Hát akkor most a maláj szigetvilágban próbál túlélni Bear Grylls, de nem az allinclusive nászutas resortok világában, hanem ott ahol nincs semmi, csak óceán dzsungel, és a kettő között egy rakás korallzátony. Ezúttal háromezer méterről veti alá magát a helikopterből az exkommandós, és egyenesen a tengerben landol, hogy utána drámaian megjegyezze, hogy nagyon gyorsan kell ám kiúszni a partra, mert bármi megtörténhet. De tényleg bármi. Még az is.
Mondjuk egy kicsit visszavesz a helyzet drámaiságából, hogy közben az operatőr orvul megmutatja, hogy leér a lába a vízben. De persze ez még mindig kevésbé kínos, mintha azzal akarta volna növelni a feszültséget, hogy mélyen a kamerába nézve freitamásozik egyet, és elmondja, hogy milyen messze van a sziget a legközelebbi éjjel-nappal nyitva tartó Burger Kingtől. Centiméterben.
Ahogy kiér Bear és a kamera, rögtön nekivágnak, hogy megmásszanak egy sziklafalat, mivel ahogy az a Kincs, ami nincsből is kiderül, egy szigeten mindig körül kell nézni, és persze ehhez meg kell keresni a legmagasabb tereptárgyat. Mondjuk, a Kincs ami nincsben a Puffin lekvár ad erőt, és mindent lebíró akaratot, de Bearnek meg ott van erre a kommandós kiképzés, és a kurva nagy gázsi, meg a bónuszok. Tehát neki is indul, na nem a csúszós falon, hanem két vastag indán. Tornaórán én másfél méterig jutottam, Bear négy emeletet kapaszkodik fel, aztán pedig úgy lendül át egy másik indára, biztosító kötél nélkül, mintha a nagy teljesítményű szerverparkkal renderelt Pókember lenne a még el sem készült rebootból. Lehet, hogy hotelban alszik, lehet, hogy amikor elfordul a kamera, akkor már hozzák is neki a friss Cézár-salátát, meg a masszőrlányt, de aki képes csak így átugrani egy ágról egy másikra 15 méter magasan, a semmi közepén, az megérdemli, hogy saját showműsora legyen.
Ezután már csak lejjebb van, Bear elmagyarázza, hogy a felfelé forduló levelekben lehet esővizet keresni, de persze nem talál, majd magabiztosan odaáll egy pocsolya fölé, hogy azért itt-ott találni felhalmozódott édesvizet, belekortyol, és gyorsan ki is köpi a sós tengert. Mindezt már persze a tengerparton, hiszen miután körbenézett, a sziklafaltól pár méterre egyszerűen visszasétál a fövenyre. Persze felfelé is választhatta volna a könnyebb utat, de akkor a műsor unalmasabb lenne, mint a Frizbi Damu Roland-interjúja a mute-gomb megnyomása után.
Bear guberál picit a tengerpartra vetődött szemét között, azért a MacGyver-faktor ismeretében már sejteni lehet, hogy a fél csónak, a szétszakadt háló, a partra vetett kötél, mind-mind kelleni fog az újabb pályák leküzdéséhez.
Először hálóhelyet épít magának, persze a part fölé hajló két faágon, majd óriási jelzőtűzet rak egy sziklára, a száraz ágakat még egy kis megszáradt purhabbal is megpakolja megpakolja, nem is tudom, mihez kezdene, ha nem öntenénk annyi szemetet a tengerbe. Majd jön némi éjszakai halászat, és egy rája elfogyasztása, majd blokkol, és a munkanap végeztével lefekszik aludni.
Másnap már csak a bambuszból tákolt kis tutaj van hátra, amivel átkelhet a szomszéd kis szigetre, hátha ott talál édesvizet, mert ezen a szigeten még csak egy a tengeren ideáig hánykolódó kókuszdióból jutott némi folyadékhoz. Meg persze a kulacsból, amit kiretusáltak a műsorból.
A lényeg, hogy átevez a másik szigetre, és egy pillanatra azt is láthatjuk, hogy az operatőr sem jetskin követi, ő is egy nyomorult, összetákolt tutajon kalimpál át Beat követve. A kis szigeten azután valahogy elfelejtik, hogy miért is érkeztek, hogy vizet kéne szerezni, az exkommandósnak ugyanis eszébe jut, hogy ha épít két bazi nagy terelőt, meg egy csapdát, és elkezdi a sziget egyik feléből a másikba terelni mindazt, ami a szigeten él, akkor csak elkap valamit, amit megehet. Schwarzenegger pont ezt csinálta a Ragadozóban, csak ő nem barbecue oldalasra vágyott, hanem arra, hogy ne legyen barbecue oldalas belőle.
Természetesen Bear csele sikerül is, lebontja a fél erdőt, hogy terelőpalánkot készítsen belőle, majd egy szőrös kis malacot egyenesen a csapdába hajt, és szíven is szúrja. A cukiság blog törzsközönsége pedig egyszerre sikolt fel, mert ugyebár van, akinek a malac nem dagadó, hanem a pihe-puha Micimackó egyik nagyon közeli barátja. Bear ugyan kiszárítja a húst, és nyugodtan hátradőlhetne, napozhatna, meg unalmában kipingálhatna kedves transzvesztitának egy röplabdát, de ő másnap mégis csak újból kajáért indul, halat akar fogni. Persze nem ám sunyin, mint a csónakban söröző horgászok, hanem alámerül tíz méterre, egyetlen levegővel. Szigonnyal horgászik, mint a Kék lagúnában, és pár korallzátonyt le kell ugyan bontania, de csak fog egy langusztát. Ezért egy elegáns párizsi étteremben 3-400 eurót is elkérnek, Bear viszont csak rádobja a tűzre, hogy megkapja kicsit, aztán befalja. Az operatőrnek persze egy falatot sem ad, én itt kezdenék el azon gondolkodni, hogy legközelebb csak előnytelen szögből veszem majd fel, amikor túlélés címen az izmait mutogatja.
Másnap már tényleg vizet kell keresnie Bearnek, hiszen hiába esett az eső, hiába gyűjtötte edényekbe, amennyit csak lehetett, de egyszer csak véget ér az esős évszak, meg persze a műsoridő.
Vizet keresni unalmas, felfelé kell csak gyalogolni a kiszáradt patak medrében, amíg a forrást, vagy legalább egy pocsolyát nem találunk. Szerencsére mielőtt csendes dzsungelsétába fulladna a műsor, Bear hirtelen motorhangot hal, a kamerába nézve elmondja, hogy a lakatlan szigetre vetődők mindössze 20 százaléka menekül meg magától, a többieket kimentik, és már ott sincs, úszik a halászhajó felé. Ahol már gondolom már várja a producer, meg a behűtött sör. A jelzőtüzet sincs ideje meggyújtani, vagyis ha valaki legközelebb a maláj szigetvilágban köt ki, mielőtt kurva nagy máglyát rakna, inkább nézzen körül, hogy Bear Grylls nem végezte-e már a piszkos munkát helyette.
Interjú Bear Grylls-szel a Comment:comon
Facebook kommentek