Mindig is sejtettem, hogy Bear Grylls egy rohadék. Nem azért, mert élve falja fel a a pondrókat, és élvezi, ahogy a soha szárnyat nem bontó pillangók szétfröccsennek a fogai alatt. És nem is csak azért, mert úgy belez ki egy tatut, mintha csak a zsebeit fordítaná ki, miközben aprót keres a kólaautomatához. Sőt még csak nem is azért irgalmatlan nagy köcsög, mert a Túlélőpróba című realityben szemmel láthatóan azt élvezte a legjobban, amikor néhány zsíros hamburgert, meg egy kiadós fogmosást ígérve rávette a játékosokat, hogy megigyák a saját vizeletük. Ráadásul langyosra felmelegítve, ahogy még a sörtől is öklendeznénk, nemhogy a sűrű, fáradt reggeli pisától. De csak egy igazi, jól megtermett rohadék képes arra, hogy egy speedboaton, frissen vasalt pólóban feszítve kiabáljon sztárgázsiért meggyötört, fáradt emberekkel, hogy aztán még azt is hozzátegye, hogy mindezt csak értetek teszem. Ja, meg a nézőkért. És a bónuszért.

De hát Bear Gryllst éppen ezért szeretjük, persze azon kívül, hogy nonstop úgy nyomja, mint egy előléptetése vágyó John McClane, aki nem is sejti, hogy Bruce Willis rémálmaiban létezik csak. A Túlélőpróba harmadik részében tengerpartra, pontosabban a tengerparti dzsumbujba küldi a játékosokat, sőt előzékenyen maga viszi őket a kiindulási pontra egy pimpelt sárga versenyhajóval. Csak azt felejti el megemlíteni, hogy nincs kedve kikötni a partra, ezért a csapat inkább ússzon egy kicsit a jéghideg óceánban.

Nekem annyi maradt meg a Gyűrük urából, hogy ha nem digitális szörnyek kaszabolják egymást pixelekből felhúzott várakban, erdőkben, vagy bányákban, akkor műszőrrel borított lábú fickók menetelnek lélegzetelállító hegygerinceken, miközben az operatőr helikopterrel köröz körülöttük. Fogalmam sincs, hogy mégis hogy telnek a békés hétköznapok Középföldén, de Új-Zélandot, ahol a filmtrilógiát forgatták, mindig így képzeltem: hogy az egyszeri új-zélandi felveszi a kabátot, meg sapka, sál, hogy anyukám elugrom egy doboz cigiért a boltba, meg lehet, hogy hozok vizes zsemlét is, aztán órákat caplat hegygerinceken át, miközben helikopterre kötözött operatőrök köröznek körülötte vészjóslóan.

Hát szemmel láthatóan Bear Grylls is, és a Discovery producerei is osztoznak a hegygerincek és köröző helikopterek iránti rajongásomat, merthogy a Túlélőpróba című valóságshow második része tulajdonképpen ennyiből áll: na jó, van még némi fűzabálás, rinya, a bonus track meg egy vödör, hízott földi giliszta. De a többi tényleg olyan, hogy bármikor elférne a Gyűrük ura extra dvd-jén.

Bear Grylls a vadon Chuck Norrisa, egy slankított szabású John Rambo, akit bárhol dobunk le a Földön, könnyedén túlél, sőt még élvezi is. A sivatagban úgy sétálgat, mint más a plázában a karácsony utáni leárazások alatt, a dzsungelbe pedig úgy ugrik le, mint az átlagember a fitneszterembe. Na jó, inkább mint a piacra, a henteshez.

Ő a vadvilági túlélés Hajdú Pétere, a leghíresebb exkommandós, és szinte biztos, hogy ő az az ember, akit a legtöbb ember látott abban a kínos helyzetben, amint éppen nagyot kortyol a saját vizeletéből. Bear Grylls egy időre eltűnt a Dsicoveryről, és úgy látszik, hogy most már olyan jól megy neki, hogy kiadja gebinbe a túlélést, mert új show-jában már tíz pár nyomul a nagy büdös semmi közepén, egyenesen a széle felé, miközben Bear csak producer, zsűri és mentor. 3 in 1, mint a harmadik generációs samponok.

A Bear Grylls: Túlélőpróba című valóságshow-ba oltott természetfilmben tíz páros menetel Új-Zéland kies tájain, és közben egymást segítve versenyeznek. Hogy mit jelent ez? Hogy nem az nyer, aki elsőnek ér célba, hanem mind a húszan egy csapatként dolgoznak, de minden nap elején kisorsolják, kinek mi a dolga: van, aki az élelemért felel, van aki a tűzgyújtásért, vagy éppen a menedék építéséért, és vannak olyanok is, akiknek azt kell kitalálniuk, hogy mégis hogyan lehet húsz fáradt embert fellökdösni egy függőleges sziklafalon. Nap végén pedig jön a kipihent, száraz ruhában feszítő és jóllakott Bear Grylls, hogy egy párost hazazavarjon. Mondván ők úgy is ott pusztulnának a vadonban. Lesújtó nézés, kemény arcélek, és persze a hegyen túli luxusszállóban felszolgált szuvidolt báránycomb szolíd felböffentése.

