Megszagolta a használt papírzsebkendőt. Nem úgy, ahogy az ebben a helyzetben, már amikor az ember használt papírzsebkendőt szagol, elvárható lenne, hiszen az undornak nyoma sem volt az arcán, de még a félelemmel vegyes várakozás se, amit akkor érzünk, amikor a kémia tanár egy kísérlet végén odanyomja az orrunk alá az az ibriket, mi meg csak állunk ott kétségbeesetten az osztály előtt, és már az óvatos kegyező mozdulattal kísért szippantás előtt tudjuk, hogy a válasz úgyis az, hogy színtelen, szúrós szagú gáz. Nem, ő nosztalgikusan szagolt bele abba a használt papírzsebkendőbe, amit most talált meg a szobában elszórt több tucat egyéb használt papírzsebkendő között.

Ez a zsebkendő ugyanis más volt: ezt nem ő használta el, miközben taknya-nyála összefolyt, úgy sírt kétségbeesésében. Nem, ez a zsebkendő már hetek óta ott várt és figyelt, megbújt a fotel egyik résében. És ő, igen ő hagyta ott, talán akkor, amikor azt a vontatott és sablonos romantikus filmet nézték az egyik hétköznap este, mert odakint esett. Vagy amikor kijött az allergiája és szétprüszkölte az egész sorozatmaratont, amit szombat estére terveztek be.

Magáhöz ölelte a zsebkendőt, és visszahuppant a fotelbe. Eszébe jutott, hogy talán megnézhetné a rések közt, hátha talál tőle egy hajszálat is. Vagy egy csokipapírt, amit még ő nyalogatott le. Vagy egyszerűen úgy tesz mintha az a vasárnap este meg sem történt volna, és újranézi az összes filmet és műsort, amit esténként együtt néztek, miközben odakint a konyhában a mikró vidáman kerengtette gyomrában az előre csomagolt, akciós pattogatott kukoricát.

Mondjuk a Droghadsereg című filmet, amit a Film+on adtak csütörtök este, és a túlfeszültségtől megint biztos levágná a biztosíték az agyát. Esetleg a Kincs, ami nincset, ami ugyanitt ment vasárnap, és ugyan kihagyták, de most biztos jól esne. Hiszen csak a puffin lekvár adhat erőt és mindent legyőző akaratot.

Vagy ledarálhatná Jamie 15 perces kajáit, az összes részt, ami még elérhető a Duna műsorán a múlt hétről, és közben kicsit elnosztalgiázhatná azon, hogy hányszor égették oda, vagy égették el a recepteket, de azért sem mondták a másiknak, csak ették hősiesen.

Vagy akár már Gordon Ramsay és a Fickó f-fel, amiben olyan keményen káromkodnak a konyhában, hogy azért mindent kisípolnak. Ezt általában hajnalban nézték, amikor hazaértek a buliból, de most hétköznaponként adja az RTL II, vagyis tényleg ott vár rá öt rész, már csak fel kell bontania egy zsák chipset a teljes átszellemüléshez.

Sőt akár már a Szuperzsaru című Terence Hill vígjátékot is megnézhetné, ami Csütörtökön ment a Film+on, és amiben Terence Hill mindig akkor veszti el a szuper képességét, amikor pirosat lát. De aztán persze minden jóra fordul.

Miközben a műsormagazint böngészte a tévén, eszébe jutott, hogy kedden meg a Rajongók háborúja ment ugyanitt, de persze elfelejtették felvenni, mert mind a ketten dolgoztak még délelőtt 11-kor. Na de majd most, visszajátssza ezt a napot, és ezúttal nem véget nem érő Excel-tábla passzírozással fog eltelni.

Nem, inkább megnézi az összes Éjjel-nappal Budapestet egyben. Annyit röhögtek együtt azon a szappanoperába oltott álvalóságshow-n, talán most sem sírja el magát amikor a tetoválószalonos csaj újból összejön azzal a borostás, diszkós pasival, aki a hajón lakik, vagy csak felszolgál, már nem is tudja. És utána az egészre ráküld még pár Spongyabob és kockanadrágot, amit ugyan hajnali hét előtt pár perccel ad minden hétköznap az RTL de valójában hajnali kettőkor kéne menni, amikor még mindenki nagyon érzi a bulit.

Jobb kedve lett. Az egyik kezében ott a távvezérlő, a másikban meg az a használt papírzsebkendő. Filmmel fog kezdeni, ez már biztos, örült magában, és közben hátulról, az elméje mélyéről mint a világítóudvar nyitott ablakain lassan a szobába érkező, apró fuvallat, úgy érkezett meg a gondolat: mégis miért szorongatja más használt zsebkendőjét?

