1918 februárjában járunk, egy frontra tartó vonaton érdekes társaság húzza meg magát közös vagonban: Christopher, McKechnie és Perowne került össze – a trióból csak a középső nem büntiből van itt, bár ő annak érzi. Légitámadás van, összekucorodva, behúzott nyakkal beszélgetnek. Úgy nézem McKechnie némileg kinőtte magát – már nem üvölt magából kikelve a félelemtől bombázás közben, Perowne annál inkább be van tojva.

McKechnie még mindig a Christopher által (az előző részben) írt költeményt lóbálja, hogy most már tényleg hamarosan lefordítja latinra három perc alatt. Hősünk a füle botját nem mozdítja. Latinosunk ekkor másik irányból támad, és azt állítja, hogy Chris a feleségét ajánlotta a tábornoknak előléptetésért cserébe (ez már nem ucsi kicsit?). A férfinek meglepődni sincs ideje, Perowne ugyanis verbálisan a vádlónak ugrik, de gyorsan észbe kap, hogy rohadtul nem az ő dolga egykori szeretőjét védeni. McKechnie leesett állal les a kirohanásra, aztán tovább szapulja Christophert – igazán nem értem mi az utálata oka.

Sylvia előkelő társaságban vacsorázik, a barátnőjén és annak édesanyján kívül itt van Campion tábornok nővére, a férfiak pedig magas rangú hivatalnokok / katonák. A téma természetesen a háború. Az egyik férfi arra panaszkodik, hogy a fronton sok a beteg ló, mire másikuk megemlíti, hogy egy lovas újságban olvasott pár érdekes cikket egy Hotchkiss nevű embertől – nyilván jól ért a lovakhoz, küldje el a frontra problémát orvosolni. (Én meg akciósorozatokról írok hogyvótot, nyomozónak mehetek? Na haladjunk.) Sylvia szeretne elmenni a frontra a férjéhez (mi vaaaan?), de a jelen lévők leintik, felejtse el az ötletet. Oké, de akkor a háborúról se beszéljünk – ez azonban nem is olyan könnyű, mert ebben a pillanatban légiriadó kezdődik. Valentine és édesanyja szobájuk asztala alá bújnak a riadó idején, bár kétlem, hogy konkrét helyzetben az bármitől is védene...

Ismét Sylviához térünk vissza, immár kettesben beszélget barátnőjével. Az elmondja, hogy hamarosan elhagyja férjét egy másik férfiért, és kéri, hogy Sylvia barátként segítsen átvészelni leendő exének a következő időszakot, vigye el néha magával társaságba, ne hagyja befordulni. Sylvia bólint azzal, hogy sok ideje nem lesz, mert igenis Christopher után megy Franciaországba, a frontra – írt Campion tábornoknak, hogy segítsen odajutnia.

Sorozatunk harmadik része jelentős fordulatokat tartogat számunkra, bőven lehet egereket itatni és dühösen csapkodni – elnézést, ha ez utóbbit verbálisan többször is megteszem, de semmi sem tud úgy felbosszantani, mint az emberek mocskossága. De haladjunk sorban.

Az előző rész befejezéséhez képest két évvel később vesszük fel az események fonalát (1916-ban), rövid villanásokat láthatunk főbb szereplőink életéből. Christopher sérülten fekszik a fronton egy kötözőhelyen, valahol franciáéknál; Sylvia különleges és drága ételeket rendel egy excluzív helyen, de nem magának, hanem egy német hadifogolynak, akit még korábbról ismer (most, mikor a németek ellenségnek számítanak – ehhez is ész kell, baszki). Macmaster levélben fehér tollat kap (ez lenne a gyávaság jelképe, ugye, gondolom mert nem harcol); Valentine hazaérve szomorúan jegyzi meg anyjának, hogy a boltos undok vele, mert öccse korábban börtönben volt (ha jól tippelem azért, mert nem akart harcolni), pedig azóta már a fronton van. Édesanyja felveti, hogy Londonba kellene költözniük, talán Christopher édesapja segíthetne munkához jutni. Megemlíti azt is, hogy Duchemin tiszteletest kiengedték a gyogyóból – egészségesnek nyilvánították.

