Susannek a lövöldözős ügye tárgyalására sikerül kikapnia azt a bírónőt, aki szokatlan, bár kétségkívül koherens büntikiszabásairól híres: Bunkó voltál a bejárónőddel? Takaríts te nála hat hétig. Nem csináltattad meg a fűtést a bérlőidnek? Élj egy hónapig abban a rohadt hideg lakásban. De decemberben ám! - meg ilyenek. Katherine azonban mégsem lőhet bele Susanve bármennyire is szeretné, a bírónő ugyanis a puccbavágott Mike Delfino végiggusztálása után úgy találja, hogy ja, emiatt a hím miatt néha bizony lőni kell. A másikkal szemétkedést azonban nem tolerálja, így Susant - Katherine nagy nyilvánosság előtti megszállott dilinyósnak titulálása miatt - közterületi szemétszedésre ítéli.

Katherine önfeledten kárörvend, melynek részeként többek közt üres műanyagpoharakkal hajigálja a tisztaságipari szakdolgozóvá vedlett Susant, amiért hamarosan ő is narancssárga overallban bökdösi a fecniket az útszélén. Végtelen nyomorultságában beismeri, hogy Susan nyert, majd krokodilkönnyekkel siratni kezdi élete szerelmét, akivel annyira, de annyira, mind szellemileg, mind lelkileg, ráadásul naponta 5x. Brühühü. Persze, naponta 5x, mi? Hát ja, mér ti nem? Óó - lesz egyből jobb kedve Katherine-nek.

Damon a pincében van, ahová Stefan bezárta, és nagyon rosszul néz ki. Öccse felvázolja neki az előtte álló jövőt: a vasfűtől legyengült annyira, hogy nem kell tőle tartani, és ott marad a pincében, ahol szépen lassan mumifikálódik, ami után Stefan átviszi a családi kriptába, és majd 50 év múlva Stefan újból átgondolja a döntését. Szegény Damon izzad és nyöszörög, ráadásul a gyűrűjét is elvették. Sanyarú jövő elé néz.

Reggel Elena összefut a fürdőben Vickivel, néz is nagyokat, majd Jennának árulkodik, aki tud mindent, és még tetszik is neki, így Jeremy legalább nem drogozik. A nagynéni még a randevúról is beszámol Logannel. Úgy tűnik csak Elena magánélete sanyarú most, mert Stefanról három napja semmi hír. De a fiú iskolába indul, ám előtte figyelmezteti Zacket, hogy bátyó magához tért, legyen vele óvatos. Caroline emlékei lassan visszatérnek, Bonnie-nak próbálja elmesélni, de a lány inkább egy gyertyával szemez, próbálja meggyújtani. Előkerül a kristálymedál is, ám Bonnie szerint csúnya.

Kórházban kezdünk, fiatal lány fekszik gépre kötve, a pap éppen most adja fel neki az utolsó kenetet. Az anyuka sírdogál egy kicsit, aztán bólint. A lányt leválasztják a gépről, beáll a halál, aztán a testet már viszik is a műtőbe, hogy széthordhassák a szerveit. Beindul az operáció, a doki éppen a vese verőeret nyisszantaná el, mikor a csaj hirtelen felül, megragadja az orvos ingének elejét, és egy betű-számsort visít a döbbenten pislogó férfi arcába.

Megjönnek a „rejtélyesek”, Broyles már mondja is a tudnivalókat. A lány – Lisa – elsőéves gimnazista, tornaórán összeesett, kómába zuhant, aztán beállt a halál, a karaktersor pedig, amit feléledésekor hadart a haditengerészet egy kódja, pontosabban kettő. Az eleje egy Andrew Rusk nevű altiszt azonosítója, a vége pedig annak a tengeralattjárónak a rakétaindító kódja, amelyen Rusk szolgált. Viszont a jelek szerint semmi kapcsolat nincsen Rusk és Lisa között, szóval nem sok értelme van, hogy ismeri a kódokat. Szerették volna a témáról Ruskot is megkérdezni, de három napja eltűnt.

