Elizabeth dühös, már megint, és már megint Matt Harveyra. Húskonzervet hozott ez a szép ember Argentínából fém dobozokban, de az egész rakomány megrozsdásodott. 20 000 font a kár, amit okozott, Mr. Harvey, és ezt a biztosító nem fogja megtéríteni!, kiabál Elizabeth. Harvey nem érti a dolgot, ő személyesen felügyelte a berakodást és egész úton figyelt a szállítmányra, fogalma sincs, hogy történhetett. Mindenesetre semmi elizabethezés és mattozás, Sz Sz szigorúan magázza lovagját, aki cserébe jobb híján ismét úrnőnek szólítja, majd dühösen lelép. Baines kapitány sem boldog, nem kapta meg annak a hajónak a parancsnokságát, amit kinézett magának, James szerint az a vitorlás nehézkes, nem Bainesnek való, majd a fiatal Wilkinson elnavigálja. Baines mellőzöttnek érzi magát és dühösen lelép.

A Charlotte Rhodes-on kezdünk, vegyes rakományt szállít Liverpoolból Southamptonba: gépalkatrészeket, kakukkosórákat, lisztet stb, sőt egy bazi nagy vasharangot is, ami annyira szokatlan, hogy biztos lesz valami jelentősége később. Baines kapitány megütközve nézi, amint James eddig nem látott nyugtalansággal figyel minden árbocreccsenésre, fedélzeti deszka nyikorgásra, kötélcsapódásra, sőt késével még meg is vakarássza a gerendákat. Jó szokásához híven persze nem árulja el nyugtalansága okát Bainesnek, inkább lemegy a kabinba, ahol Roberttel vált pár szót. A testvérpár az Alice nevű 50 lóerős gőzhajtású vontatóhajót akarja megvenni Falmouthban, James szerint 2-3 ilyen saját tulajdonú vontatóval a fél liverpooli kikötőforgalmat ki tudnák szolgálni, nem kellene mindig a Frazer cégtől (értsd: Elizabeth-től) bérelni. Robert némi panasszal a hangjában arról beszél, hogy Sarah állandóan az új ház dolgaival zaklatja, ezért is vállalkozott, hogy inkább James-szel tart erre az útra.

A Frazer irodában nyitunk, jönnek-mennek az alkalmazottak, Elizabeth sorra osztja a feladatokat Dunwoodynak és a Drummond nevű írnoknak: levelet írni ide, árut rendelni onnan, a Saratoga legénységének bérét kifizetni, stb., majd további ügyek intézése céljából távozik. Dunwoody a belső irodában nekilát átszámolni a matrózok bérét, közben belép egy új szereplő, Percy Spendilow, aki azért jött, hogy rendezzék az egyik számláját, de Dunwoody felvilágosítja, hogy az csak három hét múlva lesz esedékes és a Frazer cég nem szokott előre kifizetni számlákat. Az öreg Spendilow nem hagyja magát, engedményt is adna, ha most azonnal kifizetné őt a cég, és mindenáron Elizabeth-tel akar beszélni, de Dunwoody hajthatatlan, mint a szorulás. Belép Drummond, akivel Dunwoody pár szót vált, majd együttes erővel kiterelik az öreget a külső irodahelyiségbe. Matt Harvey érkezik a saratogás pénzért (két perc alatt nagyobb forgalom bonyolódik itt le, mint csúcsforgalomban a négyes metró vonalán), Dunwoody átadja a borítékot, de közben észreveszi, hogy két ötfontos bankjegy hiányzik. Ajtó becsuk, senki sehova, testi motozás indul, Harvey maga kezd el nyomozni és jó érzékkel az éppen távozni akaró Spendilow zsebébe nyúl először. Onnan aztán általános meglepetésre elő is kerül a pénz, rajta Dunwoody jelölése.

Meglepő módon tengeri viharral kezdünk, a Charlotte Rhodes küzd az elemekkel valahol az Atlanti-óceánon, ömlő eső, csattogó vitorlák, esőköpeny és sou’wester minden mennyiségben. Négy napig napot se látnak, így aztán alaposan eltérnek az iránytól és mire az ég kitisztul, a figyelő matróz földet jelez a láthatáron. Baines a szextánssal betájolja a helyzetüket és Burnham-mel, az első tiszttel együtt átnézi a térképeket, amik viszont ezen a környéken nem jeleznek szárazföldet. (Ritka pillanat a sorozat történetében, konkrét dátumokat ugyanis nem nagyon szoktak közölni, de most az asztali naptáron látható, hogy 1875. március 9-e van.) Liverpoolban James újabb kölcsönt kíván felvenni Harris bankártól, de az vonakodik. Az előző részben bevezetett karantén miatt alig van kikötői forgalom, és ha van is elvétve rakomány, James hajói csak Harris előzetes engedélyével hajózhatnak ki, mert a korábban felvett kölcsönökre a vitorlások a biztosítékok. James hiába bizonygatja, hogy de neki most is úton van az egyik hajója, a Charlotte Rhodes szenet hoz a Zöld-foki szigetekről, Harris szerint ez kevés. Tehát szorongatják a bankok James tökét, de majd Antal Rogán segít (még jobban szorongatni.)

