A bevezetőben egy bizonyos Carl Gerhard Bush tart számvetést izgalmas és eredményes életéről. Számtalan más érdeme mellett lelőtte Kennedy-t, megrendezte az ál-holdraszállást, aktívan manipulálta a világ hatalmi berendezkedését és még arra is volt ideje, hogy csináljon két csodás fiúgyermeket, akik mindketten FBI-ügynökök lettek. Egyetlen hibája talán, hogy kicsit sokat dohányzik, de senki sem tökéletes. Még Scully sem, aki a főcím után rohamot kap az irodában, miközben az előző szezonzáró képei villognak az agyában. Mulder rosszalló tekintettel szemléli a performanszot, mintha társa csak szimulálna, hogy megússza az x-adminisztrációt. Azért bemegy a kórházba, mégiscsak elharapta a nyelvét az asszony. Hogy mitől, azt a neurológus sem tudja, ezért nem is mondhatja meg, hiába bunkózik vele Mulder. Az agy bonyolult szerv, Scullyé pedig még túlzásba is viszi a dolgot. Most éppen morzézik a hipotalamusza, ami a legkeményebb bulik után sem jellemző.
A mentális üzenetet Skinner fordítja le: "keresd meg őt"! Mulder annyira nem rázódott még vissza a szerepébe, hogy mindent a főnöknek kell a szájába rágnia, például azt is, hogy az ájult nő Williamre „gondol”. Egyelőre nem is akar válaszokat, csak üldögél Scully ágya mellett, önváddal telve. Amikor a nő végre felébred, és a rég halott főellenség ördögi tervéről meg a "spártai vírus" elterjesztéséről hadovál, Mulder amatőr módon orvost akar hívni, mert még mindig nem kapcsolt vissza „hinniakarok” üzemmódba. Cöh. Nyugi, szívem, a Cigarettás halott, és én sem vagyok beteg, nézd, milyen faszányosan festek! De láttam a 10. szezon végét, erősködik Scully, majd megadja a Cigarettás címét is. Nagyon úgy tűnik, hogy szegény középsúlyos Pamela Ewing-szindrómában szenved, azaz a múltkori epizód cselekménye meg sem történt. Még. Méééééég.