Németországban folytatjuk történetünket (1912-ben), Christopher épp megérkezik csalfa feleségéért, aki meglepetésére elé jött. Sajnos gyorsan kiderül, hogy nem az örömteli viszontlátás reményében tett így, hanem hogy közölje, hősünk édesanyja elhunyt. A férfi nagyon elszomorodik, ritka alkalmak egyike, hogy érzelmeket mutat.

Útközben feleségével beszélgetnek, Sylvia szerint az édesanyja miatta halt meg, belehalt a bánatba, hogy elhagyta; vagy azért, mert visszafogadta - a férj tiltakozik. Az asszony kérdi, hogy mit fecseg a nép az elszökéséről, de Christopher megnyugtatja, hogy csak Macmaster tud a dologról – Sylvia ettől nem lesz nyugodt. Na ja. Előveszi kézitükrét, melyet az előző részben már láthattunk (korábbi szeretőjétől kapta), majd amikor meglátja férje arckifejezését, fogja a tükröt, és kihajítja az autó ablakán. Hősünk azonban megállítja a kocsit és megkeresi az eldobott holmit – Sylvia bőszen vigyorog magában a jeleneten. Mikor férje visszaül, megemlíti, hogy találkozott nemrég egykori szeretőjével, akitől ezt kapta (Gerald Drake, ugye), de már nem jelent neki semmit. Christopher meglehetősen idült fejet vágva nyugtázza az eseményeket.

Azok a kedves olvasók, akik követik az írásaimat, esetleg személyesen is ismernek, tudják, hogy sorozatok szempontjából a szívem csücskén angol színészek csücsülnek (elvakult PoI rajongók szíveskedjenek a felkapott köveket nem hozzám vágni, hanem letenni és tovább olvasni). Richard Armitage említésre méltó sorozatos munkásságát már kiveséztem, nézzünk hát egy másik kedvencemet, Benedict Cumberbatch-et. Sőt, hogy kövessem az Armitage-hogyvót-féle hagyományokat, legyen rögtön két sorozat, a „megszokottól" eltérően a romantikussal kezdve. Íme tehát a Parade's End, melyet nemrég adott itthon az HBO, és melynek alapjául szolgáló Ford Madox Ford novellákat be kell vallanom nem olvastam (még). És hogy mi lesz a másik sorozat? Mindent a maga idejében, ugye. Szóval...

Párizsban nyitunk, 1908-ban, az esküvőjére készülő előkelő úrilány, Sylvia Satterthwaite lakosztályában. Telefonon keresik, ő azonban nem akar beszélni senkivel, túl késő – holnap esküvő. Persze a telefonáló férfit nem ilyen könnyű lerázni, szeretője – az amúgy nős Gerald Drake – egyszerűen beront a lakosztályba, mert beszélni akar a nővel. Ő először hallani sem akar róla, hiszen állapotos, és holnap férjhez megy, inkább meghalni lenne kedve, de amikor a férfi megcsókolja, gyorsan a karjaiba omlik. Ahogy elnézem ő sem lesz a hű feleségek mintapéldánya. Londonban eközben a férjjelölt Christopher Tietjens készül vonatra szállni, hogy Párizsba utazzon, előtte még barátjával Vincent Macmasterrel beszélgetnek a leendő frigyről. Az rögtön egyértelművé válik, hogy nem szerelmi házasságról van szó – Christopher még abban sem biztos, hogy a gyermek az övé. Útközben aztán két hónappal korábbi megismerkedésük jár az eszében – egy vonaton történt, ahol közös fülkében utaztak, ennek az utazásnak pedig vonatfülke-szex lett a vége (nesze neked századelős erkölcsök).