye Oscarra jelölték 2006-ban a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában a Túl a barátságon című melegwesternben nyújtott meggyőző alakításáért. Vagyis nagyon jól adja a mellékszereplőt, aki a rideg vadonban egy másik férfi oldalán néz szembe a természet erőivel, és persze saját érzelmeivel.

Amúgy a politikailag egyáltalán nem korrekt buzizást csak azért engedjük meg magunknak, mert Bear Gryll a különleges epizódban többször is poénkodik ezen, vagyis reméljük, hogy mindenki érti, hogy a fajra, rasszra és vallási meggyőződésre tett durva poénokat csak nálunk sajátították ki a homofób nácik, egy boldogabb világban teli szájjal lehet röhögni mindenen és mindenkin. Mert tudjuk, hogy csak vicc.

Bear Grylls most Izlandra látogat, amiről kiderül, hogy nem csak azért olyan nyomasztóan szar hely, mert a világgazdasági válság megroppantotta, hanem azért is, mert mindig hideg van, és közben úgy fortyog a talaj, mint egy újramelegített, több hetes pörkölt, pont, mielőtt kifutna a lábasból. Most már érthető, hogy miért nyekereg olyan keserven minden dalában Björk.

Bear most egy terepjáróval megy föl egy vulkán hófödte magaslatára, és persze most is menet közben ugrik ki. Mondjuk udvarias lenne, ha egyszer szépen elköszönne a sofőrtől, csak abban nincs semmi látványos. A következő évadban biztos égő karikán is átveti majd magát, mielőtt földet érne.

Bear nem túl jól öltözött, az még hagyján, hogy se csokornyakkendő, se díszzsebkendő, de még egy rendes télikabát sincs rajta, közben odafent sarkvidéki szél fúj. Olyan gyorsan, hogy az lakott területen már a jogosítvány azonnal bevonásával járna. Kiderül, hogy ilyenkor nem kell leszegett fejjel harcolni a viharral, ássunk inkább egy kis gödröt a hóban, kuporodjunk bele, és reménykedjünk, hogy nem a saját sírunkat ássuk meg. Kommandósunk is ezt csinálja, aztán amikor eláll a szél, egyszerűen lesöpri a kabátjáról a havat, és továbbfut. Én itt kezdek el először gyanakodni, hogy ez az egész csak greenbox, Bear Grylls egy jól fűtött stúdióban játssza el a Hoth bolygó túlélőjét, és a vágás után már rohan is az asszisztense a meleg csokival és az aprósüteménnyel. Mert olyan nincs, hogy valaki mindig mindenhonnan úgy pattan fel, mint Rubint Réka egy könnyed zumba fitnesz után.