Kovács egyszerű ember volt. A zsinórgyárban dolgozott, amiről sok mindent lehetett állítani, de azt nem, hogy szofisztikált lenne, igaz, művezetőként neki legalább emberekkel is kellett bánnia, a gépsoron így 45 éves fejjel már nem menne a dolog. Egyszerűen öltözködött, ing, farmer, otthon mackóalsó, az a szürke, amit a felesége vett neki a Király Gabi-féle kollekcióból, de még évekkel ezelőtt, amikor nem volt divat, csak kényelmesnek tűnt. Az is volt, Kovács teljesen megértette, miért nem műszálas, neonzöld gatyában ugrál a gyepen a válogatott kapus. Kovács egyszerű dolgokat szeretett, az állandóság nagy barátja volt, így neki egy egyhetes nyaralás Balatonberényben maga volt a pokol.

A felesége egyik kollégájához mentek le, illetve az ő házukba, jó messze a fesztiválos környéktől, csendbe, nyugalomba. Egy olyan házba, ami egy kilométerre volt a parttól, nagy kerttel, árnyas lugassal, mellette közérttel, szóval első blikkre egy földi paradicsomnak tűnt. Aztán a házba belépve Kovács két dologgal szembesült azonnal:

• nincs tévé, és
• nincs internet.

Péter ült a kanapén és a plafont bámulta bambán. A szobában félhomály volt, még a sötétítő függönyöket sem húzta el, amióta hazaérkezett. Ólmos fáradtságot érzett, mintha egy duplaműszak és némi túlóra után még lenyomott volna egy Gavid Guetta-koncertet de nem csak úgy szimplán, hogy Hello, Budapest, itt a DJ-szettem, tomboljatok, aztán szevasztok. Hanem alapozással, első sorban táncolással és két, egymást követő, csapatós afterpartival.

Miközben ezen gondolkodott, próbálta nem észrevenni a macskát, aki sértődötten figyelte a sarokból. Mindig ilyen gonoszan nézett rá, amikor hazahozták a macskapanzióból, éjjel vélhetően majd telepisálja a család összes elérhető cipőjét, na nem bosszúból, csak úgy, a miheztartás végett. De Pétert ez sem izgatta most, sőt még az is hidegen hagyta, hogy az előszobából beszűrődő hangok alapján a gyerekei éppen összevesztek a nyaralás előtt leengedett hűtőben talált utolsó, megcsoffadt répán. Péternek most, az utolsó pillanatok után lett elege a családi nyaralásból.

Nálunk csak egy tévé van a lakásban. Nem azért, mert nem férne el még egy, van hely a falon bőven egy újabb lapostévének, egyszerűen az a régimódi tévénéző vagyok, aki szerint a készüléknek a nappaliban van a helye.

És ha futball van a tévében, akkor annak kell mennie rajta.

Ez utóbbi akkor, amikor Franciaországban labdarúgó-eb-t rendeznek, és naponta három, jobb (rosszabb?) esetben négy meccset adnak, nincs túl egészséges hatással a házaséletre. Rendes tévéfüggőként persze meghasonulok én is, hiszen annyi a jó tartalom, hogy egy Svájc-Törökország miatt simán lemaradtam két jó filmről (a felvezető műsor és a stúdióbeszélgetés is kötelező program), és akkor ez csak egy meccs, kérem szépen.

Nincs éppen szezonja a régi, jó történetmesélős pornónak, a world wide web tele azokkal a videókkal, amikben nemhogy kontextus, de még csak magyarázat sincs. Jön a csaj, be sem mutatkozik, csak letérdel és felkínálja sorban az összes testnyílását. Nem tudjuk meg, hogy honnan jött, mik a motivációi, és amúgy is miért kezd el olyan asztmatikusan lihegni, amikor a kamera mögött álló ismeretlen azt mondja neki, hogy szuka.

Pedig a párbeszéd a történetmesélős pornóban az előjáték része, bemutatja ugye azt a csudálatos világot, ahol minden beszélgetés ugyanúgy ér véget. Igen, egy irgalmatlan keféléssel. A tévészerelő nem az LCD-panelt bütyköli meg, hanem a d-kosaras háztartásbelit, a titkárnő pedig nem a körmét polírozza naphosszat, hanem a főnök úr péniszét.

“A cselekmény és az akció aránya a titok” - mondaná a filmesztéta, miközben zavartan matat kordnadrágja sliccével. Mert ugye, ha izgalmas történetre vágynánk, akkor akciófilmet néznénk nagy fegyverekkel és autós üldözéssel, ha meg a karakterek, meg a jellemábrázolás érdekelne minket, hát inkább egy svéd művészfilmet indítanánk el. De mi pornót akarunk némi díszlettel és jelmezzel.