Egy hálószobában nyitunk, ahol nyitva az ablak, a szél cibálja a függönyt. Egy nyolcvan év körüli színesbőrű „fiatalember” pattan ki az ágyból, hogy becsukja, megállapítván, hogy milyen hideg is a reggel, pedig a sivatag közepén laknak. És tényleg, Los Angeles Kalifornia legnagyobb városa, ezen állam déli részeit nagy kiterjedésű sivatagok és félsivatagok alkotják. Kedélyesen beszélni kezd az ágyban még fekvő feleségéhez, Hattie-hez, de sajnos ő már nem érzi a hideget.

Egy fürdőszobában vagyunk, ahol egy erős 40es, félig nyitott köntösben leledző nő éppen készülődik a fürdéshez. Minden rózsaszín és fekete, kábé akkora az egész, mint a mi mostani lakásunk. Lakásnak kicsi, de fürdőszobának óriási. Valakinek mesél, megállapítható, hogy egyedül lakik, mert sehol egy második fogkefe, egy borotva és egy darab férfi tusfürdő. Ezzel fel is soroltam a pasik cuccait a füriben, amik persze mindig útban vannak. Éppen arról mesél, hogy jön egy pasi hozzá megágyúzni, közben kivillantja nekünk óriási szilikonmelleit, mellékesen bekapcsolja az egyetlen elektronikai cuccot a helyiségben (egy hajcsavarókkal teli elektromos melegítőt => nőből vagyok, sosenem láttam ilyet), és bemászik a kádba. Aztán kiderül kihez beszél, egy macskához. Egy zsemleszínű, hosszúszőrű cicához. A macska felugrik az elektromos kütyü mellé, és amikor éppen ott tartunk, hogy a ma esti szerető úgy dug, mint egy légkalapács, hopp, a macsek véletlenül belelöki az áram alatt lévő kütyüt a vízbe.

Egy külvárosban vagyunk egy fiatal mexikói pár lerobbant kocsijában. Lemerült telefon, lemerült akkumulátor, sötét van, a szereplőink meg is jegyzik, hogy olyan, mintha egy bé kategóriás krimiben lennének vagy éppen egy risszrossz horrorfilmben. Szemben van egy telefonfülke, a fiatalember (Paco) kitalálja, hogy majd felhívja az egyik havert, hogy jöjjön értük. A lány bepánikol, ne hagyj itt, félek, de ugyanmár, nagylány vagy, mindjárt jövök, no para. Paco aprót kotor, telefonál, üzenetrögzítő, de nem adja fel, megpróbálja újra, úgyis felveszik. Hirtelen a lánynál vagyunk, aki nagy izgalmában rágja a körmét, mögötte mozgó árnyak, lehet valami zombi városban robbantak le épp. Megjegyzem, a lánynak Carrie-nyaklánca van. Paco-hoz három fiatalember megy oda, az egyik a pisztolyát ráfogva kérdezi meg tőle, hogy kicsoda-micsoda, mire Paco nem túl kedvesen válaszol, erre több golyót is (összesen négyet) kap a mellkasába.

Egy gyárépületben nyitunk, pontosabban egy tésztaüzemben. Ez úgy derül ki, hogy egy idősebb pasi magyarázz egy fiatalabbnak, hogy hogy kell kitakarítani a tésztakeverőt. Úgy kell elképzelni, mint valami óriási fém turmix gépet, benne két szeletelővel, amibe belemászik a cleaning manager, ledörgöli az oldalát belülről, aztán slaggal kimossa. De jó alaposan ám, nehogy bogár maradjon benne, mert arra finnyásak az érzékeny gyomrúak. Már ha azok esznek kenyeret. Nos tehát az idősebbik belemászik, a fiatalabb adja utána a vödröt, de egy óvatlan pillanatban akkora csótány száll a fiatalabbik kezére, mint egy elefántborjú, mire az bepánikol, rúg-kapál és véletlenül beindítja a tésztakeverőt. Benne az öreggel.

A főcím után egy tipikusan lilaakácközi jelenetben találjuk magunkat, amiben az amerikai álmot megtestesítő ifjú családapák s anyák tengetik a szombat délutánjukat egy akkora ház medencéjének a partján, amekkorában kábé négy napig keresném az éppen csak egy pillanatra letett szemüvegemet. És nem találnám meg. A nők az árnyékos teraszon témáznak (a háziasszonynak kisbaba van a kezében), a pasik a medence partján szivarozgatnak. A fiúknál a téma mi lenne más, mint a pénzcsinálás, a háztulaj, Chandler (nem, nem a Bing) olyan dumát ereszt el, mint a nagyjátékos Zepter ügynök, kinek sikerült behálóznia négy darab nyugdíjast, ezáltal megütve a főnyereményt. Csinált egy céget (Szépségvízió), és most nézz körül hol van, mit ért el. Nulla munkával sok pénz? Akár BKV vagy Malév vezérigazgató is lehetne. Akár. Chandler úgy dönt, bemutatja igen jó testét fejes ugrása közben, de többé őt már nem látjuk élve. Nem, nem azért mert nem volt a medencében lé.

A sorozat napjainkban játszódó amerikai drámasorozat, de valójában jóval több ennél. A szériát Alan Ball jegyzi, aki a True Blood sorozatot is kitalálta/kitalálja, ebből gondolhatjuk, hogy nem egyszerű Barátok közt-ről van szó.

Egy vállalkozásként temetkezési bétét fenntartó család történetét ismerjük meg benne (Fisher &Sons), csöppnyi(?) morbid fekete humorral vegyítve. A családfő Nathaniel Fisher működteti a vállalkozást fiával, David-del. Viszont a Fisher & Sons elnevezés valójában nem helyes, mert csak egy fiú dolgozik a cégnél, David-nek van egy bátyja Nate, aki Seattle-ban lakik, és van egy húga Claire, aki még tanul, ő még otthon lakik. Nathaniel felesége Ruth, ő a három gyermek édesanyja. A vállalkozás fő profilja, hogy a halott búcsúztatását a házuk földszintjén tartják, a pincében pedig maga a halott ki/elkészítésére alkalmas műtő-szerű helység van.

De vágjunk is bele, mert soha nem érünk a végére, Alan Ball-nál jobb ajánlólevél nem is kell. Nem is beszélve a rengeteg Golden Globe és Emmy-díjról, amit a sorozat az öt évad alatt besöpört.

A főcímről kell azért ejteni pár szót, a zene nagyon ott van (sokáig ez volt a csengőhangom), a képi sorozat pedig bővelkedik a halál utáni jelenetekben, mint például összetört rokontól való kerekes kocsin eltolás, felcímkézett nagylábujj, elhervadó virágcsokor, halott nő arcának sminkelése, temető, a hollók. És a sírkövek, rajta Alan Ball nevével.