Amíg az első két epizódban csak úgy mellékesen el-el mélázva mondott nagy bölcsességeket a Jack Londont idéző narrátor, addig most már csak az üres közhelyek zengenek a hófedte alaszkai hegyek közt. A természet arra emlékeztet minket, hogy az ember is csak egy állat. A halál úgy keresi az embereket, mint ahogy az emberek kutatnak az arany után.
Hogy egy másik sorozat idézzünk: Winter is coming. És a tél Alaszkában nem olyan, sült gesztenyés, a hóesésben önfeledten korcsolyázós, száncsilingelős romantika. Hogy megint csak idézzek: “Megmondom nektek milyen a tél... Hideg lesz, kurva nagy, baromi szürke lesz, soha nem múló, életfogytig tartó”. És akkor ehhez képzeljük a meggyötört arcú, hidegben vacogó Bill Murrayt.
Na ez vár egész Klondike-ra, bónusz meg a tífusz, ami így is már az út mentén hagyja a szürke arcú hullákat, hogy aztán az egész város kerülgesse a testeket napokig. Nemsokára indul az utolsó komp, ezért a haszonlesők már hajójegyet adnak azoknak, akik odaadják földjüket, és ezzel lemondanak arról, hogy végül aranyat találjanak az egyik sáros, gödör mélyén. Bill nem akar elmenni, inkább egyre mélyebbre ássa magát a domboldalban. Új társa pedig nagyon köhög, ami ugye lehet a tífusz, meg a pipa is.