Megszagolta a használt papírzsebkendőt. Nem úgy, ahogy az ebben a helyzetben, már amikor az ember használt papírzsebkendőt szagol, elvárható lenne, hiszen az undornak nyoma sem volt az arcán, de még a félelemmel vegyes várakozás se, amit akkor érzünk, amikor a kémia tanár egy kísérlet végén odanyomja az orrunk alá az az ibriket, mi meg csak állunk ott kétségbeesetten az osztály előtt, és már az óvatos kegyező mozdulattal kísért szippantás előtt tudjuk, hogy a válasz úgyis az, hogy színtelen, szúrós szagú gáz. Nem, ő nosztalgikusan szagolt bele abba a használt papírzsebkendőbe, amit most talált meg a szobában elszórt több tucat egyéb használt papírzsebkendő között.
Ez a zsebkendő ugyanis más volt: ezt nem ő használta el, miközben taknya-nyála összefolyt, úgy sírt kétségbeesésében. Nem, ez a zsebkendő már hetek óta ott várt és figyelt, megbújt a fotel egyik résében. És ő, igen ő hagyta ott, talán akkor, amikor azt a vontatott és sablonos romantikus filmet nézték az egyik hétköznap este, mert odakint esett. Vagy amikor kijött az allergiája és szétprüszkölte az egész sorozatmaratont, amit szombat estére terveztek be.
Magáhöz ölelte a zsebkendőt, és visszahuppant a fotelbe. Eszébe jutott, hogy talán megnézhetné a rések közt, hátha talál tőle egy hajszálat is. Vagy egy csokipapírt, amit még ő nyalogatott le. Vagy egyszerűen úgy tesz mintha az a vasárnap este meg sem történt volna, és újranézi az összes filmet és műsort, amit esténként együtt néztek, miközben odakint a konyhában a mikró vidáman kerengtette gyomrában az előre csomagolt, akciós pattogatott kukoricát.
Mondjuk a Droghadsereg című filmet, amit a Film+on adtak csütörtök este, és a túlfeszültségtől megint biztos levágná a biztosíték az agyát. Esetleg a Kincs, ami nincset, ami ugyanitt ment vasárnap, és ugyan kihagyták, de most biztos jól esne. Hiszen csak a puffin lekvár adhat erőt és mindent legyőző akaratot.
Vagy ledarálhatná Jamie 15 perces kajáit, az összes részt, ami még elérhető a Duna műsorán a múlt hétről, és közben kicsit elnosztalgiázhatná azon, hogy hányszor égették oda, vagy égették el a recepteket, de azért sem mondták a másiknak, csak ették hősiesen.
Vagy akár már Gordon Ramsay és a Fickó f-fel, amiben olyan keményen káromkodnak a konyhában, hogy azért mindent kisípolnak. Ezt általában hajnalban nézték, amikor hazaértek a buliból, de most hétköznaponként adja az RTL II, vagyis tényleg ott vár rá öt rész, már csak fel kell bontania egy zsák chipset a teljes átszellemüléshez.
Sőt akár már a Szuperzsaru című Terence Hill vígjátékot is megnézhetné, ami Csütörtökön ment a Film+on, és amiben Terence Hill mindig akkor veszti el a szuper képességét, amikor pirosat lát. De aztán persze minden jóra fordul.
Miközben a műsormagazint böngészte a tévén, eszébe jutott, hogy kedden meg a Rajongók háborúja ment ugyanitt, de persze elfelejtették felvenni, mert mind a ketten dolgoztak még délelőtt 11-kor. Na de majd most, visszajátssza ezt a napot, és ezúttal nem véget nem érő Excel-tábla passzírozással fog eltelni.
Nem, inkább megnézi az összes Éjjel-nappal Budapestet egyben. Annyit röhögtek együtt azon a szappanoperába oltott álvalóságshow-n, talán most sem sírja el magát amikor a tetoválószalonos csaj újból összejön azzal a borostás, diszkós pasival, aki a hajón lakik, vagy csak felszolgál, már nem is tudja. És utána az egészre ráküld még pár Spongyabob és kockanadrágot, amit ugyan hajnali hét előtt pár perccel ad minden hétköznap az RTL de valójában hajnali kettőkor kéne menni, amikor még mindenki nagyon érzi a bulit.
Jobb kedve lett. Az egyik kezében ott a távvezérlő, a másikban meg az a használt papírzsebkendő. Filmmel fog kezdeni, ez már biztos, örült magában, és közben hátulról, az elméje mélyéről mint a világítóudvar nyitott ablakain lassan a szobába érkező, apró fuvallat, úgy érkezett meg a gondolat: mégis miért szorongatja más használt zsebkendőjét?
