A szokásosnál is nagyobb izgalmakra éhezve vártam a csütörtök estét, hiszen az eddigiek alapján borítékolható volt néhány új szerelmi szál, eltitkolt gyermek vagy biztosítási csalás napvilágra kerülése. Mert, mint tudjuk, ez a sorozat a valódi életet hozza közelebb hozzánk, és kinek ne került volna már elő egy testvére, akiről nem tudott, vagy ki ne rabolt volna már ékszerboltot? Ejj, ne szemérmeskedjünk. Lássuk a termést.

A Nagyapám nagyon kreatív ember volt (keratív, ahogy egyszer Bódi Margó jellemezte magát egy délelőtti beszélgetős műsorban bizonytalanul ízlelgetve az idegen szó ízét mosolygó ajkain), a délután futó sorozatokat rendszerint kikapcsolta félidőben, és megpróbált a forgatókönyvíró fejével gondolkozni: szépen leírta, hogy szerinte ezek után minek kellene történnie a szereplőkkel. Aztán másnap fölháborodott, hogy semmi sem úgy lett, mint kellett volna. A vér nem válik vízzé, az alma nem esik messze a fájától, ja, és kutyából sem lesz szalonna!...Nézzük, hogy mik a javaslataim az előzmények ismeretében: a teljes szereplőgárdát tessék beutalni egy zártosztályra! Ha ez nem megoldható, akkor Don Bodzáshoz bárcás helyett hívjanak végre egy gyógytornászt, nem bánom, lehet nő. Ha valóban gyógyíthatatlan, és már soha ki nem kecmereg a tolószékéből, akkor haladéktalanul váltson életmódot, és indítsuk el négy év múlva a riói paralimpián, hadd tudja meg Pastorius, milyen a magyar vircsaft! Rómeó írjon szonettkoszorút, természetesen Bűnök és szerelmek címmel, és keresse fel valamelyik rangos könyvkiadónkat. Ha nem értékelik a művészetét, lőjjék ki a főszerkesztőt, és a helyébe Szöszit ültessék. Zsókát ébresszük rá, hogy fiúgyermekének, suicid hajlamú Danikának apja Tibor. Emiatt Panni anyu álljon bosszút a csélcsap férjen, és kínálkozzék föl Bodzásnak.... Én meg kérek egy kitüntetést, hogy nézem a sorozatot, és nem kapcsolom ki félidőben!

Förtelmes öt nap volt… Azt hinnéd, hogy a havas lankák majd’ kétezer méteres magasságaiban nem kínoz majd a bánat, mert lefoglal az életedért való ádáz harc (tudod, az, amiről a Dalban a pirosan villogó fiú énekelt), de ez nincs így. Egész egyszerűen nem érdekel már semmi, egy szilánkos csonttörés karcolásnak tűnik a lelket ekéző mélységes mélabú mellett. Egy dolog tartja a reményt a kárhozottban: hogy egy szebb jövő hajnalán barbár szomszédjaink megérzik a sürgető szükséget – na nem az aprófosásra, azt alkalomadtán már most is érzik, hanem – arra, hogy a ma még csiszolatlan gyémánt státuszban jegyzett Bűnök és szerelmeket saját nyelvükön, hovatovább, eredeti nyelven, felirattal sugározni kezdjék. De a dicső nap eljöveteléig minden kihagyott epizód gennyedő sebet ejt a szívemen, és a hideg veríték is kiver arra a gondolatra, hogy ezeket netalán nekem valaha is be kell pótolnom. Huszonkettedik rész.

