Folytatódik a Magyar Népmesék felnőtt kiadása, a legújabb gyűjtések nem a fonóból, hanem az eddig pornóvillaként működő Tv2-rezidenciából: gonosz mostohák, kikapós mennyecskék, és egy rakás Fehérlófia, akik időnként gyúrnak egy kicsit bicepszre, de azért nagyrészt csak a tökük vakarják, és várják, hogy a király legkisebb lánya elmosogasson.

Ezúttal nem Peller Mariann játszik vidám slágereket az idegeinken, hanem Till Attila vezényli a műsort, ő pedig azon kevesek közé tartozik Magyarországon, aki képes egész mondatokban, folyamatosan beszélni akár két kamera előtt is. Vagyis neki azért sem adunk gúnynevet, ő csak maradjon Till Attila. Vagy csak Till.

Az Összeesküvők már a főcímzenével azt sugallja, hogy itt aztán tényleg mindenki hülye, hiszen mi másért erőltetnék a bekatizott Vukot idéző dallamvilágot, amit hirtelen a Metal Lady riffje zár. Aztán rögtön jön Pelle Mariann, és tudjuk, hogy a főcím még csak a bemelegítés volt: így annyi fülig érő szájú idiotizmust és versmondó lány hangon előadott baromságot kapunk majd, hogy csak bírjuk a reklámblokkig. A műsorvezető leginkább olyan, mint amikor Nagy Natália Evetkére gyakorol, nem tudjuk eldönteni, hogy minket néz retardáltnak, vagy ugye.

A szabályok persze bonyolultak, a nézők kedvenc anyósa mondja meg, hogy melyik menyasszony vesz részt másodikként a pénteki kiszavazáson, míg a nézők kedvenc nője védettséget kap. Fogalmam sincs, hogy ez mit jelent, de a lényeg, hogy mindenki pötyögje be, emelt díjasan, hogy Erzsók.

Hát akkor most a maláj szigetvilágban próbál túlélni Bear Grylls, de nem az allinclusive nászutas resortok világában, hanem ott ahol nincs semmi, csak óceán dzsungel, és a kettő között egy rakás korallzátony. Ezúttal háromezer méterről veti alá magát a helikopterből az exkommandós, és egyenesen a tengerben landol, hogy utána drámaian megjegyezze, hogy nagyon gyorsan kell ám kiúszni a partra, mert bármi megtörténhet. De tényleg bármi. Még az is.

Mondjuk egy kicsit visszavesz a helyzet drámaiságából, hogy közben az operatőr orvul megmutatja, hogy leér a lába a vízben. De persze ez még mindig kevésbé kínos, mintha azzal akarta volna növelni a feszültséget, hogy mélyen a kamerába nézve freitamásozik egyet, és elmondja, hogy milyen messze van a sziget a legközelebbi éjjel-nappal nyitva tartó Burger Kingtől. Centiméterben.

Bear Grylls mindenhol túlél, legyen az az Amazonas-menti esőerdő, a szibériai tajga, esetleg egy ötcsillagos szálloda feszített víztükrű medencéjének partja Rióban, vagy Moszkvában. Az egykori kommandós showműsorrá szelídítette az élet-halál harcot, és a legdrámaibb percekben is képes úgy suttogni a kamerába, ahogy Frei Tamás soha nem tudott megtanulni. Persze, röhöghetünk, hogy napi nyolc órában túlél a világ bármely részén, aztán blokkol, és irány az első luxushotel, de azért én csendben megjegyezném, hogy tőlem várhat este pezsgős rákvacsora, meg jacuzzi, nem biztos, hogy megélném a műszak végét.

Arizonában például kizárt. Három óra alatt kiszáradnék, és light kóláért, jégért, és citromkarikáért könyörögve múlnék ki a porban. Nem úgy Bear Grylls, aki mélyen a kamerába néz, és elmondja, hogy ezt itt százezer négyzetmérföld, és kurva meleg van, aztán meg kurva hideg, elhangzanak számok is, de tök mindegy, a lényeg, hogy az arizonai sivatag nappal a Szahara, este meg az Antarktisz. A háttérben feltűnnek az amerikai légierő itt felejtett repülőgépei, több ezer bombázó és szállító jármű rohad csendben a melegben, ahol akkora a szárazság, amit már a rozsda sem nagyon visel el. De hoppá a mi kis kommandósunk már ki is ugrott egy helikopterből, de nem ám ejtőernyőben, frászt, egy tűzpiros repülőruhában, amiben úgy néz ki, mint Superman, és Mickey Egér szerelemgyermeke.

Október van a Porcupine-folyó mellett. Ez Alaszkában pedig azt jelenti, hogy bármikor lecsaphat a tél, ami nem hoz mást csak sötétséget, fagyot és havat. És még több havat. Hoffmanék nyakig pufidzsekiben tapicskolnak a sárban, a környéken már minden aranybánya bezárt, így joggal merül fel a televíziótörténeti kérdés: Miért éppen Alaszka? Ha teszem azt, Floridában keresnének aranyat, akkor most ordáneré pálmákkal díszített hawaii ingben ülhetnének a markológép kabinjában, és jeges Pina Coladát szürcsölgethetnének a műszak után.

Eddig alig több, mint 8 ezer dollárnyi aranyat kapartak ki az oregoni lúzerek, ami ugye a 270 ezer dollárnyi költséggel szembeállítva azt jelenti, hogy nagyobbat buktak, mintha minden vagyonuk ll Ferro autómatricákra költötték volna. A főcímzene minden eddiginél hangosabb, és drámaibb, vagy csak az idegeim játszanak velem: ez az évadzáró, tizedik rész.