Clava Thessara Infinitas, azaz a kulcs az Ősök rejtett malacperselyéhez. Daniel szerint mégsem hoax a hoax, ugyanis Athena elég szép kis kutatást végzett, aminek fényében sikerült egy címet kifacsarni az infohalmazból. A MALP már meg is járta az utat, odaát a falakon hieroglifák vannak, de teljesen értelmetlenek, ergo csakis egy rejtvény lehet Vala szerint. Sam sajnos nem tart belünk, mert Washingtont szórakoztatja a párhuzamos világban történt dolgokkal. Átmegyünk, Daniel és Vala nekilát fotózni, a többiek meg felmérik a termet, ami megdöbbenésünkre nem egy ősi rom, hanem egy múzeum terme. Ráadásul egy olyané, amelyben éppen részeges bulit tartanak a helyi górék és kancellárok.

Mitchell lefújja a küldetést, mert ez egy amolyan „első kapcsolatfelvétel” szituáció, amit állítólag nem szokás személyesen lebonyolítani, csakis MALP-on keresztül. Aztán ha akarnak lötyögni Földékkel, akkor átmegyünk. Összepakolunk, Mitchell pedig tárcsázna, de a tárcsázó csak egy műanyag másolata az eredetinek. Semmi pánik hat óra múlva, amikor nem jelentkezünk, Landry tárcsázni fog, aztán kérünk egy naquadah-generátort és hazamegyünk. Daniel szerint megy az kézzel is, csak energia kell, de a MALP nem elég, csodahínár meg nincs a közelben. Ez esetben letáborozunk, és igyekszünk felfedezetlenül maradni, ami nehezen megy, mert pont betangózik egy félrelépő szerelmespár. Jelenlétünket a csaj egy „pofánvágnám” sikoltozással nyugtázza, így Teal’cnek és Mitchellnek muszáj elrontani a partit.

Elena az arcsimi után nyugtalanul ébred, és azt veszi észre, hogy valaki császkál a lakásban. Jó horroros klisével el is indul körülnézni. A nappaliban megy a tévé, újabb állattámadásról számolnak be, és az áldozat maga Elena. Már betojik rendesen, de még Damon is megjelenik a háta mögött, és azt mondja síri hangon, hogy ez csak azért van, hogy a lány tudja, hogy ő lesz a következő. Idefutunk, odafutunk, de Damon mindenhol ott van, és végül jól megharapja Elenát. Stefan ekkor ébred ebből a rémálomból, mert szerencsére csak az volt. Damon ott ül az ágya végében, és újabb előadást tart arról, hogy Stefannak embervért kellene innia, mert így túl gyenge, ezt azzal is bizonyítja, hogy leszúrja öccsét azzal a késsel, amit Stefan még az előbb belé szúrt, de az Damonnak meg sem kottyant, ellenben Stef térdre rogy.

A reggeli hírműsorban egy jóképű riporter interjúvolja meg a helyi seriffet, aki azt mondja, hogy elkapták a pumát, ami megölte az áldozatokat. Jenna néni a riportert szidja, itt derül ki az, hogy ő miért hagyta el hosszú időre a várost. Az ok maga Logan volt, a riporter. Elena a családi nagyon régi ékszereket tisztogatja, mert kölcsönadja, hogy kiállítsák őket az Alapítók bálján, aztán megérkezik Stefan, egymásnak esnek, de szex most sem lesz, mert vámpírunk meglátja a tükörben, hogy az arca megint eltorzult. Külön édes, ahogy Elena bocsánatot kér azért, mert túl gyorsan halad. Miután leugrottak egymásról, Elena meghívja Stefant a bálba. Erről a bálról beszél Caroline és Damon is, miközben Damon Alkonyatot olvas, és a fordításban megint elveszett egy remek poén, ami a csillogós vámpírokról szól, de sebaj, amíg az igen gyér számú fiú közönséget kiszolgálják egy alsóneműs Caroline-nal. A lány nem akarja vinni Damont a bálba, de a vámpír meggyőzi.

