Deres
Csúsztam. Ismét. Nem szóltam előre, mert minden nap volt egy olyan, háromórás ablak, amikor majdnem leülhettem, aztán meg nem. Kedd reggelre terveztem, vasárnap lett belőle. Sajnálom, és frusztrál, megértem, aki kurvaanyázik, de előre szólok, a jövő hetit csütörtök előtt tuti nem tudom szállítani.
Temetés. Ritkán vidám, inkább szomorkásabb tevékenység világszerte, az őskor óta űzzük, kábé azóta, hogy már nem megettük a szomszéd kislányt, ha elhullott, hanem elástuk. És amikor valamelyik önjelölt orvostudor elkúrta, és a kis Ilonka csak kicsit volt halott, és reggelre kiásta magát, megszületett a zombimítosz is. Ezt mostan azért fejtegethetem, mer' az első hat percben a szomorkás nézés és könnyes szem mellett csak halotti máglyák vannak, meg egy nagyon fura dolog: aki itten harcolt, annak az arcát seb/horzsolás/plezúr tarkítja, mintha kötelező lenne a zombiktól legalább egy pofont kapni. Jon mondja a beszédet, hősök mind, értünk mentek el, sose fizetjük vissza, sad. És tűz.