A kilencedik résznél tartunk, 270 ezer dollárnyi befektetés, 8 ezer dolláros haszon, az oregoni aranyásók még akkor sem buktak volna ekkorát, ha spórolt pénzükből megveszik maguknak a Myspace-t. A tél pedig közeleg, és Alaszkában az hosszú, sötét, hideg és soha véget nem érő.

Bányászainknak már nincs pénzük arra sem, hogy elmenjenek a legközelebbi McDonald’s-ba egy Big Macért (amúgy is félezer mérföld lehet oda-vissza), ezért arra kényszerülnek, hogy maguk horgásszanak. Lazacra mennek, hiszen aki éhes mindent képes megenni. És persze, ha elindulsz a lejtőn, nincs megállás, a végén még kaviárt kell vacsorázniuk száraz kenyérrel.

Eltelt száz nap a rövid alaszkai tavaszból, nyárból és őszből, és hiába ástak egy iszonytató gödröt Hoffmanék, mindössze egy fél üvegcse aranyat találtak. Ez a feszültség már epizódok óta kitart, hét rész után már úgy szeretnék egy tíz perces klipet, amiben a markoló markol, a rázócsúszda ráz, a dupla rostázó rostázna a grizzly rács meg csak meredne ott, ahogy egy rácshoz illik. Mondjuk szólhatna alatta az Eye of the Tiger, vagy mit tudom én.

De nem, a problémáknak a nyolcadik részben sincs vége, kiderül, hogy Dakota Fred az új Jimmy Dorsey, aki mindig bekavar, okoskodik és tönkretesz. És aztán még ki is kéri magának. Mint Mekk mester, csak kecskeszakáll nélkül.

Az előző rész végére Hoffmanék ugyan aranyat találtak, mégis csődbe mentek. Vagyis vagy az oregoni csődbíróságon forgatták le a fennmaradó négy részt, vagy olajat lopnak a munkagépekbe, esetleg a narrátor szokása szerint megint túlzott. A főcím előtti összefoglaló szerint a könyvelésben a kiadási oldalon negyedmillió dollár áll (nem, nem 250 ezer, mert az rosszabbul hangzik), a bevételin pedig mindössze 3500 dollár. Hát ez az Aranyláz Alaszkában.

A narrátor egyetlen mondattal elintézi az előző részben csúcsra hágó tragédiát: nem fogyott el a pénzt, de most már tényleg el fog. Komolyan. A szokásos menetrend szerint a harmadik percben már megint arról van szó, hogy elromlott az aranyásó gép, az arannyal teli sár pedig a földre zubog. És tényleg, most már mindennek vége. Csődbe mennek. De komolyan.

Már nyolcvan napja bányásznak Hoffmanék Alaszkában, és eddig még nem találtak aranyat, pedig ugye ennyi idő alatt mások az egész földet körbeutazzák, ráadásul léghajón és gőzmozdonyon. Az évad felén is túl vagyunk, az aranymosó berendezés már egy hete jól működik, semmi nem füstölt el, robbant le, döglött be. Ezerötszáz tonna földet mozgattak meg hőseink, és harminc vödörnyi fekete homokot mostak ki. A fekete homokban pedig ott van az arany: persze nem maréknyi rögök, még csak nem is apró darabkák, csak aranypor. És mindez már 250 ezer dollárjukba került, de van némi remény arra, hogy valamit visszajön: az egy hét alatt kimosott fekete homokban állítólag 50 ezer dollárnyi aranypor van. Vagy legalábbis a narrátor ezt ígéri.

Az epizód elején érkezik a rázóasztal, ami a fekete homokból válogatja ki az aranyat, merthogy ezek szerint ilyen is kell, a rázócsúszda, a dob és a dupla rostázó még nem elég ahhoz, hogy egy hegyből két marék arany legyen. Ez a tény ráadásul nem csak engem lep meg, hanem Jacket és Toddot is, pedig ők nem a tévé előtt bámulják az aranymosást, hanem erre tették fel az egész vagyonuk. És most ott állnak az óvodai asztalra hasonlító babakék-sárga gép előtt kezükben a vaskos használati útmutatóval.

Hoffmanék már nyolc hete ássák és mossák az aranyat Alaszkában, ott ahol a Porcupine-folyó elkanyarodik a nagy büdös semmi felé. Az ötödik rész elején Todd apja, Jack megmutatja Oregonból visszatérő fiának, hogy mit is talált, mielőtt ő is önfeledten berúgott volna a Függetlenség napját ünnepelve. Hát aranyat. Két apró rögöt, amik alig csillognak, és legfeljebb akkorák, mint egy paralízises bolha fingja, de akkor is: a műsor zsebben hordható, napelemes Frei Tamása szerint megérnek vagy húsz dollárt is. Figyelembe véve, hogy mindezért mindössze egy fél Gellért-hegyet kellett átszitálniuk egy ötven tonnás ipari markolóval, nem meglepő, hogy Todd és Jack is rettentő lelkes.

Végre működik az aranymosó, a rázócsúszda, a dob és a rostázó is, vagyis minden készen állna ahhoz, hogy a napi ezerdolláros költségek mellé végre bevétel is kerülhessen a kettős könyvelésbe, csakhogy eddig mindössze órákra kapcsolták be a gépeket, és a profithoz legalább két műszak és ebédszünetmentes kitermelés kell. Indul a berendezése tartóstesztje.