A negyedik epizód halványabb hogyvoltja és egy kis kényszerpihenő után itt vagyunk ismét  és egyből bele is csapunk szamurájkarddal a lecsóba, mint a főcím előtt a deák-bárdos teás-kardos elkövető egy idős pszichiáterbe.  A rendőrségen 1 perces néma feszengéssel  tisztelegnek a lelőtt kommandós emléke előtt, a Saridon támogatásának köszönhetően pedig Martin is  munkába áll. Egy pillanatra biztos ő is Louis C.K.-nek képzelte magát, mert azon nyomban el is süt egy viccet, ha már fegyverével nem teheti meg ugyanezt  az országban. Lillian, a dán rendőrfőnöknő Henningel találkozik a folyóparton. A nő azt szeretné, ha a férfi a rendőrök ellen vallana, még akkor is, ha a korábbi jelentése miatt hamis tanúzással vádolnák. Henning valószínűleg  hazudni fog a bíróságon.

Ott hagytuk abba, hogy az extengerész és gyakorló hajléktalan Björn Morse-jeleket küld a szemével és nem igazán értem, hogy mi  történik a főcím előtt, mert a sötét ruhát viselő TT beállítja a kamerát, elhagyja az épületet és Björn pislogni kezd. Hisz ez elvileg már megtörtént az előző részben! Na mindegy. Ezúttal Charlotte-nál kezdünk, aki a nevelt lányának azt hazudja, hogy csodálatos kapcsolatuk volt az apjával. A lány látni akarja a fater holttestét. Megcsörren a telefon, a rendőrség beszélni szeretne Charlotte-al. A malmői rendőrségről felveszik a kapcsolatot  az ingatlan-befektetőkkel  és közben megpróbálják megfejteni Björn üzenetét. A lényeg: Björn ismeri TT-t, mégpedig az Istedgade-i férfiotthonból.

Ez a remek párbeszéd jutott eszembe, amikor elkezdtem írni a 3. epizód hogyvoltját és úgy éreztem, ezt veletek is meg kell osztanom:

Saga: Valami bűzlik Dániában

Martin: Pedig Saga csak a szarnak van.

Ba Dum Tss!

A főcím előtt Saga Norén a mérgezésekről kérdez néhány hajléktalant egy nem túl bizalomgerjesztő környéken, viszont a háttérben látható falfirkák végre egy kis színt visznek az  egységesen depressziós szürkére szűrt sorozatba. A rendőrnő egy hullát talált Oslóban (ja nem, az egy másik ország!), aki minden bizonnyal vért hányt a mérgezéstől, mielőtt meghalt. Azt hiszem ezeket hívják a nyugalom megzavarására alkalmas képsoroknak. 

Úgy hiszem nem árulok el nagy titkot azzal, ha elmondom, hogy ez egy olyan sorozat, ahol a nyomozós fősodor mellett látszólag a levegőben lógó szálak is indulnak, amelyek előbb-utóbb a rendőrség, vagy a gyilkos látókörébe kerülnek és szépen beleolvadnak a 10 részen átívelő történetbe. Egy ilyen mellékszállal nyit a második rész is. Kissé zavart, szőke hajú nő, aki a kabátja alá elfelejtett pulcsit/pólót/melltartót venni, próbál kirabolni a maga sajátos módján egy vegyesboltot, nem túl nagy sikerrel. Némi dulakodás után a boltosok heves kurvaanyázása közben azért csak sikerül elmenekülnie a zsákmánnyal.

Bár ezek a hülye skandinávok a fél életüket odaadnák egy olyan könig sorozatért, mint amilyen a Jáksó-féle Marslakók, de  a mienknél kevésbé szerencsés országokban az adófizetők pénzét  a Dániát és Svédországot összekötő Öresund  nevű baszottnagy hídról szóló propaganda-sorozatra költik. De mit it is várhatnánk tőlük, hiába találták fel a Nobel-díjat, a sorozatkészítés mellett abban is mi vagyunk a császárok. Elég az oltásokból, úgysincs még itt az influenzaszezon, nézzük mivel szórakoztatják arrafelé a királyi csatornák a nagyérdeműt. 

Sötét alak, sötét kocsiban közeledik a hídhoz, ahol egyszer csak valaki lekapcsolja a világítást, szóval egy perc alatt nagyobb lesz itt a sötétség mint egy teljes I Love Gjoni-epizódban. A sötét alak a híd közepén kipakol valamit a csomagtartóból,  de mire ismét felkapcsolják a villanyt, a kocsinak már hűlt helye. Főcím.