Gary és Wu hazautaztak Chiléből, nincs több homok, hó, vagy sár. Nincsenek öklömnyi rovarok, meg nyüszítő vadállatok, a legfélelmetesebb, amivel Kaliforniában találkozhatnak, az Paris Hilton elkényeztetett ölebe. Wu számára legfeljebb az jelenthet már csak kihívást, hogy az öt percnyi autóútra található két tucat McDonald’s-ból, szusibárból és steakhouse-ból melyikben is egye magát büszke és dagadt amerikaivá.

Ez egy amolyan összefoglaló epizód, amikor ücsörögnek a bárszéken és elmesélik, amit már amúgy is láttunk az előző részekben. Látszik, hogy Wu agyára ment egy kicsit, hogy túlélte a dzsungelt, a havas tűzhányót, és a homoksivatagot is, mert most már akkora sztárnak képzeli magát, akinek még a zöldes kékre festett haj is jól áll. De inkább csak úgy néz ki, mint aki kicsit bemohásodott az elégtelen higiéniai körülmények miatt. Csapkodunk ide-oda az emlékek között, mintha egyik nap a postás két tucat különböző képeslapot hozna a világ különböző pontjairól. És még azokat is apró cafatokra tépné, hogy nekünk kelljen a darabkákból összerakni az utazást.

Annyi mindenképpen kiderül, hogy Wu szinte szerelmes az autóba, a több mint tíz éves Jeepbe, akit csak Rubynak becéz. Azt állítja, hogy a megviselt terepjárót a két hetes felvétel után saját maga hozta rendbe, sőt még le is polírozta, hogy eltüntesse az agresszív Gary nyomait. Az exkommandós ugyanis elég gyakran ugrált az autó motorháztetején. A karosszérialakatos persze eltüntetheti az erőszak nyomait, kérdés, hogy Wu és Ruby kapcsolata túléli-e ezeket a fájó emlékeket.

De hogy mégis mi a tanulság a kéthetes túlélő túrából? Hát, hogy vizeletből is lehet ivóvizet készíteni a sivatagban, a gyíkok ehetőek, a tájékozódáshoz pedig nem kell selymes női hangon parancsolgató GPS. Aki nem hiszi, járjon utána az előző részek összefoglalójában, de a trükköket mindenki csak a saját felelősségére próbálja ki. És előtte kérdezze meg a kezelőorvosát és gyógyszerészét.

Kiderül még, hogy Wu tényleg úgy fél a bogaraktól, mintha csak egy Eric Cartmanbe öltött Rachel Green lenne, sőt a hatalmas, kövér békákat sem kedveli: legalábbis erre utal, hogy sikoltva menekül, ha csak egyet is meglát. A sivatagi epizódból azonban kimaradt Wu bosszúja, amikor Gary-t halálra ijeszti egy az autóba dugott műanyag kígyóval. Gary szerint persze nem is ijedt meg, csak hatékony, és a különleges erőknél jól begyakorolt mozdulatokat tett, hogy megszabaduljon a veszélyes állattól. Na jó, közben olyan hangokat adott ki, mintha csak a Sikoly-széria remake-jének szereplőválogatására készülne, de persze mindezt kizárólag a showbiznisz kedvéért.

Vetítik a Discoveryn:

Péntek (Október 26.) 0:00
Vasárnap (Október 28.) 11:00
Csütörtök (November 1.) 14:00
Csütörtök (November 1.) 15:00
Péntek (November 2.) 0:00

Sajnos egyetlen képkockát sem látunk abból, ami egy ilyen műsorban mindenkit érdekel: nem tudjuk meg, hogy mit csinál a stáb, miközben Wu és Gary zsíros kukacokat grillezik, hogy mégis milyen autóval követik az ósdi Jeepet, és egyébként is hányan vannak, hány kamerával veszik Wu belőtt séróját, és tényleg külön szűrőt használnak-e Gary mellizmaira.

Ellenben kiderül, hogy a semmi közepén autózni jó buli, főleg, ha érzelmes, de energikus zenét kevernek alá. És azért ez derült ki az első évad mind a négy részéből is.

Interjú a szereplőkkel

Az első rész hogyvoltja

A második rész hogyvoltja

A harmadik rész hogyvoltja

A negyedik rész hogyvoltja

Már megvolt a dzsungel és a fagy is, nem meglepő, hogy a negyedik részre egy sivatagban dobták ki Wut és Garyt a műsor perverz producerei. Annál meglepőbb, hogy ezúttal is Chilében vagyunk, a fene gondolta volna, hogy van egy ország, amibe az egész világot belezsúfolták, mint valami éghajlati skanzenbe. Ahhoz, hogy három nap alatt kijussanak a Jeeppel a homoktengerből, először fel kell jutniuk a kocsihoz, amit egy tíz emeletes homokdűne tetejére installáltak a készítők. Az első gond az, hogy Wu nem hogy sivatagban nem szokott túrázni, de szemmel láthatóan ő az az ember, aki szeretné, ha mozgójárda lenne a McDonald’s-ban a pult és az asztalok közt. Mire felérnek a méretes dombra, Wu már úgy liheg, mintha lenyomott volna egy maratont, de kézen állva.

