Ezúttal a német cím (Ehrenmänner) is ugyanazt jelenti, mint az eredeti, három csapásirányt követünk ez alkalommal: tengeri, politikai és anyasági vonalon haladunk, mindjárt az első jelenetek fel is vázolják mindhármat. Előrebocsátom, hogy Peter Gilmore hatalmasat alakít ebben a részben, a magam részéről megszavazok neki egy postumus BAFTA díjat. Írország partjainál kezdünk, Baines és Onedin krumplit szállítana Liverpoolba az Esther Lohse-zal, de a biztosító embere, bizonyos Mr. MacCormack akadékoskodik. Szerinte a kátrányozás nem megfelelő, túl sok vizet ereszt át a hajótörzs, James egyre dühösebben hallgatja. A hajónak semmi baja, neki különben is sietnie kell, mert időben Liverpoolba kell érnie. Ez azonban nem igazán hatja meg a hatósági embert, komótosan vizsgálgatja tovább a feneket (mármint a hajóét).

Költői hangzású epizódcím, hát még németül milyen szép: Ein Meer voll Sorgen. Az eredeti cím az angolban járatosabb nézőknek természetesen az ismert Hamlet monológot idézi fel, kultúrmissziótól / sznobizmustól vezérelve (nem kívánt törlendő) be is idézem a vonatkozó szövegrészt mindhárom nyelven:

To be, or not to be, that is the question: / Whether 'tis Nobler in the mind to suffer
The Slings and Arrows of outrageous Fortune, / Or to take Arms against a Sea of troubles,
And by opposing end them.

Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés: / Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait; / Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?

Sein oder Nichtsein, das ist hier die Frage: / Zeugt es von größrer Würde, auszuhalten
Womit das launische Geschick uns foltert, / Oder das Meer der Plagen zu bekämpfen
Und streitend zu vergehen.

Az irodalomóra után lássuk, mi történik a mostani részben. New Orleanstól nem messze kezdünk, ide érkezik James megbízásából Baines, hogy a rendkívül beteg Robert Bragg kapitány helyett ő navigálja haza Liverpoolba az Amaryllis nevű vitorlást. Erőskezű kapitány híján a legénység persze tojik a fegyelemre, mulatt nőket hoznak a partról mulatni, isznak, mint a gödény, és két formás patkány részvételével (Bismarck és Ferenc József nevezetűek) futóversenyt rendeznek a fedélzeten. Baines a fedélzetre lépve határozottan intézkedni kezd: partra viteti a nőket a holtrészeg Forbes első tiszttel együtt, véget vet a patkányversenynek (Ferenc József nyerte egyébként) és minden matrózt a helyére parancsol: horgonyt fel, indulás!

Izgalom, feszültség, dráma, sőt dráma, feszültség, izgalom! A múltkori rész során sem unatkoztunk, most sem fogunk, dramaturgiailag remekül felépített epizódot kapunk ugyanis, tisztára, mintha puskaporos hordón ülnénk. (Erre utal amúgy a német cím is, Auf einem Pulverfaß, aminek tehát semmi köze a nyári dögmelegben sörözők falán olvasható lélekemelő felirathoz, miszerint Bier vom Faß.) (A csapolt sörről persze játszi képzeletem egyből az egyetemi bajnokságban anno méltán sikertelen Friss Csapolás nevű focicsapatra ugrik, aminek névadója és egyik botlábú tagja voltam.) (Ennél többet most nem írok zárójelbe.) Na szóval, az Esther Lohse visszaérkezik Afrikából, a kikötőben James kocsit fogad és indul haza, sőt meghívja Bainest is, az öreg tengeri medve persze húzódozik, de James ragaszkodik a közös ebédhez. A nappaliban levél várja, a belfasti útra kijelölt kapitány eltörte a lábát, Baines máris ajánlkozik, majd ő megy, úgyis rég járt arra, meg különben is, nagy kedvence a Boney M hasonló című slágere.

