E héten is visszatekintéssel kezdünk, Quinn terhes,stb, stb. Inkább térjünk rá erre a hétre. A tanáriban nyitunk, ahol Will épp ebédel meg papírokat rendezget, amikor is belép Sue, és elé dob egy újságot, miszerint az évtized szurkolócsapat-edzőjének nevezték. Mindezt olyan mosollyal, amitől egy cápa is halálra rémülne. Persze azért a helyzet változatlan, közli Willel, hogy a kórus műsor rendjét még nem kapta meg, Will meg biztosítja, hogy kapni fog egy példányt. Amint Sue ellibben, Will gondolataiban találjuk magunkat és megtudjuk mi a probléma Sylvester edzővel. Soha nem tudni, hányadán álltok épp. Persze biztos, hogy tervez valamit, hiszen levideóztatja a próbákat, illetve elkéri az ellenfél iskolák nevét és irányítószámát. Gyanús, az biztos.

Erről a részről régi középiskolás tornatanárom szavai derengenek fel, miszerint: a mai alkalommal a társaság csoportokra oszlik, az egyik fele megy focizni, a másik fele bádibildingezik, a harmadik fele a kötélre mászást gyakorolja az óra végéig, amikor is az osztály három fele egyesül egy rövid kidobandós játék elejéig. Amint az sejthető, az említett tornatanár nem volt tagja az iskola egyébként létező matematikai nehéztüzérségének, s a magyar nyelvtani elitalakulatban is inkább csak tartalékosnak volt tekinthető. Mindenesetre, ha valaki esetleg fel próbálta hívni a figyelmét a számtani vagy fogalmazásbeli pontatlanságokra, az baromi könnyen és gyorsan a kötélmászó csapatban találhatta magát, így mondjuk egész kevés kritikával is végig tudta csinálni a tanévet. Szóval, az epizódban is eltérő helyszíneken és szálakon zajlanak az események, így francba a kronológiával - ahogy az időutazó felesége mondaná -, csapatonként nézzük a fejleményeket. A változatosság kedvéért egy közös ivós kép a főszereplőkről kezdésnek, csak, hogy el ne felejtsük őket.

Sherlock 2. évad, mostantól az m1-en is, nem kell an angol nagybácsinak írogatni, hogy vegye már fel a BBC1-ről és küldje el, és lehetőleg szerkesszen hozzá feliratot is, mert itt van magyarul, és aki eddig nem tette volna, KÖTELEZŐ nézni. Bírom én Guy Ritchie-t is, meg a Robert Downey Jr.-Jude Law párost is, na de amit a Moffat-Gatiss duó művelt az eredeti Sherlock Holmes történetekkel, az valami igazán páratlan és eredeti. Hasonló éltetéseket már olvashattatok a sorozatról száz meg száz helyen, ezt most abba is hagyom, vágjunk inkább bele a hogyvoltba. 2. évad nyitójelenet, nagyon szimpatikus módon nem szívatnak minket idegesítő időugrásokkal, másodpercre pontosan ott vesszük fel a fonalat, ahol nagyon pofátlan módon eldobták az előző évad végén. Az elhagyott uszodában, ahol Sherlock és ősellensége, Moriarty masszív verbális flörtölés után néznek farkasszemet egy némileg rendhagyó mexican standoff keretein belül. Jim lazán zsebre tett kézzel vigyorog, mialatt mesterlövészekből álló kis magánhadserege jópár fegyvert szegez Sherlockra, és a sarokban kucorgó John Watsonra. Van még egy robbanószerrel bélelt pufidzseki is, amit a jó Jim aggatott szegény Johnra szintén az előző évad végén, (mialatt ő persze makulátlan Westwoodban feszít) és úgy dönt, a jófiúknak csak nem kéne élve kijutni ebből az uszodából, mert az az ambiciózus terrorista és pszichopata karrierjére nézve nagyon kedvezőtlen lenne.

