Az előző részben a túlsúlyos ázsiai amerikai sofőr egy vulkánról hozta le a brit kommandóst, aki mindenhol túlél, csak sebességet nem tud váltani. A stáb most is marad Dél-Amerikában, talán mert itt szép a táj, meg jó a kávé, csak most egy pöttyel arrébb, a chilei esőerdőben dobják le a tízéves, lehasznált Jeepet, hogy aztán a Bear Grylls-hasonmás, meg a tésztaleves mosolyú geek hazahozza az autót. Haza a civilizációba. Ugye mindenkinek megvan a South Parkból az a rész, amikor az egész osztály elutazik Brazíliába, hogy megmentsék az esőerdőket, aztán úgy berágnak a sok rovarra, mérges kígyóra, meg vad bennszülöttre, hogy inkább felgyújtják a picsába az egészet. Aztán meg dalt is írnak róla. Na hát Wut, a kaliforniai sofőrt nézve tényleg rögtön Cartman ugrik be: neki minden bokor a halált rejti, és ebben az epizódban random időközönként sikolt fel, és csapkod veszettül, pedig általában nem bögöly az, csak egy zsírosabb légy. Már a kocsiig elég nehezen jut el a mi Cartmanünk, bukdácsol az avarban, mint aki legfeljebb mozgólépcsőn közlekedett a plázában a McDonald’s és a Burger King között. Az autó kicsit oldala dőlve várja őket a dzsungelben, de nem úgy mintha ledobták volna egy helikopterről, sokkal inkább úgy, mintha gondosan beállított díszletelem lenne a Világok Harca Spielberg-adaptációjában.

Amíg a fiúk a kocsit próbálják négy kerékre állítani, el kell hogy mondjam, hogy a rész legnagyobb meglepetése, hogy az esőerdőben hideg van. Nem elég, hogy esik, és harapni lehet a párát, de még kurva hideg is van. Legalábbis Chilében.

Autóval elég nehéz haladni a dzsungelben, nem hiába nem az inkább találták fel a robbanó motort. Gary megy elől, egy bazi nagy macsetével töri az utat, Wu meg az autóban ücsörög. A meleg és mindenekelőtt száraz fülkében.

Ráaádásul Gary az, aki a hátsó biztonsági övekből hevedert farigcsálva felmászik egy fára, hogy mégis ne csak úgy flangáljanak a dzsungelben, de tartsanak is valahova. Lóg ott a háromszáz poliészter szálból varrt övön, és közben azt ismételgeti magának, hogy öt tonnát is kibír, öt tonnát is kibír. És aztán persze Gary épít hidat a folyón farönkökből, hogy át tudjon vergődni a kocsi, miközben Wu a kocsiban ücsörög, a csörlő távirányítóján matat, és azon kesereg, hogy a csörlő az akkumulátorról megy, vagyis ha túl sokat bénázik Gary, a végén még lemerül az aksi és nem indul majd el az autó. Gary meg ugye eközben a jéghideg vízben bénázik, értsd, megpróbálja a kocsi alatt egyben tartani a farönköket, és még navigál is. Az biztos, hogy ha a One Car Too Far egy pornófilm lenne, akkor Bill Wunak Fay Reagannel kéne pasztellszínű képeken szeretkeznie, miközben a háttérben Gary Humphrey-t elkapná négy megtermett testépítő.

A folyón átkelve beletapos a gázba Wu, ez azt jelenti, hogy akár harminccal is száguldhatnak az erdei ösvényen. Hamar elkezd sötétedni, ezért muszáj megállniuk, és tábort verniük. Bear Grylls itt nekikezdene tüzet csiholni a tenyeréből és piócákat sütni, de Wu és Gary gyorsabban letudja a dolgot: a rövidre zárt aksi ívével gyújtják meg a száraz ágakat, aztán meg előkotornak a csomagtartóból valami zacskós kaját.

Vágás, reklámblokk, másnap reggel. Wu még mindig lendületben, most már szinte száguldoznak a sáros ösvényeken, a lelógó indákkal mit sem törődve. Csak nehogy eléjük vesse magát Tarzan egy kereszteződésnél. Aztán persze Billy hirtelen jobbra rántja a kormányt, hogy kikerüljenek egy fatörzset, és már bele is állnak orral a susnyásba. Gary száll ki először, és rögtön rájön, hogy nem susnyás ez, hanem mocsár tele undorító rovarokkal, piócákkal és fertőzésekkel. Szépen lassan, centiről centire süllyed a dzsúszban, miközben Billy a csörlővel tököl. Láttunk már ilyet megsárgult kalandfilmekben, csak ott lehetett tudni, hogy lehetett tudni, hogy a gonosz belefullad, a főhőst meg kihúzza a fűszoknyás, kókuszmelltartós bennszülött csaj. Itt Wu és a csörlő oldja meg a helyzetet végül, de a jelenet azért arra is jó volt, hogy kiderüljön, ha igazán nagy baj van, a sofőr is hajlandó kicsit összepiszkolni a ruháját. És nem csak gépzsírral.

Mire az autót is kicsörlőzik, lassan kezd besötétedni, így kis autókázás után újból a folyóparton vernek tábort. De itt Gary szerint már könnyű halat fogni, itt ugrál a sok pisztráng, csak rá kell venni őket, hogy ráharapjanak valamire, aminek zsineg van a végén. Grylls biztos a hajából fonna horgászzsinórt, de Garynek ott van a rádió huzala. Sajnos a halak nem harapnak olyan gyorsan, így estére marad az energiaszelet, reggelre viszont két nagy pisztrángot is benyomhatnak. Wu a sült halakat látva előhúzza a füle mögül az eddig gondosan rejtegetett kellékeket: egy pár teleszkópos pálcikát. Mert ugye ő ázsiai, értik.

A harmadik nap csak át kell már vágni végre valahol a folyón, ezért Gary most átkelésre alkalmas helyet keres: ahol nem olyan mély a víz, és nem olyan erős a sodrás. Azért olyan könnyen nem lehet átjutni még egy Jeeppel sem a folyón: először is le kell szerelni az ajtókat, hogy befolyhasson a víz az utastérbe, így nehezebb lesz a jármű, és nem tudja elvinni egy-egy erősebb áramlat.

Aztán persze előkerül a vazelin, amit ezek szerint nem csak pornófilmek kellékeként érdemes használni, de arra is, hogy időlegesen vízhatlanná tegyük a motort. Az ósdi kalandfilmekben egy ilyen folyami átkelést általában a piranhák tesznek izgalmassá, itt ilyesmiről szó sincs, de olyan feszült az aláfestő zene, hogy nem lepődnénk meg, ha a kis lényeg egészen karburátorig lezabálnák az autót. Wu és Gary azért végül csak megússza a kalandot, és már csak végig kell robogniuk egy erdészeti úton a civilizációig. Ez pedig legfeljebb akkora kihívás a kaliforniai sofőrnek, mintha a Mecsek Rallyn kéne tennie egy tiszteletkört.

Interjú a szereplőkkel

Az első rész hogyvoltja