Ismét a Wes Chryslerében ücsörgő nyomozókkal nyitunk, parancsot várnak egy gyanús furgon üldözésére, közben a sikeres üldözés mikéntje és hogyanja a téma közöttük. A parancs hamarosan meg is érkezik, Wes a gázra lép és bekapcsolt villogóval száguld a megadott autópálya-feljáró felé. Travis legnagyobb megdöbbenésére Wes valami pörgős zene helyett klasszikus jazzt hoz be az üldözéshez a rádión, hogy lehet ilyen zenére száguldani, kérdezi Travis és már nyomja is át hip-hopra. Egymás kezére csapkodva váltogatnak a két adó között, talán inkább az útra kéne figyelni, arról nem beszélve, hogy üldözéshez legjobb az Iron Maiden Live After Death c. koncertlemeze, jegyzem meg magamban. Végül a jazz győz, engem ez tüzel fel, mondja a halvérű Wes, aki közben arra is rájön, hogy a kérdéses felhajtó építkezés miatt le van zárva, így elég, ha leparkolnak előtte és várnak. Így is lesz, hamarosan befut a furgon, szó szerint, és nagy csattanással nekiütközik az útblokádnak. Wes stukkert szegezve kipattan a kocsiból, Travis kicsit lomhábban követi, mert előtte még visszakapcsol a hip-hip adóra. Elfogás ötös, óvodás viselkedés ötös, zenei ízlés kettes alá, vonok mérleget az akció után.

Ott hagytuk abba, hogy Nora belehalt a Hep-V fertőzésbe és Erik karjai között lett belőle vértrutymó. Vikingünk természetesen Billt hibáztatja, hisz ha látta a jövőt, akkor Nora halálát is látnia kellett volna. Bill Norát nem látta előre, de Erik nem hisz neki, a próféta viszont emlékezteti a szőkét az ígéretére, küldetésük van, meg kell menteni a világot! Erik agyát elöntötte a lila köd, Bill nem teljesítette az ígéretét, Warlow nincsen sehol, Nora ezért halt meg. Drága pincérnőnk nem adta ki időben a tündér-vámpírt, Bill meg nem akart vele konfliktust, gyáva nyúl. Hiába, mindketten a másikat hibáztatják, végre visszatértek a jól megszokott és kényelmes, utáljuk a másikat hadiállapotba, Bill kirúgja Eriket a házból. Főcím.

Az Adam Levine életéért szurkolóknak van egy jó és egy rossz hírem. A jó, hogy a félkezű, többszörösen mellkason szúrt Adam Levine mégis életben maradt és megölte Bloody Face-t. A rossz, hogy egy másik Bloody Face most meg fejbelőtte. A nyitójelenetet jómagam előtt is értelmezhetetlen egyelőre, egy egész Bloody Face-tumultus van a házban, ez valami igen szarul sikerült cosplay verseny lenne? A jegyzőkönyv kedvéért: három Bloody Fake-et számoltam és egy „igazit", akiről a Bloody Fake-ek sem tudtak. AL jelenlegi állapotára vonatkozóan már nem is merek feltételezésekbe bocsátkozni, de ha tippelnem kéne: simán túléli az évadot.

