Érzik ugye, hogy itt a vége?

Az utolsó műsor legelején válogatást látunk az elmúlt kilenc adás emlékezetes mozzanataiból. Minden kiesett énekes feldereng pár hangra, hogy utána tényleg megjelenjen a nyitánynál. "We Are The World", éneklik mind a tizenketten, kicsit megindító, olyan édesek, legszívesebben a bőröm alá tömködném őket, hogy ott futkározzanak és csiklandozzanak engem belülről ezekben a jelmezekben. Bizony, most a Grande Antré is az átalakítási ügyosztály szkópjába került, és így sztárban sztáros a kezdés is. Élő ének ugyan nem lett, de félkategóriát azért lehetett így is felfele lépni. 1985-ben írta ezt a dalt Jacko és Lionel Richie, az énekes csapat neve pedig az USA for Africa volt, egy igazi jótékonysági supergroup. A sláger beütött, a föld fele lakosságának a csontjáig hatolt a dal, és mindenki átérezte a saját egyéni jelentőséget és felelősségét a globális egyenlőtlenség és kizsákmányolás elleni harcban. Ennek köszönhetően Afrikában minden, de tényleg minden megváltozott, és Jacko is felhúzhatott a jogdíjakból egy újabb hullámvasutat, ami meg a vidámság egyetemes jelképe a jóléti társadalmakban, ugye. „What a Wonderful World”, gondolta magában Michael, amikor először bukott át vele a csilingelő, gyöngyházfényű királykék kocsi az indítócsúcson, és önmaga elé tárult saját tulajdonának madártávlati, széleslátószögű gyönyörűsége. Na jó, ne legyünk legyünk rosszmájúak, 20 millió fogyott a kislemezből, és 69 millió dollár jött össze belőle. Viszont azt se felejtsük el, hogy a jogdíjakról csak másfél évig mondott le Jacko, utána már hozzá vándorolt a pénz. Senki se irigyelje, a koporsóban nincsen fiók, mondják a brazilok, milyen igazuk van. Habár ez technikailag csak egy ügyes asztaloson múlik, mindegy.

A kezdő képsorokban egyből mélyre süllyedünk, valami halakban tobzódó sós tengerfenéken vagyunk, nincs többé hazug illúzió, hiszen a víz alatt csak tátogni lehet, énekelni nemigen. Békalábas statiszták között úszkálnak a lében az énekesek, azért megkeverni meg kellett volna, nehogy leégjen a műsor, nem a lében előadott koreográfiára gondolok, hanem a nyitódal hangsávjaira. Srámek hangja eltűnik, mint szürke szamár a cápagyomorban, a potmétereket találomra húzogatták, hála istennek Gabi ruhája annyira rövid, hogy van mire figyelni. Laci mélytengeri búvársisakot lóbál, ezek szerint ő a parton van, mögötte békatalpas formák totyognak, már-már követik. Mit akarnak tőle? Húzzatok vissza a vízbe a picsába, Laci vigyázz! Nemrég olvastam, hogy a jól megírt cikkeknél tilos alliterációkat és hasonlatokat használni, különben olyan hiteltelen lesz az írás, mint a határmenti hírektől hüledező hazai híradós. Kipróbálom, bár alliterálni sosem szoktam, és a hasonlatokkal is csínján bánok. 

Az ország egyetlen, kanapéból is részt vehető házibulija ismét várja a vendégeit, a meghívót egyébként már a fókuszból szokták küldeni, ezzel is mentve párezer embert a Médiaipar Sátánjától, az Iszonyatos Átkapcsolástól. A távirányítókban ezzel a rengeteg nem-lenyomással mentett energiatöbblet pedig jó szolgálatot tesz majd nekünk, amikor a műsor egy-két vállalhatatlanul hamis hangját meghallva, eltorzult szájjal passzírozzuk a hangerőcsökkentő gombot, mintha attól hamarabb lehalkulna a készülék. Az elején még nincs ilyen para, a tátikamegnyitó-ünnepségbe nem szokás rút hangokat bennfelejteni, és így hibamentes, de jobbára semmilyen a házibuli kötelező megnyitója. A kameraváltásokat és az arcokat nézve gyanús, hogy a szöveget nem igazán tanulták meg a versenyzők, mintha mindenki habisztizne még az eltátogott szavakkal is. Koreográfiát meg nem is kaptak, azt ma eltáncolta helyettük a plebsz. Ez így alaphangulatnak gyenge, de legalább ebből a házibuliból nem özönlik majd el dr. Zacher váróját azok, akik mindent túltolnak. Ők ma nem ide jönnek szórakozni. Ha be is néztek, már biztosan leléptek.

