Az előző részben Marshallal együtt szenvedhettük végig, ahogy a nagydarab srác átevickél a Lily-vel való szakítás okozta depresszió mocsarán. Végül vagy két hónap után szilárd talajt ért ismét a lába, mostanság éppen veri le róla a dzsuvát. A talpraállást egy vasárnapi reggelikészítés volt hivatva jelezni Tedék felé, a borzalmasan cipőtalpszerű palacsinta viszont nagyjából a röpködő sárdarabokat szimbolizálta, Ted és Robin alig bírtak jópofát hazudni hozzá. Innen indítunk, a mostani rész elején Marshall a gyógyulás rögös útján újabb öles lépést tesz, és a bárban megbámulja Robin seggét. Tagadja ugyan, akár Armstrong a doppingkoktélozást, de bénábban csinálja, és nagyon rövid ideig bírja, mondjuk nem is állt mögötte egy EPO-doktorral feltunningolt tizenfős stáb. Mindenesetre nem nagy gáz, hogy lebukott, mert Ted és Barney egyhangúan óriási sikernek látják, hogy végre kezd továbblépni, legalább elfelejti a kis vöröst.   

Az előző évad zárásaképpen váratlan fordulatot vett a főszereplők jelentős részének élete. Ted és Robin komolyan összegabalyodtak, mennydörgés adta hozzá a dobpergést, az ilyesminek pedig járás a vége egy évadzáróban. Marshall ezzel szemben a ház lépcsőjén összetörten és magányosan üldögélt Lily hátrahagyott jegygyűrűjével, Barney meg csak tovább barniskodott a maga legendary módján. Indításkor ismét feltűnik Kids, akikkel a helyzet változatlan, a fiatalságuk végleg összefonódni látszik a kanapéval, ahol tovább hallgathatják Ted-apu élettörténetét. A túladagolás előtt Ted lánya már szeretne a lényegre térni, mert Ted-apu olyan régóta beszél, hogy Fidel Castro lassan visszacsúszik második helyre, amiből vagy rakétaválság lesz, vagy a diktátor belebetegszik, és egy éven belül önként lemond a hatalomról. Ted fia meg vécére menne, de Ted-apu drákói szigorral uralja a családfői szerepet: senki nem megy sehová, tessék élvezni a mondókámat, most visszakapjátok azokat az álmatlansággal töltött éveket, amiket veletek gügyögtem végig.

Elérkeztünk az évadzáróhoz, mármint még az elsőhöz, merthogy ez a hogyvolt ilyen retrosított-svédelt változatban érhető el. Sok minden történt az idáig vezető úton, Ted randombarátnői például úgy potyogtak az évad során, mint a gonoszok egy igazán vérbő 24 epizódban, amikor nagyon felidegelik Jack Bauert, aminek főként az ellenfelei (és kisebb részben szövetségesei) látják kárát. Az előző részben ott tartottunk, hogy Lily-t kétségek gyötrik az esküvővel kapcsolatban, Ted pedig visszatért a gyökerekhez. Na, nem úgy, hogy a gergelyugornyai kemping „Harmadik félidő” talponállójának törzsvendégeit kihívja egy visszavágóra csocsóban, hanem, hogy megint Robint akarja meghódítani. Van, aki szeret csirizes talppal felpattanni a szopórollerra, na.

Kezdésként egy kihalt éjszakai autóúton siklik végig a kamera, a fényszórók sebesen pásztázzák az aszfaltot. Kicsit a Lost Highway indítására emlékeztetnek a kezdő képsorok, csak közben nem David Bowie búgja a fülünkbe, hogy mennyire szét van esve, hanem Ted-apu. Persze ő kicsit máshogy fogalmazza meg: Az élet olyan, mint egy út az éjszakában, nem tudod, mi jön a következő kanyarban, szabad vagy, élvezed a sebességet, aztán egyszer csak váratlanul 28 éves leszel. Nem kis trauma ez, mondom, hogy a zilált lelkiállapot beszél Tedből is. Itt véget is ér a párhuzam David Lynch filmjével, szerencsére, mert ha mondjuk egy őrült szaxofonszóló a folytatás Marshall előadásában, akkor rögtön villát dugok a kenyérpirítóba. Ehelyett Ted szülinapja a téma, közös ünneplés a bárban, ahol valamilyen érthetetlen oknál fogva mindenki idétlen csákót húzott a fejébe, hátha ezzel fogják feldobni a bohócsipka és korona keverékében pompázó ünnepelt hangulatát. Hát nem.

Az előző részben Barney egy testcsellel beküldte Tedet a pofonfa alá, aki kitartóan megrázta vagy háromszor-négyszer, úgyhogy literally meg átvitt értelemben is hullott a pofonfa csattanós termése, az aktuális szőke randomlány meg elviharzott a levesbe. Ha egyszer kiborul az a csajkondér, ahová ezek a lányok kerülnek, azt az alkalmat kár lenne kihagyni, és ez még így hét évvel később is érvényes. A fő sodorvonalon, mármint, hogy hogyan lesz Tednek felesége, és kicsoda Kids szülőanyja, egy evezőcsapásnyit nem haladtunk, sebaj, majd talán most. Kezdésként Lily és Marshall rohannak keresztül a városon, paki hotdog-árusok, rémüldözve félreugró babakocsis kismamák és szeméttől duzzadó kukák sorfala között vezet az útjuk, csak hogy a figyelmes néző ízelítőt kapjon New York kulturális sokszínűségéből. Köszönjük.