Ne tessék aggódni! - mondta nekem a vízvezetékszerelő, mikor látta rajtam, hogy nem hiszem el neki, hogy a frissen festett falról gond és nyom nélkül le fogom törölni annak a piszkos vízsugárnak a nyomát, amit volt kedves odaspriccelni a levegőtlenítés során. - Ne tessék már aggódni! - ismételte meg - Ezek a mai festékek gyorsan megszáradnak, és utána le tetszik majd törölni egy ronggyal a feketéjét, pikk-pakk...Hát valahogy így vagyok ezzel a sorozattal, mint a piszkosan maradt falammal: azóta is várom türelemmel, hogy majd kitisztul egyszer...No, a múltkori lebilincselő epizód után a mai is remek kirándulásnak ígérkezik a magyar sorozatok mocsarasabb vidékeire: lesz itt kérem családi dráma és akciójelenet. Én nem is tudtam volna a rendező helyében, melyiket is toljam előbb a kedves néző arcába bele, annyira nehéz a választás...hisz mindkettő bővelkedik nagyszerű színészi alakításokban, kiforrott dialógokban és persze az operatőri munkáról sem feledkezhetünk el: sok-sok közeli teszi még érzékletesebbé a szereplők szíve mélyén forrongó indulatokat.

Elérkeztünk a huszadik részhez, hihetetlen! Részemről kimaradt egy egész hét, és be kell, hogy valljam, nagyon pihentető volt bűnök és szerelmek nélkül nyugovóra térni. Talán ennek köszönhető, hogy eddig soha nem tapasztalt türelemmel és áhítattal néztem végig a korábban sokat kárhoztatott "Ez történt korábban" rovatot. Bámulatos, hogy Fruzsika máris gyakornok lett a biztosítónál, és ehhez egyszer sem kellett befáradnia a Munkaügyi Központba. A tetejébe megismerkedett egy "kellemesen izgalmas kávézás" ( a narrátor pátosza a régi! ) alkalmával Zsóka néni eltitkolt fiával, Danival!  Az meg mindig is álmaim netovábbja volt, hogy legyen egy valamirevaló vérszerződés a Bodzás testvérek között! Hogy ehhez Rómeó eleredő orra vére szükségeltetett Frenki ordenáré "Ezentúl egy család vagyunk" csatakiáltása mellé, már föl sem tűnik, annyira otthonosan mozgok megint ebben az őrültek ketrecében. A kimaradt egy hét pedig bebizonyította, hogy igenis van, ami állandó: a sorozat elkötelezettsége a minőség szinten alul tartásában és a paranormális jelenségek bemutatásában.

Tövig rágtam az összes körmömet izgalmamban – vajon mit hoz a mai epizód? Szökést? Ármányt? Új melót? Egy kiadós családon belüli verést? Vagy egy egészen más perspektívából fotózott utcai látképet? Akármelyiket is, alig várom, hogy tovább követhessem kedvenc szappanvitézeim kalandjait. Picivel jobban, mint azt, hogy elüssön a 18-as villamos.

Tovább görög hőseink szekere életük nyomorrögös, idiotizmussal kikövezett útján, melyet azért, szívet-lelket gyönyörködtetve, néhány örömbokrocska is szegélyez. Ilyen például az, amikor kiélheted gyermekkorod összes frusztrációját a nevelőapádon, vagy (majdnem) megcsinálhatod a nődet a konyhapulton, esetleg két napon belül kétszer válhatsz nemi erőszak áldozatává – ki ne álmodott volna már ilyesmiről! Vagy gondoljunk az élet olyan apró ajándékaira, mint egy új, gurulós apuka, vagy egy kistestvér…igaz, húsz évvel azután, hogy levélben kérted a Jézuskától. Hiába, ő sem a régi már.

