A csapat egy hatalmas békefenntartó hajóba botlik a feltérképezetlen területeken. Rygel szerint a roncsok nem máshoz tartoznak, mint a legendás Zelbinionhoz, a BF flotta legnagyobb és legrettegettebb űrhajójához. Ezt hallva John a lehető leggyorsabban elszelelne, de Aeryn és D’Argo szeretnének átmenni, hátha találnak a roncson valamit, mondjuk egy csillagtérképet, vagy az elveszett ifjúságukat. Mikor a hajón maradt Zhaan megjegyzi Rygelnek, hogy azt hitte, átmegy majd a Zelbinionra, hogy kifossza, mint a többi hajóroncsot, amit útjuk során találtak, a hynéri elmeséli, hogy 130 ciklussal ezelőtt, amikor trónfosztott lett, a Zelbinionon kínozták meg először.

A hajón minden lepusztult állapotban van, a sötét sarkok tele mumifikált holttestekkel, ahogy azt egy az űrben sodródó roncstól el is várja az ember. Sajnos az irányítóterem is hasonlóan ramaty állapotban van, így D’Argo nem találja meg a hőn áhított térképeket, rábukkannak viszont valaki sokkal elevenebbre: egy békefenntartó csajra, aki ismeri a hírüket, és Aeryn szerint valaha Crais űrhajóján szolgált.

D’Argo a változatosság kedvéért megint üvöltözik, és meg akarja ölni Crichtont, de természetesen most is van rá egy jó oka. Az úgynevezett luxán hiperdüh kerekedett felül rajta, amitől módszeresen levadász minden egyes hímneműt a közelében. Hogy ez miért csak Johnt takarja, és hogy ez milyen fényt vet Rygel férfiasságára, azt most inkább hagyjuk. Mindenesetre D’Argo három napja lement a közeli bolygóra, azóta se híre, se hamva, és habár John végre előbújhat rejtekhelyéről, azért már jó volna továbbállni, csakhogy a luxán nélkül nem mennek.

A csapat is landol tehát a bolygón, ahol egyenesen egy buliba csöppennek, az albínó szebésaiak szinte transzban rázzák. Hirtelen felbukkan D’Argo, aki még mindig majdnem megfojtja Crichtont, ám most nem dühből, hanem örömében. Boldogan ölelgeti a humánt, és közben egyfolytában azt duruzsolja a fülébe, hogy örül, hogy látja. Brrr…

Az új epizódban rögtön belecsapunk a lecsóba, a Moya közelében egy idegen űrhajó hull éppen atomjaira, miközben Zhaan, Rygel és D’Argo arról tanakodnak, mitévők legyenek. Előbbi segítene az esetleges túlélőkön, míg az utóbbiak nem értik, miért nem húzták el a csíkot már régen. Szegény Pilóta azt sem tudja, hová nyúljon rengeteg csápjával, mivel másodpercenként ellentétes parancsok érkeznek, mígnem a másik hajóból kirepül egy mentőkabin, és kapcsolatba lép a leviatánnal. A kabinban két luxánhoz hasonló ül, akik közül az egyik ráadásul nő, úgyhogy D’Argo véleménye gyorsan megváltozik, és már szalad is a raktérbe, hogy fogadja a vendégeket.

Az ilániak (a fajuk a luxánokéval rokon) látványosan szenvednek, D’Argo és John kimenekítik őket a hajóból, aztán Crichton visszamegy, hátha talál még valakit. Valakit ugyan nem, de valamit annál inkább – óvatlanul belenyúl egy zölden derengő anyagba, mire abból szikrák törnek elő, és egy időre kiütik a bátor űrhajósunkat. D’Argo John után megy, és szól neki, hogy nincs más a kabinban, jöjjön már ki – mindezt vagy féltucatszor egymás után.

A Moyán – szokás szerint – áll a bál. A csapat egyik fele alkut akar kötni pár csempész tavlekkel, mások viszont (Aeryn) nem mondanak le arról, hogy teljes fegyverzetben állítsanak be a tárgyalásra. Mint mindig, most is Rygel lesz a szóvivő, s a legszebb az egészben, hogy azt sem tudják, mire alkusznak, hogy mi a tavlekek áruja. A tavlekok landolnak a hajón, az egész legénység kinyalja magát, és tornasorba állnak a köszöntésükre, aztán meg csak pislognak nagyokat, mikor a tavlekok karra csatolható ionsugárvetőgépágyúikkal szarrá lövik a rakteret. A nagy zűrzavarban Johnnak sikerül kiütnie az egyiküket, akinek a karjáról leesik a fegyver. D’Argo rögtön fel is kapja, ám mivel fogalma sincs, hogyan kell használni, csak extrém bizsuként mutogathatja, amíg a vendégek felkapják Rygelt, belegyömöszölik egy zsákba, és elszelelnek.

Míg Zhaan a tavlek felélesztésével van elfoglalva, D’Argo tisztára begőzöl a szertől, amit a karkötő belé fecskendez, és ámokfutásba kezd a fedélzeten, mondván ő a főnök, húzzanak innen a fenébe. A tavlek magához tér, és nem szolgál túl jó hírekkel: az élénkítő drog túl erős, hogy csak úgy kibírja egy edzetlen ember. John rájön, hogy a tavlek karjáról is lejött a szerkezet, mikor az elájult, tehát nincs más dolguk, mint kiütni D’Argót. Ez jó kör lesz. A Pilóta közben be van szarva, mert D’Argo a karjai levágását és a végbelébe való feltuszkolását helyezi kilátásba, ha nem indulnak azonnal, még az sem érdekli, hogy Rygel akkor itt marad.