A hogyvoltírónak természetesen Rejtő ugrik be a cím láttán (a Vesztegzár a Grand Hotelben nyitó mondata megvan?: „Amikor Maud visszatért a szobába, egy úr lépett ki a szekrényből, pizsamában, fején egy ízléses zöld selyem lámpaernyővel, és barátságosan mosolygott.”), de meg kell mondanom, mai témánk nem lesz ilyen vidám. Az előző epizód végén látott Frazer Járat gőzösén, a Prince Edwardon kezdünk, Matt Harvey az első tiszt, az eddig még nem látott Corcoran kapitány meg a parancsnok. Dél-Amerikából hajóznak hazafelé, a rakomány nyers állatbőr, aminek büdös, nehéz szagát elég nehezen viselik a matrózok. Ráadásul valami betegség is sújtja őket, már a harmadik matróz dől ki, és hamarosan meg is hal. Nem jó ómen, főleg, hogy a hajón utazik a kapitány kislánya, Lucy is, aki, más pajtása nem lévén, egy ajándékba kapott tengerimalaccal (úgyis mint guinea pig) játszódik. A lelkiismeretes Harvey járványtól tart, az elhunytak haláluk előtt mindannyian édes szagot éreztek, ez nem tréfa, be kell majd jelenteniük a kikötői hatóságoknak. Corcoran viszont arrogánsan leinti: még mit nem, akkor legalább hat hétre karanténba zárják a hajót, mi lesz úgy a hajótulajdonos pénzével és a rakománnyal?! Azt kell mondani, hogy a matrózok balesetben haltak meg, lezuhantak az árbocról vagy ilyesmi, Harvey gondoskodjon róla, hogy a legénység se mondjon mást, oszt’ jónapot.

Temetési menettel indítunk, az öreg Jack Frazert viszi a halottaskocsi a kikötőn keresztül, amerre elhalad, az emberek kalaplevéve megállnak egy pillanatra. Az élet, főleg a kereskedelmi persze nem áll meg, bár a szertartás miatt a tőzsde ma korábban zár. Addig viszont fuvarok köttetnek, hajószállítmányok rakódnak, a szakállas Norsworthy textilnagykereskedő is éppen gőzöst keres egy dél-amerikai szállítmányhoz. A Frazer Társaság főkönyvelője,a Dunwoody fedőnevű Tojás Tóbiás természetesen máris ajánlatot tesz, de Norsworthy drágállja, 27 shilling tonnánkénti árnál magasabbat nem fogad el. Na de hát, ezt meg hogy, hát az nagyon olcsó, hápog Dunwoody, már ha egy tojás tud ilyet (esetleg ha kacsatojás). Persze azért akad, akinek még ennyiért is megérné, a Beech nevű hajótulaj félrevonja a textilest és 26 shilling 9 pennys visszautasíthatatlan ajánlatot tesz neki. A tőzsde felbolydul, de hát így egymást fogjuk tönkretenni, zúgolódnak a hajótulajdonosok.

Kérem szépen, fontos (tengeri) mérföldkőhöz érünk a mai epizóddal, tessék csak figyelni! Nem gördít le az oldal aljára, kulturáltan végigolvassa! Tehát: szokásos nyitókép, liverpooli kikötő, épp most érkezik az Onedin Társaság egyik hajója, amiről jólöltözött ficsúr pattan le és konflissal valami jó szállodához viteti magát, utána meg Mrs. Albert Frazer házához. Elizabeth erről mit sem sejtve érkezik a rakodópartra (Brachfeld Siegfried szerint: teszedőpart) és siet a fedélzetre, ahol James éppen Baines-szel nézi át a rakományt: a hússzállítmánynak majdnem a fele megrohadt, mérgeskedik James. Hát igen, hiába egyik kedvencem a pig thigh as the bakerman’s wife cooks it (mindközönségesen csülök pékné módra), tényleg jobb lesz, ha nem ebből a húsból készül, helyesel Baines. Eilzabethet persze nem bátyja vesztesége érdekli, sokkal inkább az, mit sikerült Bainesnek intéznie az argentin ügyvédekkel a néhai Albert hagyatékának ügyében. Mr. Frazer után csak ennyi maradt, asszonyom, mutat Baines pár könyvre és néhány kisebb használati tárgyra, sőt, még a leveleiben szerepelt fagyasztócég sem létezik, Albert nevén csak egy hűtőraktár volt a kikötőben. Sz Sz hitetlenkedve csóválja a fejét és megkéri Bainest, minden holmit küldjön át a Frazer házba.