A tizenhármas számhoz eddig nekem semmi, de semmi szerencsétlen esemény nem kötődött. Laktam már 13-as szám alatt - boldogan. Láttam a Tizenharmadik harcos című filmet - kibírtam. Megjátszottam a lottón is nyerőszámnak - nem nyertem...Mint ahogy most sem: a Bűnök és szerelmek 13. részének megtekintése után arra vágyom (a múltkori népies kitérő után), hogy posztmodern posztszerző lehessek. Mert akkor ennyit írnék a mai részről, ami persze azóta szikkadt tegnapi : a <öncenzúra> ismétlés borzolja az agyamat, majd <öncenzúra> Fruzsi elmeséli a <öncenzúra> Zsóka néninek, hogy majdnem <öncenzúra> az Ámor (!) presszóban...De nem vagyok posztmodern, és a hagyományos ívű történetmesélést amúgy is jobban szeretem. Azaz szeretném, mert itt az sem megy: szerintem a vágó is amatőr, most tanulgatja a ritmust. Ha kicsit jobb kedvemben lennék, mondhatnám úgy is, hogy játékos: bedobja a jeleneteket egy kalapba, és véletlenszerűen kihúzza őket, most egy perc Fruzsi drámája, aztán másfél perc Lorenzo szájtépése, fél perc Bodzás kerekezése, megint Fruzsi, és így tovább, amíg tart az anyag. Ma meg különösen képben volt...

Élmény a négyzeten, mondja nekem a tv2, ahol mostanában új szelek fújnak imázsilag. Fő csapásirány a nép teljes elbutítása – mutatja ezt nem csak ez a förtelem, meg a másik, ahol kvázihülyék, akarom mondani amatőr színészek bohóckodnak órabérben, hanem például az a tény, hogy még a Mokkát is hírműsorként próbálják nekem eladni. Ha megnézel 10 percet, rájössz, hogy a műsor értékes hír/perc mutatója alacsonyabb, mint a műsorvezetők értelmes mondatainak száma interjúztatás közben, pedig az is a nullához konvergál.

Én, Bella Tangolita, aki vagyok, az Úrnak 2013. esztendejibe, Vízkereszt havának huszonegyedik napjának delelőjin erős nyilallást érzöttem szívem tájékán, mikor eszömbe is ötlött végül, mi löhet ennek a nagy szenvedelömnek az oka neki. Mi vár rád te szögény, mondtam is magamnak, oszt mán hánytam is magamra a körösztöt nagy szaporasággal a kezem irányábul: itt van mingyán a rémsége ennek a beszélő ládának, ahogy künn sütétödik, úgy lopódzik be nagy hirtelen az értelöm hanyatlása oda be, ahunnan ezök a nagy fene büdös terömtményei az ördögnek beszélnek majd. Össze is rogytam azon minutába, úgy talált rám szöröncsémre családom, még időbe, mielőtt a nagy ijedelömbe, melybe erőst beléhullámzott a lelköm veleje is, belepusztultam vóna. Leültettek a kerevetre, szeretet vót a szömükbe, mög tán egy kis részvét is,  nézzed lelköm-aranyom a ládádat, ha mán.

Na, errül beszélök, mán borzongok is erősen, ahogy mögin mögmutatják a förtelöm napját a fődnek, hunnan vétettünk: ott temetik azt a szögény asszonyt a másikkal együtt, be az avar alá kaparják azok a nagytestű, kevéseszű cselédi a gazdának; golyó van a testibe az egyik asszonykának, a másiknak mellé tán alkohol is szántotta a testit - szerette nagyon az itókát. No, de hát tán nem vót nyitva a temető kapuja, hogy oda a poros levelek közibe kaparják el a koporsóit nékik? Papért se szaladtak ezök? Oszt hogy fogják mán mögismerni Mindönszentekkor, hogy melyik jó asszony hova lött temetve, ha jeltelen hagyják ott azokat a fődhányásokat? Senki embör fia mög nem mondhassa, hogy azok nem vakondtúrások! Nincs ezökbe tisztösség, az mán bizonyos, nézd mán, körbeadják a lapost is, oszt ott isznak...Mindezök tetejibe Lorenzo, akinek mindön bizonnyal gyakori agytolulása nehezíti mög szava járását, azt tanálta mondani arra a jó Rómeóra, hogy suttyó. Hát, mögmondom én ki a suttyó: aki mondja, az!