A 10. részhez értünk kedves hogyvoltolvasók. Az évad egyik fele utánunk, a másik meg előttünk. A kerek szám az íróknak is bejött, vagy csak az NBC producerei ekkorra ébredtek fel a sorozat beindításakor szívott kokain okozta mámorból, és valamivel szórakoztatni kellett őket. Na nem mintha gond lenne; ami jó a producereknek, az nekünk is jó lesz, és itt most szigorúan a sztorira gondolok, még mielőtt. Az előbbi gondolatok szellemében puskaropogással nyitunk: trentoni akció, öt évvel az elsötétedés után. Egy Monroe katona emlegette már ezt egy pár résszel korábban, fontos esemény lehetett tehát. Régi ismerősöket látunk az egyik fedezékben. Bass és Miles az egyre apadó tölténykészleten kesereg. Odáig jutnak, hogy még a végén majd karddal kell aprítaniuk az ellent, és hogy ez milyen vicces lesz már, tisztára, mint a kalózok. Végre egy kis Bass flashback, már vártam, hátha kiderül, hogy jutottak el a Monroe köztársaságig a dolgok. Azonban a lelkem egy sötét zugában lappangva megbúvó Máté Kriszta most keserves zokogásban tör ki, mert tényfeltárás helyett sajnos az előző részben megkezdett bromance szálat visszük tovább. Miles megsebesül, és persze arra kéri Bass-t, hogy hagyja ott; a katonáknak vezető kell. Nem megyek; ha meghalsz, én is veled halok – mondja Bass. Na, ezt majd még meglátjuk.

Hosszúhosszú szünet után itt vagyok megint, a vadiúj 27. évaddal (és bepótlom a 26-ot is tökre!), Blood versus Water, régi játékosok és rokonaik. Ehhez nem csináltam kikicsodát, mert az alapsztorin kívül minden kiszivárgott hírtől elég bánatos voltam (ehhez képest tök biztató az első rész); és azért sem, mert mindenkinek láttam az évadát, és az emberek feléről nincs mondanivalóm. Vagy emlékem. De így az első rész után klassznak tűnik a dolog, szóval jöjjön a 90 perces premier, ahogy a nővérem mondotta volt, Survivor: Amazing Race edition. Itt van például Gervase, aki az első évadban volt, és hát történelem ide vagy oda, én azt rettenetesen untam, Richard Hatch persze menő, és dereng, hogy ez a csávó ott volt, de ennyi. Van neki egy Marissa nevű unokahúga. Laura, aki a 22-ben volt Russel Hantz törzsében, és valami ködlik, hogy mintha okos lett volna, de az is lehet, hogy nem.

Na végre valaki, akit felismerek, Kat és a pasija, Hayden. Katet meglátva melegség önti el a kis szívem, pedig tudom, hogy egy hisztis négyéves volt az évadában. Hayden Big Brother-győztes, és el is kezdtem nézni az évadát, de még csak az elején járok, úgyhogy nincsenek izgalmas tidbitjeim, se szimpatikus nem volt, se érdekes. Itt se az különben, akkora az arca, mint a bécsikapu. Rupert bazmeg, Rupert, annyira gyűlölöm Rupertet, hogy arra nincsenek szavak, a nagy merő Amerika odavan érte valamiért, nyilván ezért rángatták vissza negyedszerre, pedig egy rémesen szar játékos. Van new and improved Colton is, ezt nem állítom, hogy elhiszem neki, de talán akkora segg nem lesz, mint elsőre.

„1964. november 15. Drága Kittym! Ez a rendíthetetlenül vidám dalocska sosem akar véget érni. Falak vesznek körül. Lélegezni sem tudok. Mintha csak Amszterdamban lennék megint. De itt mindenhol szemek lesnek rám. Az őrület és a betegség szemei. Ezek az emberek beletörődtek abba, hogy meghalnak itt. De mi sosem törődtünk bele. A remény egy szikrája mindig élt bennünk.” Igen, ez bizony Anna Frank naplója a Briarcliffből, bocs az oroszlánkirályos szabadfordításért. Murphy szerint ugyanis Anna Frank nem csak hogy túlélte a haláltábort, de Amerikába költözött, szabadidejében zsidózókat ver kocsmákban, 1964-ben pedig diliházba záratja magát, úgyhogy most ő a hetibeteg, van még kérdés? Kezdem úgy érezni, hogy a Once Upon a Time perverz felnőtteknek szóló változatát nézem (még mielőtt: tudom, hogy Anna Frank nem mesefigura. Pláne nem Disneynél). Mindenesetre érdeklődve várom a Stockholm-szindrómában szenvedő Szépség és a drogfüggő Alice kalandjait Briarcliffben.

