Drámai csenddel, pakolással és tusolós jelenetekkel kezdünk, miközben mindenki gondterhelten néz ki a fejéből, a rádión keresztül meg csak elkeseredett segélykéréseket lehet hallani. Az egyik rádiós kezd besokallni, mert ugye a parancs az, hogy senkinek egy szót se arról, ami a szobában történik, pedig sokan érdeklődnek, hogy kereste-e már őket rokon.. Csendlerék meg vacsi alatt tanakodnak, hogy vajon mit mondhatnak el a legénységnek. El Torot, a falut, a készülő vakcinát? Hááát.. Ekszó nem szívesen osztana meg semmilyen infót, mert eddig is minden nídtúnó volt, maradjon ez így ezután is.

Végre újra teljesen működőképes a katamarán, lassan Costa Ricaba is eljutnak, Dokinak végre lesznek majmai, jee.. Bár Csendler nem igazán repes az örömtől, de inkább rajtuk kísérletezzenek, mintsem embereken. Közben Teksz megpróbál rányomulni Dokira az edzőteremben, de valahogy a kemény zsoldosfigurát továbbra sem tudom komolyan venni a kis sörpocijával. Megérdeklődi Dokitól, hogy miért nem szokott a legénységgel kajálni, egyszerű, azért, mert csomó ideig hazudnom kellett nekik, miközben a családjuk haldoklott. Tekszet nem érdekli, estére foglal neki helyet az asztalnál, ott a helye. Ismét szívszorító jelenetnek lehetünk szemtanúi, ahogy Csendler már a sokadik videóüzenetet veszi fel a családjának, hüpp, hüpp.. Ez továbbra sem érdekel senkit.

Magunk mögött hagyva a gonosz oroszokat kapunk egy szép visszaemlékezést arról, hogy mit is „hagyott otthon” Csendler, akivel éppen tudatták, hogy olyan szerencsés, hogy megnyert egy 6 hónapos rádiócsendes sarkköri küldetést, de no para gyerkőcök, ez lesz az utolsó küldetésem, utána csak a családomnak fogok élni. Nem röhög! A szívélyes búcsú alatt még Csendlerné botoxos arca is megfeszül, próbálva érzéseket festeni a fagyos tekintetére. Vissza a jelenben, ahol Csendler próbál rádiójeleket befogni, de nem igazán találja a sláger rádiót, mindenhol csak statikus zaj, pedig ma van a házassági évfordulója..

Megjöttek az oroszok.. Egy régi Kirov osztályú csatacirkálón érkeztek a kis aranyosak, talán még atomfegyverük is van. A sercegő hangú vezérüket Ruszkov altengernagynak hívják, és már abból látszik, hogy mennyire elszánt, ahogyan szorongatja a kis bemondóját és próbálja jobb belátásra bírni Csendleréket, aki azonnal elrendeli, hogy hozzanak neki egy orosz nyelvkönyvet, hogy a saját nyelvén küldhessen el a jó k… Csendler felhívja Ruszkov figyelmét arra, hogy usák vizeken van, ahol nem látják szívesen az ő fajtájukat, szóval tipplizzenek azonnal.

Mivel fogytán az üzemanyag, ezért Csendler Guantanamo felé fordította a ladikot, annak reményében, hogy majd ott sikerül feltankolni mindenből. A hajón közben megy a nagy kiképzés, mivel külsős erősítésben nem reménykedhetnek egyhamar, ezért a már meglévő alapanyaggal kell kezdeni valamit, hogy azért egy esetleges összecsapás esetén ne égjenek be csúnyán. A kiképzéseket a különleges alakulatos Deni hadnagy vezeti, aki titokban Fószter hadnagyot reszelgeti, de azért siratja az előző részben öngyilkolt társát, szóval érezzük, hogy a dráma egyre jobban erősödik. Szerencsére Doki témát vált és ismerteti azt, amit eddig a vírusról tudunk: első tünet letargia és köhögés, utána fekélyek és vérzés, majd őrület és vérzés, végül halál, ez 3-5 nap alatt megy végbe, illetve a friss hullák is fertőzőek.

Egyiptomban kezdünk, amint egy usák katonai helikopter szállítja dr. Scott járványügyi orvost egy Kairóhoz közeli betegtáborba, ahol egy új, rejtélyes betegség szedi számtalan áldozatait. A foltok megjelenésétől számított 2 napon belül halott a beteg. Scott csak lop egy kis vért, aztán máris húz tovább, mert még a végén ő is elkapja, ami nem lenne szerencsés. Ugrás Norfolkba, ahol a sok szorgos kiskatona pakolja tele cuccokkal a USS Nathan James (DDG-151) rombolót. Megismerhetjük Chandler kapitányt, aki nem repes az örömtől amiért Scott doktor labort rendezett be a hajó egyik helikopter hangárjában, valamint azért se, mert Scott nem túl közlékeny a rájuk váró küldetés részleteit illetően..