Sherlock ekkor húz valami olyat, ami még Moriartyt is megizzasztja egy egészen picit, a fegyvert a robbanószerre szegezi, és ebben a szent pillanatban ért véget az első évad ugye, eddig tudtuk, na hogy fogtok innen kikerülni élve mindhárman, hogy legyen miről szólnia a 2. évadnak? Hát úgy, hogy megszólal a Bee Geestől a Stayin' Alive. Moriarty zsebében. Telefon, rohadt bosszantó, hogy pont most, de egy bűnöző zseni soha nem pihenhet. Fel kéne venni, amihez Sherlocktól engedélyt kér, és ha valaki ezek után azt mondja, hogy nem az Andrew Scott által alakított Moriarty az egyik legzseniálisabb főgenya, akit tévében valaha láttunk, az ne kerüljön a szemem elé soha. És ez az a hívás, ami a vidám fiúk bőrét megmenti, valaki nagyon izgi ajánlattal élhetett a vonal másik végén, mert Jim hajlandó otthagyni Sherlockot és országos cimboráját ezek után, a telefonban meg megjegyzi, hogy ha a hívó fél hazudik arról, ami a birtokában van, megnyúzza és cipőt csinál a bőréből. John végre kifújhatja a levegőt, Sherlock azon filózik, ez mi volt, és ki lehetett a titokzatos hívó, na ez minket is érdekel, de vágás után már meg is tudjuk. Piros karmú kéz teszi le a telefont, egy átlátszó csipkeruha, tanga, ostor, és egy lekötözött nő a hálószobában, aki kéjes hangon nyögi, hogy „nagyon rossz kislány voltam, Ms. Adler", ő igen, ez nagyon jó buli lesz.

Kutyaviadalon vagyunk, pontosabban kutya vs. patkányok meccs, az a kis cukiság nyer, aki időre a legtöbb patkányt cincálja szét (alternatív Bábolnások). A vesztes persze doppingot kiált, jön némi bunyó, aztán mindenki megnyugodva megy a kocsmába pörkölt-sörre. Később a győztes nem kevés pénzzel a zsebében részegen bandukol haza az erőben, és ez előrevetíti azt a szomorú tényt, hogy ő lesz az áldozat. Néhányszor fejbe csapják, a pénznek meg lába kél. Az áldozat mellett másik részeg fekszik, nem kis meglepetésre ismeri fel benne M. az apukáját. A főnök azonban nem menti fel a nyomozás alól, tessék profinak és objektívnek lenni.

Egy rádiós műsorvezetővel kezdünk, bizonyos Tyler Timson-nal, műsorának meghívott vendége pedig Teddy. Izgalmas szópárbajnak lehetünk majd tanúi, mert Timson nem szívleli túlságosan Teddy-t. Szerinte régen a férfi az amerikai kapitalisták mintapolgára volt, most meg megmenti a világot, és csúnya harcokat szít maga körül a cselekedeteivel. Mi is történt Kasmírban, kedves Teddy? Egy esküvő után néhány terrorista majdnem kivégezte őt, így volt? Teddy szerint ez tévedés, puszta nézeteltérés a helyi lakosokkal. Sőt, a farkasoktól jobban félt, mint tőlük. Eközben megmutatják nekünk a helyi lakosokat, akik fegyverrel a kezükben üldözik Teddy-t egy lepusztult raktárhelyiségbe. Egyik oldalról a helyiek, a másik oldalon a farkasok zárják el Teddy útját. Főcím.

Azt mondja Adam Richman, hogy Atlanta a hagyományairól híres, mely látszik az épületeken, az utcaneveken, és az éttermek étlapjain is persze. A múzeumokat, meg a romos épületeket hanyagolva, inkább nézzünk meg néhány olajgőzben úszó konyhát.

Amelyben megtudhatjuk, hogyan is került át a mi ZS-kategóriás világunkba az összes mesehős, hogy mindörökké boldogtalan legyen. Legalábbis ezt mondja a felirat. Aztán az első képben „A" Herceg vágtat egy impozáns tóvidéken, valami ónoseső-szerű hullik az égből, csúnyácska kis emberek szomorkodnak egy kicsit Alien-jellegű üvegkoporsón, nagy puszi, hullámlökés, valami más hullik az égből, majd sok mosoly és a bűvös mondat: „Mindig megtalállak". Nohát, milyen tömény is tud lenni tényleg egy hepiend rögtön az első két percben, nem is gondoltam volna. Hát innen hova tovább? De már szárnyalunk is.

Ha valaki úgy gondolja, érdemes lenne a hogyvoltra szavazni a HVG Goldenblog versenyében, akkor klikkoljon ide, és tegye meg. Köszönjük.