Ismét fontos információk birtokába jutunk a Moya legénységéről: Rygel nem tud festeni, pedig szívesen megörökítené fenséges önarcképét, Johnnak meg büdös a szája. Az előbbin nem nagyon lehet segíteni, az utóbbit viszont D’Argo igyekszik megoldani, ám mivel ő nem tartja elég alaposnak és kielégítőnek a földi technikákat, egy fehér kis férget nyom bele Crichton szájába, aki kelletlenül elismeri, hogy a lárva mentolos íze nem is rossz. Persze, nem is egy átlagos nap volna a leviatánon, ha a csapat nem kerülne veszélybe. Most éppen egy nagy rakás aszteroidatörmelék mellett lavírozik a Pilóta és Aeryn, mivel a köd túlsó oldalán egy Martalóc típusú Békefenntartó hajó pásztázza a környéket.

Aeryn gyorsan ledarálja a tudnivalókat: a Martalócokon ötfős elit kommandó utazik, akik még a Békefenntartók között is durváknak számítanak. Csupa örömhír. Szerencsére a köd leárnyékolja a hajó érzékelőit, így egy idő múlva megfordul, és továbbmegy. A csapat fellélegzik, de csak mert nem tudják, hogy a köd – ami igazából nem is köd, hanem sok ezer bogárszerű izé – éppen beszivárog a Moya nyílásain. Rikoltozós főcím.

Nem túl kellemes ébresztő van a Moyán, a folyosón össze-vissza cirkálnak a karbantartó robotok, valami veszettül szirénázik, ráadásul olyan frekvencián, amitől Crichton szeme folyamatosan tikkel. Pilóta megtalálja a forrást, egy Paddac jeladót, ami egész addig sugározza a szignált az űrbe, Moya testét használva erősítőnek, amíg nem kap jelet a vezérlőbilincstől. Ezzel csak egy bibi van, hogy a csapat az előző részben megszabadult a bilincstől. A szirénát ugyan sikerül elhallgattatni, de a jelek tovább mennek. D’Argo persze rögtön Aeryn torkának ugrik: mi az, hogy nem szóltál nekünk a jeladóról, teee… Aeryn gyorsan le is hűti, még nincs hozzászokva, hogy szökött rabként gondolkodjon, egyébként pedig nem minden leviatánra raknak ilyen szerkezetet, nem tudhatta, hogy itt is van egy.

John szállítja a fantasztikus ötletet: ha már leállítani nem lehet a jeladót, márpedig belátható időn belül nemigen lehet, akkor legalább árnyékolják le valahogy. Például vízzel. Pilótának már nem annyira tetszik az ötlet, ugyanis nincsen feljegyzés olyan felnőtt leviatánról, aki képes lett volna landolni egy bolygó felszínén, utána pedig ismét felszállni. Ám, mivel senkinek nincs jobb ötlete, megpróbálják a lehetetlent. A földet érés nem túl sima, de végül leszállnak egy közeli bolygón, s a Moya azon nyomban belesüllyed a mocsárba.

Nem tudom, mekkora olvasottsága lesz egy ilyen rétegsorozat hogyvoltjának, még ha maga a széria mostanra kult státuszba is emelkedett, de már régóta szerettem volna belevágni, mert nekem az egyik kedvencem, még ilyen sok év után is. Remélem, azért lesz egy-két ember, aki erre téved, és esetleg szívesen elnosztalgiázik velem a régebbi – s, ha eljutunk odáig, az újabb – epizódokon.

Főhősünk, John Crichton a naplementét nézi, a távolban űrrakéta áll kilövésre kész állapotban. Valamivel később az is kiderül, mi készül: John és gyerekkori barátja, D.K. egy elméletüket szeretnék igazolni, miszerint egy ember irányította űrhajó kibírja-e, ha a Föld gravitációs mezejét használja gyorsításra. A kilövés előtt befut az idősebb Crichton is, Jack, aki maga is neves asztronauta, járt a Holdon, meg még ki tudja, hol. Utolsó jó tanácsokkal látja el a fiát, és biztosítja róla, büszke rá. John egy kicsit feszeng, hiszen sosem lehet akkora hős, mint az apja, de Jack ezt elintézi annyival, hogy az ember akkor válik hőssé, mikor a legkevésbé várja. Búcsúzás helyett odaadja Johnnak a szerencse-amulettjét, egy gyűrűt, amit Jurij Gagarintól kapott.

Megtörténik a kilövés, az űrben John leválik az űrhajóról a maga tervezte űrsiklóval, és beindul a kísérlet. Minden pöpecül működik is, amíg a meteorológia különös elektromágneses zavart nem érzékel éppen a Farscape-1 (ez John siklójának a neve) útjában. Figyelmeztetik Johnt, ám mielőtt az bármit tehetne, beszippantja őt egy kék alagút, és ő teljesen elveszíti az irányítást. Mikor minden lenyugszik, kapcsolatba akar lépni a Földdel, csakhogy senki nem válaszol, az űrsiklója körül pedig vagy féltucat vadászgép száguldozik.