(Eredeti cím: Hell Hath No Fury)

Elég zavaros cold opennel nyitunk, de a szőnyegből előbukkanó hulla, a homlokán egy decens lyukkal már egyértelmű. Castle mai feladatának az irodai kávé minősítését tűzte ki. Végül az akkusavban oldott majompisi metaforánál marad (bocs, maradtam az angol változatnál, a magyarnak sokadik meghallgatásra sem volt értelme), Beckett csak azt nem érti, hogy mindezt miért kell megosztania vele? Nem lenne dolga a ma megjelenő könyve körül? Áááá, dehogy, neki pont jó itt – na erre már a nyomozónál is leesik a tantusz: Castle egy hangyányit be van tojva a könyv fogadtatásától. A bejövő riasztás éppen kapóra jön, hogy ejtsék a témát.

A szokatlan páros híre már a helyszínt biztosító rendőrökig is elért, ezért Beckett egy bájos mosoly kíséretében figyelmezteti írónkat, hogy ha még egyszer mások előtt „múzsámnak” meri nevezni, megöli, oké? Halottunk egy elég dizájnos szőnyeget tett tönkre (Castle suttyomban készít is róla néhány képet a mobiljával). A lakás frissen beköltözött lakói azt hitték, rájuk mosolygott a szerencse, mikor a feltekert textilt pár saroknyira egy kukában meglátták, arra nem számítottak, hogy extra ajándék is jár vele. Tárca, igazolvány sehol, de mielőtt az adatbázist hívnák segítségül Castle kiböki, hogy ő ismeri az áldozatot – főcím.

Az elmaradás

Hőseink az éjszakai Washingtonban autókáznak valahová, a beszédtémát pedig ezúttal az anyagi helyzetük jelenti. Leginkább Bonesé, mert Booth nem nagyon tudja átérezni a problémát, amit pár millió zöldhasú Kajmán-szigeteken történő elhelyezése jelent. Ebből lesz is egy kis durci, Brennan kikéri magának, hogy társa mutassa be a helyszínen őket fogadó középkorú, dagadt, bajszos, klissé seriffnek. A helyszín egy baleset, ők azért jöttek, mert az útról lerohant kocsi sofőrjét utólag felgyújtották. Húsz év körüli nő, aki már szült. A csomagtartóban találnak is gyerekholmit, és annak ellenére, hogy jó ideje tele a környék rendőrökkel és tűzoltókkal, Booth az egyetlen, aki gyereksírást hall. Brennan szerint macska, de aztán megtalálják a gyereket. Gyerekülésestől egy fa tetején.

Sértetlen, ami a seriff szerint csoda, Brennan szerintem viszont a biztonságiülést erre találták ki. Aztán mikor rá, mint egy szem nőre bíznák a gyereket, tiltakozik, hogy csak mert melle van, nem jelenti, hogy máris értenie kéne hozzájuk. Így aztán Booth pótapáskodik, és a seriff észrevétele alapján, társa asszisztálásával neki áll tisztába tenni a kis srácot. Bones pelenka keresés közben egy elrejtett kulcsot talál a táskában, de amíg Booth elszalad bizonyíték zacskóért és hintőporért, addig nem figyel eléggé és a gyerek lenyeli. Ez pedig azt jelenti, hogy a gyerek addig velük marad, míg a kulcs elő nem kerül. Nekünk meg azt, hogy a szokásosnál is kevesebb szó lesz a bűntényről, és a mi lenne, ha Bonesnak gyereke lenne kérdés lesz körbejárva.

Bostonban járunk, egy elmegyógyintézetben, ahol egy pasas éppen egy a hajában hangavirágot viselő piros ruhás lányról fantáziáló emberke agyában turkál, majd elégedetten kicsippent belőle egy darabkát. Megvan, amit kerestek, a fickó éppen be akarná stoppolni a kinyitott lyukat, ám ekkor egy őr sétál végig a folyosón, aki figyelmezteti a társait, mielőtt agyonlőnék, így hát sietni kell. A gazfickók angolosan távoznak, Mr. Slater pedig ott marad kifordított koponyával.

