Pazar évadzáró epizód következik, nem véletlenül az egyik legjobb a ratingje...

Idilli képpel indítunk: Hayley a napsütötte babaszobában levelet ír. Klaus érkezik és játékosan tudakolja, hogy ugyan kinek – Jacksonnak vagy Elijah-nak… netán neki, aki azt hitte, hogy már rég kiesett a versenyből? Évődnek egy sort, kicsit sziruposan, de azért jó nézni. Mintahogy azt is, hogy Klaus félénken (!!!) megtapizza Hayley pocakját, és érzi, ahogy a legkisebb farkasuk rugdos. Aztán kicsit megindultan magára hagyja a kismamát, hogy az befejezhesse a levelet… ami, mint kiderül, a babának íródik. :)

A címből ítélve, itt bizony csata lesz. No, de ki harcol ki ellen, és kinek az oldalán? Meglátjuk. Első körben a farkasfiúk éjszakai autókázását figyelhetjük: Jackson a volánnál, áruló Oliver az anyósülésen, hátul meg egy zsák kavics. Szöszi éppen azt pedzegeti, vajon az ősi hibrid betartja-e az alku rá eső részét, aztán hogy, hogy nem Hayley-re is megjegyzést tesz – mire Jack figyelmezteti, hogy vegyen vissza, különben nem lesznek jóban. Pár perccel később a rendőrök lemeszelik őket, ám nem a szokásos jogsi-forgalmit akarják bevasalni, hanem előkerülnek a fegyverek, majd feltűnik mögöttük a vigyorgó karmester, Marcel is.

Szomorú dallamok közepette Kieran atya halotti miséjével indítunk. Cami egész jól tartja magát. A nyitott koporsónál lerója tiszteletét Francesca, Geneviéve, Marcel, és lassan besétál Klaus is. Az ősi vámpír arcon csókolja Camit, majd a zárt koporsóhoz lép, felnyitja, és… az atya teste helyett egy kisbabát talál benne! Elmosolyodik, ám amikor kiemelné a picit, hirtelen hátbaszúrják – méghozzá Apu, fehértölgy-karóval… És Klaus ekkor felébred a rémálomból… Jesszus!

Kieran atya a Szent Anna oltáránál térdel és imádkozik. Aztán, amikor Bastiana megszólítja, és közli vele, hogy már semmi sem mentheti meg; majd kiderül, hogy mindeddig Sean ministrált neki; vesszük a lapot, hogy ez egy vízió lesz! (már éppen kezdtem nem érteni, miként sikerült az atyának kijátszania az elkerítő bűbájt) Távozásra szólítja fel a „démonokat”, és mindenféle szitkokkal illeti Bastianát (aki Cami), Seannak (Josh) pedig rimánkodni kezd, hogy mindent megtett, hogy megmentse… végül rohamot kap. A fiatalok igyekeznek lefogni őt, és egy pillanatra visszatér a tudata – felismeri Camit –, de aztán még mélyebbre merül. Josh szerint az atya próbál felülkerekedni, de az őrület erősebb. És, ha már falra festettük, Caminek őrült ötlete támad: talán sokkolni kellene nagybátyja szervezetét, és akkor megtisztulna. WTF? Ördögűzés lesz itt, vagy mi?

Klaus fest. Ismét. Méghozzá Geneviéve-t, ágyban fekve, pucéran. A boszi még lustálkodna (vagy bujálkodna), de Klaus kéri, hogy ne mozogjon, mert már majdnem végzett. Vöröske azért csak nem bír magával, kíváncsi a festményre, de az ősi nem hajlandó megmutatni, mondván ajándék lesz – a kölcsönös tiszteletük jele. Geneviéve átlátja, hogy ő csak egy eszköz, amit a vámpír nem is tagad, bár megjegyzi, hogy szép dolog Elijah aláírt szerződése, de azért itt mégiscsak természetes ellenségekről van szó. De Klausszal az oldalukon például senki sem merne újat húzni a boszikkal, cserébe pedig csak egy jövőbeli szívességet kér, ki tudja, mikor lesz szükség egy erős boszorkányra…