Ha a fenti címet összevetjük a német verzióval (Schatten der Vergangenheit, azaz A múlt árnyéka), nagy dolognak jöhetünk a nyomára, lássuk hát. A Fogarty-házban kezdünk, a nappaliban a férfiak üzleti ügyekről tárgyalnak, a társalgóban ezalatt a b. nejek divatról és mindenféle pletykákról. A férfiak tervrajz fölé görnyedve vitatják a Liverpool és Manchester közé tervezett 30 mérföld hosszú csatorna előnyeit, az építése kb. 10 millió fontba kerülne, de ez az összeg eltörpül a várható haszon és a gazdasági fejlődés mellett, amit magával hozna a kanális. (Az asztalon amúgy található még pohár, tányér és kanál is.) Itt van Norman Truscoat parlamenti képviselő is, tőle erőteljes lobbitevékenységet és médiaoffenzívát várnak, hiszen a jelenleg monopolhelyzetben lévő vasúttársaságok nem fognak könnyen engedi ennek a tervnek.

Az évad eddigi legjobb epizódja ez, de nemcsak ezzel csalogatom az olvasókat, hanem a német címmel is: Von Fremden und Freunden, azaz idegenekről és barátokról lesz máma szó, csapjunk is gyorsan bele a paradicsomlevesbe. Nagy izgalom dúlja a liverpooli üzletemberek keblét, Mr. Murchison felszámolja a cégét és eladni szándékozik a társaság valamennyi vagyontárgyát, beleértve a raktárat (persze nem a 13-ast!), a teljes raktárkészletet és az öt gőzösből és egy vitorlásból álló flottáját. Baines és Jack Auskerry kapitányok beszélgetéséből megtudjuk, hogy az ifjú William Frazer már tett ajánlatot a cégre. Természetesen Jamesünket is érdekli a dolog, ő közvetlenül Murchisonnal tárgyal, de egyelőre eredménytelenül.

A német epizódcím több izgalmat ígér, mint az eredeti: Dunkle Kanäle, azaz sötét csatornák, itt már megint valami machinációk lesznek, akárki meglássa. Jamesünk új kétárbocost vett, a típusa ketch, a neve Falcon, és most hazafelé hajóz vele, egyik oldalán Baines, a másikon Letty! Az új asszony ismét bevallja, hogy nagyon tetszik neki a hajókázás, romantikus pillantásokkal hallgatja férje minden szavát, James egy idő után meg is jegyzi, milyen élénk és figyelmes az ő asszonya. Büszkén járja végig az új hajó minden szegletét, és remek kiselőadást tart az iránytű szerepéről, illetve arról, hogy ha a hajó például vaslemezeket szállít, két kis mágnes segítségével lehet kiegyensúlyozni az iránytű kilengéseit. Letty issza minden szavát, Baines is vidáman mosolyog. Mivel nem sietnek, éjszakára lehorgonyoznak egy öbölben, Letty szerint ott legalább nyugodtan fognak vacsorázni és nem kell mindig az asztalon csúszkáló tányérok után kapkodni.

Izgalmasan hangzó cím, hát még a német verzió: Machenschaften (mesterkedések, üzelmek), gyönyörű, nemde? Az előző rész tragikus végéből okulva (Robertet megölte a torkán megakadt csontdarab) kis ideig itt a blogon is óvatosan fogunk bánni a kajákkal, egy darabig nem lesznek itt csontos cuccok, az tuti. (Jó példával járva elöl, én a magam részéről az elmúlt pár hétben csak Kossuthkiflin éltem, amint az nyilván köztudott.) Robert végrendeletét olvassa fel Mr. Andrews, melyik rokonra milyen személyes tárgyat hagyott, a gyakorlatias James kissé unja a hosszú lére eresztett felsorolást. A lényeg viszont, hogy a nemrég vásárolt családi házat Sarahra hagyta, a jól menő áruházat meg Samuelre, egy kikötéssel: Samnek kell vezetnie, és az elnevezésnek is meg kell maradnia: Robert Onedin és Fia. Ha ez nem teljesül, az áruház is Sarahra száll. Robert ezzel jól megfogta Samuelt, jegyzi meg félhangosan James. És kapunk egy újabb pontos időt: 1883. júniusában járunk.