Befut a csipet csapat, de sok mindent egyelőre nem találnak, ha csak azt nem számítjuk, hogy a betörők tulajdonképpen azért jöttek, hogy meggyógyítsák a skizofréniás Mr. Slatert, aki azóta az este óta tökéletesen van, nyoma sem mutatkozik a betegségének. A biztonsági felvételek megtekintésekor aztán Oliviának egy ennél is különösebb dolog tűnik fel: a mi kedves agysebészünk nem más, mint az egyik lefagyasztott fej, amit/akit anno elloptak a kriogénraktárból, és akitől óva intett William Bell, mert ha egyszer ez az ember, Thomas Jerome Newton elszabadul, vele szabadul a pokol is.

A Glee egy olyan sorozat, amit ha lelkesen elkezdünk mesélni egy kívülállónak, az jó eséllyel nagy szemeket meresztve fogja kikérni magának, hogy miért akarunk egy High School Musical 2-t promotálni neki, pedig igazság szerint nem is állhatna attól távolabb. Elmesélni nem lehet, mitől különleges és kihagyhatatlan. Konklúzió: a Gleet LÁTNI KELL. Igen, tinisorozat, és igen, énekelnek benne, nem keveset. De egy bizonyos kés/alattos Ryan Murphy zseniális agyából pattant ki, és a csípős humort, az életszerű, ugyanakkor kellőképpen groteszk karaktereket, a hihetetlenül bravúrosan eltalált zeneválasztásokat, és a bevállalós írást nem lehet csak úgy elmesélni, ezt a sorozatot igenis be kell próbálni, hogy megértsük, miért is a legfrissebb, legüdébb színfoltja az utóbbi évek televíziós termésének. A Glee az ohiói Lima városában levő William McKinley középiskolában játszódik, megtaláljuk itt is az amerikai gimnáziumok kikezdhetetlen kasztrendszerét, ahol a skála két ellentétes végén a mindenki által lenézett és agyonalázott „lúzerek”, a másikon pedig a saját kis Olümposzukon kényelmesen terpeszkedő népszerűek helyezkednek el. Az izgalmas az, hogy itt NEM az utóbbiak a főszereplők. A Glee karakterei kettőnél jóval több dimenzióval rendelkeznek, és mindegyiket pont annyi szimpatikus és ellenszenves vonással sikerült megrajzolni, hogy emberiek legyenek, és pont akkor kövessenek el valami geciséget/hülyeséget/mindkettőt, amikor már pont szimpatizálnánk velük. De meg fogjuk ismerni mindegyiket ebben a Pilotban, vágjunk is bele.

A kezdő képsorokban egy SS tiszt brutalitásával rendelkező, kiképző őrmesterre mind külsőre, mind személyiségre hajazó tornatanárnő terrorizálja a cheerleader osztagát egy bazinagy megafonnal, és mindenféle lealázó szövegekkel. Figyeljünk rá, mert pillanatok alatt a kedvenc karakterünkké válhat. Közben érkezik a jófej (és szexi) tanárbácsi is, aki láthatóan bratyizni akar a diákokkal, külön odaköszön Kurtnek, a mesésen divatérzékeny fiúkának, aki éppen fenyegető tekintetű vagánysrácok gyűrűjében áll, nem sok jót nézek ki ebből a szituációból. Kurt pontosan tudja, mi következik, a szokásos reggeli rituálé, melynek során a HVCS-k lazán kihajítják őt a szemétbe, mert ez egy ilyen barátságos iskola. Csak a Marc Jacobs dzsekijét kíméljék már meg, ami a 2009-es ősz-téli RTW kollekció kiemelkedő darabja, és Kurt van olyan idióta, hogy mindezt hangosan ki is mondja. Na jó, egyezik bele a vagánysrácok egyike, és némileg vonakodva utasítást ad a többieknek, hogy most már dobhatják az áldozatukat, miközben ő majd vigyáz a felbecsülhetetlen értékű designer darabra. Milyen kedves fiú.