Viharban és zuhogó esőben küzdi magát előre az Oberon, Baines kapitány is segít a kormányosnak tartani az irányt, a teljes legénység sou’westerben, házmagas hullámok dobálják a hajót, fröccsen a tajték, egy adag ki is loccsan a monitorom elé, ja nem, csak fellöktem a söröspoharat. James eközben új raktárt (nem a 13-ast, he-he) bérel ki Braganza hordóinak, ezek szerint újra üzleti kapcsolatba került a portugállal a 3. évadbeli haragszomrád után. A bérleti szerződést Robertnek is alá kell írnia, közben James aggódva lapozza az újságot, mert már napok óta dúl a tengeri vihar és az Oberonról semmi hír. Robert oda se figyel, mert ő meg a saját parlamenti beszédéről szóló tudósítást keresi lázasan. Végre megtalálja, de a várt egészoldalas beszámoló helyett csak nyúlfarknyi bekezdés szól róla (hiába, kis politikus, kis farok), a többi cikk mind a rezsidémonnal és a jobban teljesítő Angliával foglalkozik. Robert ezért jobb híján Jamesnek ismétli el történelmi horderejű interpellációját a munkásosztály sanyarú helyzetéről és az erősödő szakszervezeti mozgalmakról, de Onedinünk nem ér rá ilyesmikkel foglalkozni, fuvart kell felhajtania, ott is hagyja a pöffeszkedő politikus pózában puffogó bátyját.

Yesss, megújult a blog, megújult a természet, a kedvező környülállások tehát ideális lehetőséget biztosítanak ahhoz, hogy újra kövessük kedvenc kapitalistánk kalandjait. Amint az előző évadzáróban jeleztem, a harmadik évad után a BBC több, mint két évig pihentette a sorozatot, aminek fő oka Peter Gilmore hezitálása volt, aki úgy érezte, túlságosan belegyökerezik a szerepbe, de végül mindnyájunk örömére mégiscsak elvállalta a folytatást. Kicsit változott a nyitó főcím, az évadok mostantól 10 részesek lesznek, Brian Rowlinson visszatért Robert szerepében, Jessica Benton továbbra is gyönyörű és én se nézek ki rosszul. Hasítsuk hát tovább a hullámokat az eredeti tőkefelhalmozás rögös útján!

A hóesésben Liverpool felé nehezen navigáló Oberonnal nyitunk, Baines aggodalmaskodó arccal figyel előre, időnként szól pár biztató szót Tammy McGregorhoz, az újonc kormányoshoz, mögöttük James barátunk ácsorog szokás szerint hajadonfőtt, és a szokásosnál is mogorvább arccal. Valószínűleg csalánra pisilt (bár, hogy télvíz idején hol szerezhette be, nem tudom), mert folyamatosan ekézi Bainest, aki csak a veszélyekről károg, pedig haladni kéne, mert a reggeli dagály idejére el kell jutniuk a Mersey torkolatához. Baines leginkább a ködtől tart, ha az leereszkedik, semmit sem fognak látni, James alig tudja visszafogni magát, hogy ne kezdje el szálanként kitépkedni a jósnőként viselkedő tengeri medve barkóját. Pedig megint az öregnek lesz igaza, hamarosan tényleg leszáll a köd, így kénytelenek lehorgonyozni, James majd felrobban dühében.

James kiköt Baltimore-ban az Osirisszal és magával hozta Caroline-t, aki még mindig néhai férje üzleti ügyeit számolja fel, úgy látszik, a megboldogult eléggé szerteágazó kapcsolatokkal rendelkezett Dél-és Észak-Amerika szerte. James 55 dolcsi költőpénzt ad át Caroline-nak, itt írja alá, dugja orra alá a számlakönyvet. Ez ám a bizalom, mosolyog Caroline, mire James kijelenti: Ez egyszerű könyvelési lépés, semmi köze a bizalomhoz. Gáláns lovag, ért a nők nyelvén, ezt kénytelen vagyok újból megállapítani. Belép Baines, aki a magával már nehezen bíró legénység részére kér kikötői kocsmázásra pénzt, 5 dollár elég lesz nekik fejenként, mondja James, úgyis csak piára és szajhákra költik. Majd egy szakállas fazon, Mr. Draygon érkezik, aki Londonba keres postajáratot, mert az erre rendszeresített gőzös meghibásodott és nem tudják másikkal pótolni. A vitorlással 15 nap alatt kellene odaérni, de a rakomány nem csak levelek, hanem 1 millió dollár értékű arany is. James szinte meg sem lepődik, szállított ő már lekváros buktát is, így ezt a fuvart is elvállalja, utasként Draygon is velük megy.