2014-ben a Showtime illetékesei fogták a fejszéjüket, és belevágták a legnagyobb fába, amit csak a környéken találhattak. Mert lehet azzal jönni, hogy huszonöt év rohadt hosszú idő, és ezalatt nem csak a sorozatgyártási és -fogyasztási szokások változtak meg drasztikusan, hanem itt kopogtat egy olyan új generáció, aminek a rengeteg flúgos alakkal benépesített, misztikus amerikai kisváros - valahol a kanadai határnál - már szinte semmit sem jelent, meg egyébként is, igazán csak az első évad volt zseniális, a második már nagyon köhögött, és amúgy is, mi a büdös fene volt az a jelenet a legvégén. Szóval lehet ilyeneket emlegetni, de az igazság az, hogy a Twin Peaks akkor is a legszentebb tehenek közül való, tízből tíz „Minden idők legjobb sorozata”-szavazáson az élbolyban végez, úgyhogy rendkívül rizikós dolog a folytatásban gondolkodni - már-már produkciós orosz rulett.
Még úgy is, hogy ezúttal mind a tizennyolc részt ugyanaz a Mark Frost/David Lynch páros jegyzi, akiktől az alapötlet eredt, sőt, ezúttal a teljes szériát a mentálisan mindinkább saját világába boruló, excentrikus rendező vállalta be. (Míg az 1990-91-es Twin Peaks-ből mindössze hat részt rendezett. Más kérdés, hogy a legjobbakat.) Aztán jöttek a szokásos altatódumával, hogy ez bizony szervesen kapcsolódó folytatás, de simán elkezdhetik olyanok is, akik nem látták a megelőző harminc részt. Nos nem, az újoncok bizony szart sem fognak érteni az egészből! És nem azért, mert a teljes szereplőgárda állítólag 217 nevet (!) tartalmaz, tényleg rengeteg régi karakterrel (elég sok fájó hiányzó mellett, nyilván), hanem azért, mert a jóságos Lynch bácsi a legminimálisabb segítségnyújtás nélkül utal vissza fontos dolgokra. Például rögtön ott van a nyitány.
Cikkcakkos padló, nehéz, vörös függönyök, helyben is vagyunk: Fekete Barlang, Vörös Szoba, nekem meg a hideg futkározik a hátamon a viszontlátás örömétől! Itt üldögél az FBI ifjú különleges ügynöke, Dale Cooper, vele szemben pedig ott a szép szőke, csak éppen sajnálatos módon már régóta halott Laura Palmer, aki ennek ellenére közli hősünkkel, hogy látni fogja újra, huszonöt év múlva. Aztán csinálja az elhíresült kézmozdulatot is, én pedig arra gondolok, hogy mennyire zseniális már, hogy ezt tényleg cirka két és fél évtizede vették fel így, mintha előre tudták volna, mi lesz bő negyedszázaddal később. Kapunk még néhány archív felvételt a ködből kimagasló, fenséges duglászfenyőkkel, a Packard-fűrészmalommal, közben egy diáklány zokogva elrohan, majd a kamera megpihen a sulis dicsőség-tablón, melynek közepében ott van annak a szép szőke lánynak a fényképe. Aztán beúszik Angelo Badalamenti mindenki által ismert halhatatlan melódiája, a Falling, és vele egy, az eredetinél sokkal puruttyább, de legalább ahhoz hasonlító főcím.
A kép fekete-fehérbe vált, megint a Fekete Barlangban vagyunk, ahol egy régi haver fogad minket: az időközben szinte semmit sem öregedett Óriás. Vele szemben ott ül a jó Coop, immáron jóval korosabban (szó se róla, azért Kyle MacLachlan is egészen jól konzerválta magát), aki ezek szerint már huszonöt éve élvezi a Barlang vendégszeretetét. Ezek ketten valami nyikorgást hallgatnak egy régi gramofonon, majd a szálfatermetű alak régi jó szokásához híven fontosnak tűnő zagyvaságokat közöl: „4-3-0; Richard és Linda; két legyet egy csapásra”. Hát nagyon köszi, baszki, kevésbé érthetetlenül nem ment volna? „Értem” – válaszolja Cooper, jól van, legalább kettőnk közül egyvalaki így tesz. Majd fekete villódzások közepette eltűnik! És ez még csak az első hat perc volt.