És hogyan lehet lejutni egy lakótelepi ház tetejéről egy kocsival? Hát a homokfalra merőlegesen, mert ha egy picit is oldalra húzná Wu a kormányt, az autó rögtön felborulna. Az ázsiai sofőr most már a főnök, miközben a titkos bevetéseken rutinból túlélő Gary úgy majrézik, mintha az iráni forradalmi gárda kivégzőosztaga felé száguldanának nagy sebességgel. És a szuronyok mögött lenne még egy betonfal is. A betonfalon túl meg egy medence kiéheztetett aligátorokkal.

Költséghatékony túlélőshow a Túlélés Terepfokozaton, nem rohangálnak körben a világban, inkább Chilében vesznek fel, amit csak tudnak. Végül is van itt esőerdő, meg hó, és igen, a harmadik részre jut egy sziklás hegység is.

Már a rész kezdetén megvan a Cartman-érzés, a két epizód alatt egyetlen dekát sem fogyó Wu fuldoklik a magaslati oxigénhiányban, úgy kapkodja a levegőt, mintha most intézte volna el Tory Black egy duplamenetben, és most azon gondolkodna, hogy szívrohamot kapjon inkább, vagy csak elájuljon. Mindeközben a fejük felett keselyük köröznek, és akkora köveken kell átmászniuk, mint egy autó, vagy inkább egy kisteherautó. És hogy tényleg sírjon a Wuban élő Eric Cartman, a narrátor hangsúlyozza: három nap alatt legfeljebb mogyorót ehetnek, meg zacskós levest. Mit mondana erre Cartman? Ház pont azt, amit Wu: induljunk, hogy minél előbb elérjük a legközelebbi hotdogost.

Az előző részben a túlsúlyos ázsiai amerikai sofőr egy vulkánról hozta le a brit kommandóst, aki mindenhol túlél, csak sebességet nem tud váltani. A stáb most is marad Dél-Amerikában, talán mert itt szép a táj, meg jó a kávé, csak most egy pöttyel arrébb, a chilei esőerdőben dobják le a tízéves, lehasznált Jeepet, hogy aztán a Bear Grylls-hasonmás, meg a tésztaleves mosolyú geek hazahozza az autót. Haza a civilizációba. Ugye mindenkinek megvan a South Parkból az a rész, amikor az egész osztály elutazik Brazíliába, hogy megmentsék az esőerdőket, aztán úgy berágnak a sok rovarra, mérges kígyóra, meg vad bennszülöttre, hogy inkább felgyújtják a picsába az egészet. Aztán meg dalt is írnak róla. Na hát Wut, a kaliforniai sofőrt nézve tényleg rögtön Cartman ugrik be: neki minden bokor a halált rejti, és ebben az epizódban random időközönként sikolt fel, és csapkod veszettül, pedig általában nem bögöly az, csak egy zsírosabb légy. Már a kocsiig elég nehezen jut el a mi Cartmanünk, bukdácsol az avarban, mint aki legfeljebb mozgólépcsőn közlekedett a plázában a McDonald’s és a Burger King között. Az autó kicsit oldala dőlve várja őket a dzsungelben, de nem úgy mintha ledobták volna egy helikopterről, sokkal inkább úgy, mintha gondosan beállított díszletelem lenne a Világok Harca Spielberg-adaptációjában.

Amíg a fiúk a kocsit próbálják négy kerékre állítani, el kell hogy mondjam, hogy a rész legnagyobb meglepetése, hogy az esőerdőben hideg van. Nem elég, hogy esik, és harapni lehet a párát, de még kurva hideg is van. Legalábbis Chilében.

A túlélés terepfokozaton olyan, mintha Bear Grylls után dobnának egy régi Jeepet is, hogy mégse unatkozzon annyira ott, a világ végén. Mert ugye az autóban van szivargyújtó, arra meg bármit rá lehet kötni a mikrótól a Playstationig. Persze ez persze nehezítés is, hiszen bármennyire kisportolt is egy exkommandós, azért pár ezer kiló acélt mégsem tud a hátán elvinni ott, ahol nincs autópálya. Bear Grylls helyett Gary Humphrey a sorozat túlélője, ő is brit és egykori kommandós, vagyis az angol akcentus, meg a bazi nagy izmok adva vannak. Ezúttal azonban a különleges erők egykori tisztje nem egyedül menti meg saját magát, ott van neki Bill Wu, a kaliforniai hülyegyerek, aki neve ellenére nagyon is amerikai: rohadtul ért az autókhoz, ámde van rajta némi hamburgerháj, és egyébként is, azt hiszi, hogy a természet az olyan, mint a Rain Forest Caféban. Vagyis fél óránként pusztít a természet, de csak show-jelleggel, és akkor is kettőt fizet egyet kap koktélakcióval kompenzálják a nehézségeket.