Puhány legény ez a Roger Mackenzie, nem bírja az indiánok kedvességét, hamar földre kerül. Így aztán a vesszőfutás után továbbra is fogoly marad, nem fogadják be a törzsbe a helyiek. Egy gyerek megráncigálja a szakállát, mond is valamit, a többiek röhögnek. Mindeközben Fergus megbeszéli a két VIP rendfenntartóval (v.ö. VIP lallybrochiak), hogy Murtagh börtönben van, s tuti nem fog tisztes tárgyalást kapni, lógni fog, de nem ám úgy, mint az őt alakító Duncan Lacroix Új-Zélandon bungee-jumping közben, hanem talppal lefelé. Szóval mielőtt ez még bekövetkezne, ki kell szabadítani. Iszonyúan zavaró Cesar Domboy manírossága az egész jelenetben, de átmenetileg legyintsünk rá, eh, Fergus mégiscsak egy bordélyházban nevelkedett francia fiatalember.
Az évad legüdítőbb kettősének jelenetével folytatjuk River Runban: Lord John Grey hozza a hírt, hogy elfogták Bonnetet, hamarosan ki is végzik. Bree remélte, hogy a nemi erőszakot is beírják az elbűvölő gazfickó bűnlajstromába, John szerint az csak a lány fejére hozna szégyent, és amúgy sem lenne semmi következménye. Bree kifelé még odaveti elgyötört hangon, hogy szeretné látni Bonnetet. A beszélgetés a teraszon folytatódik, a lány a fura ötletet Jamie leveléből merítette, melynek legfontosabb motívuma a megbocsátás erénye volt. Ez talán egy kicsit már Johnnak is sok - pedig nem az a kelletlenkedő kispolgár típus -, de rábólint, megpróbálja elintézni a találkozást. Közben megmozdul a bébi a pocakban, Bree megengedi, hogy John megtapogassa.
Roger elég szép hosszú láncot csinált már magának emlékeztetőül, hogy hány nap telt el a fogságban, amikor egy nyers viselkedésű nő elküldi a tüzifával. A bekötözött karú, bicegő férfit egy kisgyerekes és lényegesen kedvesebbnek tűnő nő is megszólítja (amúgy mindketten Ehhaokonsah-nak nevezik). A kedves nő arról érdeklődik, Roger beszél-e franciául, és ad neki valami gyógyfüvet. A jelenetet a kék tollas indián srác több, mint féltékeny tekintettel figyeli. Szerinte nem lehet jó ember az idegen, ha egyszer saját népe is meg akart szabadulni tőle. Kéktoll hótszerelmes, de tuti nem övé a gyerek. Később tovább nő közte és Roger közt a kulturális különbségek okozta feszültség, mikor utóbbi félbeszakítja a srácot beszéd közben, ami nekünk talán fel sem tűnne, de az indián ezt halálos sértésnek veszi.
Rogert elhurcolják egy kunyhóba (közben Kéktoll érdeklődik, miért adták el a sajátjai, majd megjegyzi, ha nőügy, márpedig Roger ezt mondja, akkor nem igazán kellene a kedves kisgyerekes indiánlányra mosolyognia), ahol némi meglepetésre lakótárs várja: egy fiatal jezsuita szerzetes. Szőke, kék szemű és franciául beszél. Bingó! Megvan a gyerek apja! Tőle tudjuk meg, hogy a becenév, amit Roger kapott, Kutyaképűt jelent. Amúgy nem nagy meglepetés, hogy a pap azért csücsül idebent, mert szerelmes lett. Illetve igazából mégsem, hanem mert a bűnbeesése (ő maga tekint makacsul így a történtekre) gyümölcsét nem hajlandó megkeresztelni, pedig az indiánoknak nagyon bejön a kereszténység, és nem akarják ebből kihagyni a bébit sem.