Az embernek a szíve szakad meg, ha arra gondol, hogy szegény Éjjel-nappal Budapest egész csütörtökön Rita története körül sündörgött. Szegény lyányt még az ág is húzza, pedig ő aztán egy talpig becsületes, rendes teremtés, aki a légynek sem tudna ártani (de), csak hát szegénykém nem tolerálja, hogy úgy kivágták, mint macskát szarni. De sebaj, ha már agyhalottak vagyunk, csináljuk jól, úgyhogy összecimbizett Endre papa lányával, aki meg szintén a Retardisztánból érkező vonattal jöhetett, mert nulla, azaz nulla megismerés után képes volt fölhívnia magához Ritust, meg persze invitálni, hogy aludjon ott. Ha ezután kirabolná és reggel összekötve, pucéron ébredne a padlón beszigszalagozott szájjal, én akkor se tudnám sajnálni. Maximum remélném, hogy a hifi még megvan, és mennék is érte tüstént. Na de ennyit a csütörtökről, lássuk, mit hoz a péntek.

A rész bevezetőjében szokás szerint a mai eseményekhez kapcsolódó utalásokat kapunk, értelmük majd csak később lesz: egy hang arról beszél, hogy Justin Lee halott, de felettese nyomozni fog az ügyben, ezért őt is le kell állítani. Nos, meglátjuk. A Rikersben nyitunk, Főncsi és Elias sakkozik. Harold gyorsan rájön, hogy partnere most nem a játék hagyományos formáját játssza, hanem virágnyelven el akar mondani neki valamit: az előző rész végén meggyilkolt ügyésznőről és Szymanskiról van szó – az ő haláluk az oroszoknak kedvezett. Elias tulajdonképpen ki ellen küzd, kérdi Főncsi? A ruszkik? A HR? Nos, mutat rá a királyra a sakktáblán a férfi, egy szellem ellen; nagyon szeretné tudni, ki ő. Gyanítom a HR fejére céloz. Főncsi szerint szarul áll sakkpartnere a szénája, de Elias szerint ez még nem lefutott kör, azzal távozik. Mielőtt kettőt pislantana, Főncsi mellett megszólal a helyiségben lévő készülék, új szám érkezett.

Nem sokkal később Johnt lájuk, egy erdő széli, félreeső házat figyel éppen. A postaládán a Cole név látható, hősünk pedig egy újságcikket néz, amiben a fénykép alatt szintén ugyanez a név szerepel. Ha jobban megnézem a képet, plusz hozzárakom a nevet, kezdem sejteni, kiről van szó. Ekkor Főncsi hívja hősünket, haladjunk hát a történetben is. Tájékoztatja Johnt, hogy új számot kaptak, Monica Jacobs személyében, aki egy hatalmas informatikai cég, a Rylatech egyik alelnöke.

Izomból rágyúrva a múltkor sérelmezett lagymatag fos hogyvoltra, most keményen belerántok a tutiba és megmutatom. (Amúgy nem kimondottan a műsorral van bajom, hanem azzal, hogy minek van ennyi tehetségkutató, amikor érdemben egyik sem különbözik a másiktól. Na meg az, hogy szerencsétlen idióták hiszik azt magukról, hogy egy énekműsorba trágya hanggal elmehetnek és lehet belőlük valaki.) A múltkori részek szebb pillanatait 1 perc 40 másodperces visszatekintőben letudjuk, és jön az ízelítő a mai adásból, melyben papírforma szerint jönnek majd a kínos és szívszorító pillanatok is. Az agresszívan alávarázsolt heroikus zene persze kissé búcsússá teszi, az amúgy is ósdi beharangozót, de hát, ez van. A mentorok elmondják, hogy mitől szép is ez a zsűrizős szakma, és nem, nem a pénztől, hanem mert váratlan pillanatokban ránthat érzelmileg a mennybe, majd taszíthat le onnan az ocsmány valóságba.