Visszatekintéssel indítjuk a részt: három hónappal ezelőtt vagyunk, a bárban Ted Victoriáról ömleng kerek szemekkel és olaszos gesztusokkal. Teljesen odavan Miss Vajassütiért, amint azt premier planban láthattuk, egészen 4-5 rész erejéig. Az eddigiek alapján a forgatókönyvírók egész kegyesek voltak a cukrászlánnyal. Elhangzik a már-már hagyománynak tekinthető úgy-érzem-ő-lehet-a-feleségem kulcsmondat is. Ted szerelme határtalannak látszik, amely ekkor még nem ismert korlátokat, aztán elég volt a schengeni övezet két oldalára kerülni, és láttuk, mi lett belőle.

Az előző részben ott tartottunk, hogy míg Victoria hírneves német cukrásztanodákban sajátítja el a kandírozott Schupfnudel elkészítésének csínját-bínját, Ted pár ezer kilométerre tőle igencsak senyved a távkapcsolat embert próbáló kötelezettségeitől, a heti két telefon már mázsás ballasztként nehezedik életére. Valószínűleg Victoria sem lehet ezzel nagyon másképpen, mert komoly beszélgetésre jelezte igényét, biztos nem a Podolski-Klose csatárkettős Nationalelfben való szerepeltetéséről akar lamentálni, bár akkoriban ez is kétségtelenül megért volna egy nemzetközi tarifájú hívást. A cukrászlány hívása azonban valahol elakadt az éterben, így jó pár órával a megbeszélt időpont után Ted arra érkezik haza a kareoke-bárból, hogy Robin hívja, helló, nem akarsz átjönni? Éjjel 2 óra van amúgy. Innen indítunk. A következő események éjjel 2 és 3 óra között történnek. A cím alapján sok jóra nem számíthatunk, remélem, azért annyira nem durvulnak el a dolgok, hogy nukleáris támadás indul a McLaren’s bár ellen, és emiatt valakit térdkalácson kell lőni a „Tell-me-where-the-bomb-is” reszelős hangú szajkózása közben.

Hóha, hó, gorillák közt élni volna jó! Kiáltotta a kócos, bozontos, rosszcsont Marshall-mackó. Na, nem mostanság, hanem még réges-régen, amikor tízéves kölyökbocsként először olvasott a hihetetlen, bátor, merész tudós-doktorról, aki a termetes-méretes, de ugyanakkor barátságos gorillák között fogyasztotta el élete tortájának egy szeletét. Marshall-mackó 1988-ban igencsak vehemens lelkesedéssel vágott neki, hogy belőle is antor, artropo, antroporo, majmokkal és emberekkel foglalkozó tudós váljon: a példaképpé előlépett nagytudású kutató-doktornő előadásán hiába volt ő a legkisebb bocs, padjából kiesve jelentkezett tudásszomját oltani: Tudós néni, tudós néni, gorillák közt élni volna jó! Hogy érheti el egy magamfajta kölyökbocs mindezt? Hát, Marshall-mackó, az cseszettül nem fog sikerülni, mert addigra az összes gorilla elpusztul, hírmondó sem marad közülük, akivel kurkászhatnátok egymás boglyas loboncát. Ennyit arról, mennyire segít megérteni a gyermeki lélek rezdüléseit, ha valaki gorillák között tölti a szabadideje jelentős részét. Cseperedjél, nőjél nagyra, kismackó, és meglásd, egyszer még teljesül a vágyad, és gorillák közt találod magad.

Indításképpen Tedtől kapunk egy rövid összegzést arról, hogy Victoriával mekkora nagy idilli természetességben élik párkapcsolatuk első heteit-hónapjait, a vakszerelem rózsaszín felhőin úszva suhannak tova a boldogság acélkék egén. Csodás. És ebbe még a Ted első sütési próbálkozásai által előidézett füstgomolyagok és odakozmált lepénydarabok sem rondíthatnak bele. Akkora nagy az öröm és boldogság, hogy ezek után komoly problémákat vizionálunk, a dráma előszele csak türemkedik kifele a képernyő rejtett pórusaiból, nem lesz itt mindig kolbászos muffinból az albérlet tűzlétrája.

Ott hagytuk abba, hogy Ted és Victoria pár hét kocsiszínben parkoltatás után végre sínre tették kapcsolatuk szexuális részét is, és pár órás peronpetting után végre elzakatoltak a célállomásra. Lily-ék húgyhólyagrepesztő áldozatvállalása nem volt hiábavaló, örülünk nagyon. A részt Ted-apu azzal kezdi, hogy Marshall mindig is elképesztően király volt mindenféle társasjátékban, kártya, activity, scrabble, tökmindegy, ő mindig nyert. Felelősségteljes apukaként Ted még igazán hozzátehetné atyai jótanácsként, hogy Kids, az ilyennel ne kezdjetek ivós játékba, mert a második helyezettnek járó gyomormosás csak kismértékben kellemes, de nagyobb részben fájdalmas nyeremény. Marshall lehengerlő játékteljesítménye miatt a közös társasozások élményszintje leginkább már csak egy nyugdíjasklub bingosorsolásának izgalmaival vetekedett, így Marshall kifejlesztett egy új játékot, amit Marsh-gammonnak keresztelt el. Szerénység, ha én valamit szeretek magamban, az a szerénység – mondaná erre Bástya elvtárs. A Marsh-gammon pedig nem más, mint a legjobb társasjátékok sajátos ötvözete. Mondjuk, kreatív ügynökségek a moslékot is így próbálnák meg eladni: van benne minden, ami szétválogatva jó volt, jól összekeverve meg még rádolgozik a szinergia.