A Rampage a '80-as, '90-es évek egyik slágerjátéka volt, egy játéktermi videójáték, amiben az emberek különböző hatalmas szörnyek bőrébe bújhattak, és az volt a cél, hogy pusztítsanak el egy komplett várost, mielőtt megállítja őket a katonaság.
A Rampage a '80-as, '90-es évek egyik slágerjátéka volt, egy játéktermi videójáték, amiben az emberek különböző hatalmas szörnyek bőrébe bújhattak, és az volt a cél, hogy pusztítsanak el egy komplett várost, mielőtt megállítja őket a katonaság.
Cate Blanchett, Sarah Paulson, Anne Hathaway, Helena Bonham Carter, Rihanna, Mindy Kaling, Awkwafina és Sandra Bullock. Azaz Ocean (Bullock) és a többi nyolc csaj, ugye. Az Ocean's 8: Az évszázad átverése egyszerre az Ocean's-filmek (11, 12, 13) folytatása és különálló, a franchise-ba szépen beilleszthető, újabb sorozat első része, aminek főszereplői között csupa csaj van, 11 Oscar-jelöléssel és 4 megnyert szoborral. Ezt csak azok kedvéért, akik netán ennek alapján választanának filmet.
A Kszi, Simon azért fontos film, mert egy olyan oldalról (tinik) közelít meg egy olyan problémát (coming out), amivel, bármilyen furcsa is de nagy stúdiófilmek úgy még soha nem foglalkoztak, hogy a film főszereplője meleg lett volna. És épp ezért volt iszonyú nehéz helyzetben is, hiszen ha túlságosan is elmegy a melodráma irányába, ha csöpögős-sírós tanmese lesz belőle, az évekre visszavetette volna az ilyen filmek nagy stúdiós támogatását.
Könyvadaptációról van szó, egy 2015-ös Becky Albertalli regény az alapja, a rendezője pedig a melegségét nyíltan vállaló Greg Berlanti, aki a tévében az egyik kisebb istennek számít a maga 14 (!!!) egyidőben képernyőn levő sorozatával. A Kszi, Simon egy Simon (Nick Robinson) nevű srác története, aki kellemes családi környezetben, szülőkkel, testvérrel, kutyával él, van kocsija, a háza itthon a felső tízezer méretminimumát üti, és hát meleg.
Ha az ember úgy ül be a moziba, hogy a stáblistát ismeri, na jó, nem a villanyszerelőt vagy a berendezőt név szerint, hanem mondjuk az írót, a rendező, a főhőst, akkor az esetek nagy százalékában előre kiszámíthatja, mit fog kapni az adott filmtől. Éppen ezért az a jó a Tom Hanks-filmekben (és egyben valahol a bajuk is), hogy az ember abban a percben pontosan tudja, hogy minden rendben lesz, amint Hanks feltűnik a képen. A kémek hídja ráadásul igaz történetre alapul, szóval aki veszi a fáradságot és utánanéz egy kicsit, tudja, mi lesz a sztori vége, de ez semmit nem von le a film élvezeti értékéből.
Fan: elvtelen rajongó, a fától nemhogy az erdőt, de egy egész bolygó flóráját is képes nem látni, hiába mondják el, mutatják meg, bizonyítják be, éneklik meg és morzézik le neki elképzelései hibáit, konokul tolja a mantrát. Rá építik a Star Wars-franchise-t.
Fan vagyok. Han Solo fan is, de inkább Star Wars-fan, az első két film maga a csoda, a Jedi addig, míg az ewokok meg nem jelentek. A gyártásilag középsőnek tekinthető trilógiáról nem veszek tudomást; Az ébredő erőt úgy is szerettem, hogy remake; Az utolsó Jedik szerintem mesteri volt; a Zsivány egyes a harmadik számú kedvencem; és a Solo: Egy Star Wars-történetet sem rühelltem, sőt.
Ez az a film, ami eleve hendikeppel indult, mert ikonikus karakterekről, hozzánk nőtt legendákról nehéz úgy forgatni, hogy a legendával összeforró színész ne szerepeljen a filmben. Harrison Ford a Soloban értelemszerűen nem szerepelhetett, így a filmet már azelőtt hegymenetbe kellett kapcsolni, mielőtt egy kockát leforgattak volna belőle. Ha az új színész nagyon hasonlít Fordra, az a baj, ha nem, az. Ha úgy beszél, jár, olyanok a gesztusai, akkor abba kötnek bele, ha nem úgy rántja elő és tartja a sugárvetőt, mint Ford, akkor meg abba. Nyertesen ebből – elméletileg – nem lehet kijönni.
Vannak olyan zsánerek, melyek egyszerűen nem működnek. Már papíron sem. Gasztokomédia az űrben. Horrormusical dogma-film. Vagy karácsonyi spagettiwestern. Ezeket az ötleteket a stúdiók inkább elengedik, legfeljebb drukkolnak, hogy valaki más kockáztassa a pénzét és a renoméját, aztán vagy kiröhögik, vagy lemásolják a sikerreceptet. Így, hosszas (15 éves) keringő után kapott zöld utat mai filmünk is, és ugyan érthető, miért nem szülte meg a karácsonyi spagettiwestern műfaját, de gondolatkísérletnek kifejezetten érdekes.
Amikor a Deadpool ötletével Ryan Reynolds először házalt a Foxnál, körberöhögték. Mármint szó szerint: elmesélte, hogy az X-Men-univerzum egyik legviccesebb karakteréről akar filmet forgatni, a szupererős, szupergyorsan gyógyuló, szuperbunkó Deadpoolról, mire a stúdiófőnökök hangosan felnevettek, és elhajtották. 2004-et írtunk.
Aztán 2009-ben az X-Men kezdetek: Farkas című filmben csak eljátszhatta a karaktert, igaz nem sok köszönet volt benne. Reynoldsnak szívügye lett Deadpool, és addig ment, nyomult, fenyegetett és könyörgött, míg a Fox kvázi szabad kezet nem adott neki, hogy forgasson le egy Deadpool-filmet, csak őket hagyja már békén. Ehhez nem mellesleg az is kellett, hogy a filmhez forgatott, a Fox vezetőségét egyáltalán nem lázba hozó CGI-jelenetsorok közül egy VALAHOGY kikerült a netre, és a rajongók teljesen bevadultak tőle.
A Mentőexpedícó, amit eredetileg a The Martian (A marsi, A marslakó) címen képzelt el Andy Weir regényíró, később meg Ridley Scott rendező, egyszerre szól több olyan dologól, ami iszonyú mélyen belénk van kódolva, és amiktől nem menekülhetünk, még ha akarunk sem, és most nem az életösztönről beszélek, az egy dolog.
Guillermo del Torót a Hellboy miatt szerette meg a világ, az egyik legkevésbé képregényes képregényfilm miatt, amiben egy nem szép, nem jó főhős elképesztően jó dumával hentelte végig a játékidőt. Stílusa volt, húzása, tempója, a rendező nem foglalkozott a konvenciókkal, és konokul végigvitte az elképzeléseit.
Vannak olyan filmek, amiket már a címük alapján is mindenképpen látni akarsz. Valami menten kattan egyet az agyadban, amikor először olvasod, hogy
és még egy kockát nem láttál a filmből, nincs trailer, teaser, plakát, csak ez a négy szó, de tudod, hogy kell.