Itt a vége a hétvége végének, de a kishétfői hangulatot még nyomjuk el kicsit magunkban. Indul a házibuli, jöjjön most a koktélcseresznye a tejszínhabra, a kaviár a pezsgőbe, a gulyáskrémpötty a margarinos serclire, ott imbolyog a zsíros fényű, egyrétegű szalvétán. Maradjunk ez utóbbinál, ide most ez dukál, a megnyitó egészen a hazai ízek vonalon mozog, magyar fesztivál magyar himnusza csendül fel Magyarország díjnyertes műsorában, ne-ne, nyugodtan üljenek vissza. A színpadképért megint a szülői munkaközösség volt felelős, csak sajnos a szülők két embert bíztak meg a feladattal, de mindkettő azt hitte, hogy a másik csinálja, ezért nem történt semmi. A műsor előtt befutottak hát a szertárba, és találtak pár elektronikusan világító hasábot, amire állni is lehet, meg felcsíkoztak tizenhét tekercs alufóliát. TÁ-DÁÁM.

A jelenleg Andy Simicska tulajdonában levő TV2 műsorflottájának zászlóshajója megkezdi a Vasárnap esti tiszteletkörét a Kárpát-medencében, fedélzetén a kilenc talpon álló versenyző nyitányával, ami ezúttal egy fitnesztermet idéz. A teljesség igénye nélkül: Wolf Kati fut - tök szabályosan -, Peter Srámeket egy bokszzsákon keresztül üti egy nő, Tóth Gabi egy levitáció-ászana hibridet imitál, Bandi vállból nyom, és csak azért nem vállhoz húz, mert az egyedüli, amivel itt küzdenie kell, az a gravitációnak a kellékrúdra gyakorolt hatása. Az egész annyira sportos, hogy Till ma önmagától besétál, most nem hozzák, vállán hanyagul átcsapott törcsi, megérkeztünk a műsorral a lezser hétköznapok házibulijába.

Till a mai Sztárban Sztárba egy Take That lázálomból ébred bele, és a hangján hallatszik, hogy valami nincs rendben. És bár eddig úgy gondoltam, hogy neki nem létezik gyenge pontja, most mégis úgy néz ki, hogy valamiféle rút megfázás térdre fogja kényszeríteni kábé a műsor közepére. Pedig a mai adásban mindennél jobban szükség lett volna arra, hogy valaki felsegítse a földről a hangulatot, vagy legalábbis betakarja az oszlásnak indult minőséget. Ám ő is csak végigbotorkálja ezt a furcsa víziót, ami inkább volt egy napközi-elfekvő hibrid egy igazi show helyett, és ami egyébként minden létező aspektusában alulmúlta a múlt heti, megdöbbentően összeszedett és kifejezetten szórakoztató műsort. Henrik ugyan sokkal többet beszélt, mint korábban, de olyan rossz találati aránnyal lőtte körbe az általa boncolgatott témák lényegét, hogy mégis azt gondolom, jobb volt elcsendesedve. Volt neki egy ilyen én-már-olyan-tapasztalt-vagyok-hogy-nem-hat-meg-semmi attitűdje, ami legalább statikus díszletként jól funkcionált. Eddig.

Magyarország első számú házibulijára ma is egyenként érkeznek a játékosok, vállon behordják a lányokat, aztán jönnek a fiúk is, ők lábon. Gyanús a zene, szó van benne celebrationről, egyre több a lufi és a szerpentin, óriási torták, ajaj, ki kell olvasnom  a wikipédiát, hogy kit is ünneplünk ma, de a félelmem alaptalan, el fogják mondani. Hatalmas, szalagos doboz érkezik a dramaturgiai csúcson, és azért lássuk be, ha valakit meglepett, hogy ki vagy mi van a dobozban, nos, az eléggé szerény kognitív képességek birtokosa.