Az előző, filozofálgatós rész után reméltem, hogy egy kicsit könnyedebb epizód jön. Ehhez képest helyzetelemzéssel kezdünk, Klaus-módra, „Az idő minden sebet begyógyít” topikban. Nagy veszteség – nagy seb, ami nehezebben gyógyul, plusz még kevésbé akarunk újra megsérülni. Az idő múltával elterelődik a figyelem, düh, agresszió, stb. formájában levezetődik a feszkó, eközben tervezgetni kezdünk. És egy idő után azt vesszük észre: meggyógyultunk, és indulhat az újrakezdés. A narráció alatt az összes fontosabb szereplő feltűnik. Klaus a Jackson Square-en festeget, Hayley a következő teliholdat várja, Kieran állapota rosszabbodik, Marcel száműzetésben van. Geneviéve gonosz ősit kerülgeti – és úgy tűnik, ez őt nem zavarja, mivel viszonyuk van. Vámpírok, boszik és emberek egymást irtják az utcákon. És eljön a telihold, az átok megtörik, a farkasok boldogan ölelgetik egymást.

A régmúltban kezdünk. Vihar van. Egy faházban gyerekek alszanak – vagyis csak aludnának. A kislány ébren virraszt, mert fél a mennydörgéstől, a kisfiú odalopózik hozzá, és próbálja megnyugtatni. A kisfiú Klaus, a kislány pedig Rebekah. Nik egy fából faragott lovagot ad húgának, hogy bátorságot öntsön belé, és megígéri, hogy mellette lesz, bármi is történjék… Aztán ugrunk a jelenbe, oda, ahol előzőleg abbahagytuk: ősiek, szemtől szemben a LaFayette-ben, fogságban. Rebekah felismeri, hogy bátyjánál a fehértölgy-karó van – és Klaus el is ismeri, hogy huginak tartogatja. Elijah uralni próbálja a helyzetet, és elküldi Rebekah-t Klaus szeme elől. Hugi le is lép. Rendes tesó leszögezi, hogy nem hagyja, hogy Klaus megölje a húgukat. Aki szerint viszont, mivel bennragadtak a temetőben, csak idő kérdése, hogy Elijah figyelme lankadjon…

Az 1919-es New Orleansban indítunk. Küszöbön a szesztilalom, mégis folyik a pia, szól a jazz, az emberek úgy élnek, mintha nem lenne holnap. Klaus, Elijah és egy színesbőrű nő a vámpírok-farkasok-boszik együttműködésére emeli a poharát. Mint kiderül, a nő a vérfarkas-falka királynője – és az övé a pince, ahol az italmérést üzemeltetik a fiúk. A nő flörtöl Klausszal, aki szemlátomást boldog és nyugodt – még. Hiszen sikerült egyesíteniük New Orleanst, ki hitte volna? Elijah szerint ez mind Klausnak köszönhető --- és itt jön az átkötés a jelenhez: Klaus kínok közt fetreng az ágyában, miközben bátyja felügyel rá, és ugyanazokat a szavakat mormolja: „Ez mind Neked köszönhető…”

Rebekah harapásnyomoktól véresen ébredezik. Csepeg az infúzió. Egy kórházban van, ahol jönnek-mennek az emberek… vagy mégsem. Úgy fest, hugiban elkezdett dolgozni a farkasméreg, mert kezdődnek a hallucinációk. A hely, a sok haldokló, a rengeteg vér a frászt hozza a sokat látott ősire… Megpróbál kibotorkálni, bár homályosan lát, és alig áll a lábán, de valahogy mégis kijut a szabadba. Gőze sincs, hogy került, ahova került (amúgy a Fleur-de-Lis szanatóriumba), de nincs is ideje ezen totózni, mert hirtelen hátulról ledöfik. Még mielőtt eszméletét vesztené, felismeri támadóját, Geneviéve-t – aki láthatóan nagyon élvezi a helyzetet, no meg azt, ami még következni fog…

Egy fehérruhás, sötéthajú lány tér magához egy zárt helyen. Ez egy kripta, a lány pedig Monique Deveraux… A LaFayette-ben a még mindig Sabine bőrében ténykedő Celeste egy csoportot vezet körbe, és éppen a Deveraux-boszorkányokról kezd mesélni, amikor Monique szabályosan kirobbantja magát a saját sírjából. Mindenkire a frász jön, de Celeste csak vigyorogva köszönti a lányt újra az élők sorában.