Hosszú idő után újra a show atyja, Cyril Abraham írta az epizód forgatókönyvét, és meg kell mondanom, olyat kapunk tőle, hogy a fal adja a másikat. Ezt erősíti a hasonlóan borongós hangulatú német cím is: Kurs ins Unheil, miszerint út a veszélybe, hát, ez egyre rosszabbul hangzik. A Neptune-on kezdünk, jó széllel szeli a habokat hazafelé, rakománya acéllemezek a Fogarty-féle új hajógyár részére, ahogy arról a múltkori részben megállapodtak, emlékezteti James az öreg Bainest és minket is. Az ifjú Williamnek is tudomása van erről a fuvarról, Beaumont bankárnak panaszkodik éppen, micsoda kitolás ez, a saját apja más céggel fuvaroztat, nem a Frazer Vállalattal. Na de ha majd én leszek itt a főnök, minden megváltozik!, önérzeteskedik. Beaumont persze adja alá a lovat, így is van, a cég hajói komoly tőkét jelentenek, a tőkének pedig dolgoznia kell, stb. Majd ellátja egy jó tanáccsal is: A tekintélyt nem osztogatják csak úgy, azt mindenkinek magának kell kivívnia. William tovább duzzog, de az ajka fölött alig pelyhedző legénytoll miatt mégis inkább csak egy durcis gyereknek látszik.

Izgalmas epizódcímmel nyitjuk a hatodik évadot, a német verzió szerint Die Feuerteufe, azaz tűzkeresztség, ezek szerint nem fogunk ma sem unatkozni. Amúgy a főcím ismét megújult, a bevezető képek az egyik Onedin vitorlás fedélzetén sürgölődő matrózokat mutatják, a főszereplők viszont már nem jelennek meg a képen, csak a nevüket írják ki.

Dél-Afrikában kezdünk, James gyapotbálákat rakodott be a Christian Radichba, amit a 4x10-ben már tömjéneztem, szerintem ez a legszebb tagja az Onedin flottának. Már csak Bainest várják vissza a partról, de késik, James idegesen járkál fel-alá a fedélzeten, Blake első tiszt is aggodalmasan pásztázza a partmenti vizeket a távcsővel. Végre feltűnik a révkalauz kis gőzhajója, azon érkezik Baines és még valaki: Daniel Fogarty, akit Blake amúgy már korábbról ismert. Én viszont alig ismertem meg, mert Fogarty mindig borotvált arcát most dús bajusz díszíti, azt nem mondom, hogy rosszul áll neki, de hogy nem jól, az biztos. (Méretes bajusza alapján ő is beköltözhetne a Sándor-palotába Ádár János mellé.) Terjedelmes ládát hoz magával, aminek beemelésére Baines már ki is adja a parancsot, de James leinti: csak olyan rakomány kerülhet a hajóra, amit ő engedélyez, úgyhogy bitte warten.

A német epizódcím szerint Glückliche Reise, azaz szerencsés utazás, ez vár ma ránk, a múltkori részben nem is láttuk a tengert, most azonban sokat fogunk hajókázni. Itt vannak mindjárt a skót partok, ahonnan James büszkén mutatja Lettynek a múltkor megvásárolt két hajót, a Neptunt és a Tridentet. Ez utóbbival fognak visszatérni Liverpoolba, Lettynek nagyon tetszik a vitorlás, pár nap alatt nagy rajongója lett a tengernek, úgy látszik, az idefelé út igencsak kellemes benyomást (érted?) tett rá. Meglepetés várja Saraht is, aki Robert oldalán impozáns külsejű ház előtt áll meg, a kulcsokat Robert büszkén lóbálja a kezében. Ma reggel írta alá az adásvételi szerződést, ez lesz az új házuk, zsír. Mrs. Gibson, a jelenlegi házvezetőnőjük elmondja, hogy ő régebben ebben a házban szolgált, akkor valami előkelő népek laktak benne. Végül is rosszabb kezekbe is kerülhetett volna, indul teát csinálni Mrs. Gibson, Sarah és Robert összenéz és arra gondol, ez nem biztos, hogy bók volt a személyzet részéről.