Bree és John megérkezik Wilmingtonba, néha a béna vetített háttér kifejezetten jól szolgál a hangulatteremtésre, mert ahogyan ezek ketten kiemelkednek (kilógnak) a mögöttük jövő-menő emberek közül, valahogy mégiscsak érzékelteti a lány szorongását. Megértő beszéd a férfi részéről, meg egy beismerés, hogy bármily furcsa, de neki is hiányzik Claire (őt és Jamie-t csak azalatt a pár pillanat alatt látjuk, míg a levél tartalmát hallgatjuk), erre kap egy bókot menyasszonyától: kedves Lord Grey, téged lehetetlen nem kedvelni. Valószínűleg ezzel egy időben Fergus gyűszűkkel készít haditervet, de nem meri bevallani Marsalinak, aki azonban átlátja a helyzetet, és még ő bátorítja férjecskéjét, menjen csak bátran megmenteni Murtagh-t. Amúgy is ideje lelépni a városból és elfogadni Jamie ajánlatát, hogy éljenek ők is a 10 ezer hold valamelyik zugában.
Miután a jezsuitát az indiánok levetkőztették és elvitték, Roger ásni kezdi a menekülést jelentő gödröt. Éjszaka a pap üvöltése hallatszik, majd egy füllel kevesebbel kerül vissza (egy ideig tartok tőle, hogy a nyelvét is kitépték, de nem), Roger kezdi ápolni, s közben kiderül, a helyiek reggelik adtak haladékot az atyának, hogy megkeresztelje a kicsit, máskülönben a lassú tűzön érlelt hittérítő lesz a következő barbecue party fő látványossága.Történészünk felveti a 20. (és 21.) századi fejjel ésszerűen hangzó ötletet, hogy ezek az indiánok csak azt szeretnék látni, hogy egy egyházi valaki vizet locsol a kicsi fejére, meg mormog valami ismeretlen szöveget, de a pap hajthatatlan. Nem teheti ezt a gyerekkel. Amúgy igencsak nehezen viseli, hogy Roger minden második mondata istenkáromlás (megint olyasmi, ami nekünk már fel sem tűnik).
Roger ekkor kezd a monológjába arról, hogy Bree előbb kikosarazta, majd amikor hosszú utat tett meg érte térben és időben (ezt nyilván nem érti a pap), mégis összejöttek, de jajj, veszekedtek, megbánták, békültek volna, de a lány apja (ahogy Roger kikövetkeztette) megverte, eladta, s bár Rogernek lett volna lehetősége visszatérni a saját életébe, mégsem tette és most itt van. A monológ lényege, hogy minden mondatba beleszövi az idióta kifejezést, magára értve. Végül azt a tanulságot szűri le magának, hogy mostantól csak magával fog törődni, senki mással. Végül ráveszi az atyát, hogy segítsen ásni a gödröt. Együtt sem jutnak azonban sokra, az atyát elviszik, Roger egyedül ás tovább.
Valaki lőport ön valahová, nem olyan nehéz kitalálni, hogy Fergus (vagy társai közül valaki) és a fogda lehet az, ahova éppen most érkezik a méltóságos lord és bájos jegyese, és mivel kormányzói engedéllyel bírnak, mély meghajlással be is engedik őket. Eközben bizonyossá válik, hogy Fergus porolta össze a környéket, és cselszövő tekintettel odébbáll. Nem sokkal később az utcán véletlenül összeverődik egy öt fős banda, melynek jó pillanatban áll (ugrik le a szekérről Marsali mellől) az élére Fergus, irány a fogda, ahol fegyvert fognak az ajtóban álló őrökre, mondván nekik ez az engedélyük, amivel bemehetnek rabot látogatni.
Odabent Bonnet előbb pimaszkodik, hogy ismeri Bree testrészeit, de speciel a nevét azt nem. A lány kimérten bemutatkozik, majd a hasát is megmutatja, a férfi reflexszerűen tagad, ezzel már mások is próbálkoztak nála. Bree elmondja, nem hasznot akar húzni a halálra ítéltből, hanem adni neki valami: megbocsátást (for give/ forgive szójáték). Nos, ha ez könnyít a fickó lelkén, akkor itt a bizonyosság, marad még majd valami utána. Bonnet nem véletlenül hétpróbás akasztófaszökevény, máris maga hasznára fordítja a hallottakat: aham, szóval ő már nem lesz, de a gyerek folyton emlékeztetni fogja rá Bree-t. A lány most húzza fel magát, jól beolvas az írnek: a gyerek soha nem fogja megtudni, milyen ember is volt az apja. Na erre talán életében először Bonnet is megszeppen, így kikaparja a fogai közül az utolsó megmaradt ékkövet (ezek valahogy mindig visszajutnak a családhoz), tessék ennek segítségével rendes embert nevelni majd a kölökből.
Ahogy Fergusék is beérnek az épületbe, azonnal nem várt akadályba ütköznek: Lord Johnba. Még szerencse, hogy ezek ketten ismerik egymást, így csak biztonság kedvéért fog fegyvert a lordra az egyik rendfenntartó, de Fergus inti, a családi barátnak nem eshet bántódása. Feszült zene, megvannak a kulcsok, de merre van Murtagh? Megvan ő is, és eléggé érdekes, hogy nem hallotta Bree és Bonnet beszélgetését, pedig gyakorlatilag a cellája előtt zajlott. Az öreg egyszerre Johnra támad, elment az esze az uraságnak, hogy idehozza ezt a leányt? Az egész évad dramaturgiailag egyik legjobb pillanata ez, amikor a négy szereplő csak egy-egy szeletét - mindenki mást-mást - ismeri a másik három jellemének és élettörténetének. Végül csak megállapodnak, hogy a legésszerűbb mégis, ha a lord viszi magával Bree-t, bármennyire is más ötlete van Murtagh-nak.
John pedig erélyesen teremti le az egész idióta bagázst, mikor kiderül, hogy mindjárt robban a fogda, Bree nem engedi, hogy a leütött őr itt maradjon, viszik őt is a vállukon, de a kulcsok meg pont úgy keverednek el, hogy talán - sőt, a sorozat logikája szerint egészen biztosan - Bonnet még el tudja érni az utolsó pillanatban, és ő is ki tud szökni az épületből. Őt nem látjuk, csak sejthetjük, a többiek pedig látványosan ússzák meg a kalandot az utolsó pillanatban. Murtagh és Fergus beugrik a ponyva alá, Marsali a lovak közé csap, irány Horány, akarom mondani Fraser's Ridge. Később vörös kabátosok állják John útját, és nagyon örülnek, hogy sem neki, sem a kisasszonynak nem esett baja a robbantás során. Amúgy esetleg a méltóságos úr nem tud bármi fogódzóval szolgálni, hogy mi is történt? Sajnos nem nagyon. Bree arcán a büszke mosoly, erre a finom, de erélyes kis angol úrra tényleg rábízhatja magát és családját.
Rogernek közben sikerül kimenekülnie, rohan, közben azonban hallja az atya üvöltését. Te hülye idióta, mondogatja magának, nem szabad visszamenni, de a szokásos világfájdalommal az arcán mégis visszafordul. A lassított felvétel alá bekúszik kísérőzeneként Samuel Barber Adagio for Strings című alkotása. A pap a máglyán, vele szemben az indián nő, karján a gyerekkel, figyel, talán mintha a zsötem is leolvasható lenne a szájáról. Roger egy bokor mögött mérlegel, majd nemakarom grimaszokkal, de mégis amellett dönt, hogy cselekszik. Lendületes léptekkel szalad, megragadja az egyik whiskys hordót és a máglyára hajítja. Kékhajú gyorsan kapcsol, de mégsem eléggé, így Rogerrel együtt figyeli, ahogy a hordó felrobban, az atyának meg annyi.
Az indiánlány megcsókolja a gyerekét, leteszi a földre, majd elindul a máglya felé. Felmászik a pap csonkja mellé, miközben Kéktoll csak kapkodja a levegőt. Lassan kúszik vissza a természetes hang a zene mögül, ahogyan Roger a szokásos stílusában azt mondja. ja, ja, persze, tessék csak őt visszavinni az idióták kunyhójába.
Facebook kommentek