Majd ugrunk csodálatos hegyek és lehetetlenül zöld fák közé, hogy aztán bő két percen keresztül nézhessük, ahogy nem igazán történik semmi Twin Peaks-külsőn, csak a még mindig felemás színű szemüveglencséket viselő, és egy elég lekoszhadt lakókocsiból kikászmálódó dr. Lawrence Jacoby kap egy rakás vadonatúj ásó-lapátot. Oké, tudhattuk előre, ez egy kimondottan lassú tempójú sorozat lesz.
Újabb helyszín: ezúttal a millió felhőkarcoló sosem alvó metropolisza, New York City, ami rögvest jelentős újításnak tűnik, hiszen az eredeti széria túlnyomórészt azért Twin Peaksen és környékén belül maradt. Na sebaj, itt egy üvegkockát kapunk, amibe egy vastag cső megy bele, szabad vége pedig a falakon túlra, New York fölé vezet ki. A gazdagon felmikrofonozott és bekamerázott dobozt egy kanapén üldögélő, fiatal fickó figyeli, egészen olyan képpel, mintha kimondottan tetszene neki a dolog, pedig a kalitka látszólag teljesen üres. Aztán kártyát cserél a hármas kamerában, tartalmát pedig egy páncélszekrénybe zárja, ahol katonás rendben ott figyelnek a korábbi felvételek is.
Gépies mozdulatokkal ül vissza a helyére, hogy megbabonázva bámulja tovább az üvegtárgyat, illetve csak ülne, ha nem érkezne hozzá látogatóba egy jócsaj, Mia a Kaliforgiából, aki itt Tracey néven fut, és kávét hozott az ifjúnak. Persze szeretne ő mást is, meg érdekelné az is, hogy a fickó egyáltalán mit is csinál ott bent (ez mondjuk minket is), de nem szabad bemennie, mert ottan van egy marcona őr, aki nem mellesleg rendkívül hasonlít egy UFC-s harcosra. Viszont az egész jelenet annyira mesterkéltnek tűnik, hogy az már szinte gyanús. Aztán Tracey végül csak lelép dolgavégezetlenül, a fickó meg fogja a kávét, és önelégült ábrázattal nézi tovább a nagy büdös semmit.
Újabb snitt: ezúttal egy jól ismert helyszín, a Great Northern Hotel következik, az ajtón viszont egy új szereplő libeg be, Ashley Judd, aki bizisten csinosabb, mint valaha. Némi érdektelen csevej a széria egyik korábbi központi figurájával, Ben Horne-nal (ezek szerint túlélte azt a kis affért a Dokival az „utolsó” részben), aki ugyanabban az irodában üldögél, ugyanazon BEN-tábla mögött, mint régen. Majd megjelenik a színen Jerry öcskös is, aki régebben is egyfajta komikus mellékszereplőnek volt tekinthető, most meg aztán pláne, ahogy David Patrick Kelly valami különös, hegymászóba oltott Charles Bukowskiként beszél némi zagyvaságot egy kábszeres sütiről. Se füle, se farka jelenet ez, de legalább láttunk néhány régi arcot.
Mint ahogy a következő snittben is, ami már a seriffhivatalban játszódik, ahol a még mindig csipogó hangon akadékoskodó, ám már Brennan vezetéknevet viselő Lucy éppen közli egy varangyképű és meglehetősen furcsán viselkedő biztosítási ügynökkel, hogy a két Truman seriff közül az egyik beteg, a másik pecázik. (Hát igen, jó előre lehetett tudni, hogy a színészkedéstől végleg visszavonult Michael Ontkean nem vállalta be, hogy újfent eljátssza Harry S. Truman seriff alakját, hiába volt anno kábé kettes számú főszereplő MacLachlan mögött. Gondolom, itt ő lesz a beteg, vagy nagyon messzire ment pecázni.)
Apropó, MacLachlan! Most jön az a jelenetsor, amikor az újonnan érkezettek menthetetlenül el fogják veszíteni a fonalat: félelmetesen lassú éjszakai autózás, valami fájdalmasan belassított, indusztriális zenére, majd megáll a menő Mercedes, és nem más száll ki belőle, mint Cooper ügynök. Illetve hát mégsem ő az, mert ez egy rosszindulatú stricinek öltözött, hosszúhajú, napcserzett arcú, fekete íriszű Cooper-doppelgänger, és hát mi, régi hívek ugye tudjuk, hogy ez bizony itt tutira a BOB által megszállt Gonosz Cooper lesz, aki anno kijutott a Fekete Barlangból, míg a Jó Dale azóta is ott rohad. Valóban így van, és innentől egy olyannyira Veszett a világ-hangulatú jelenet jön, hogy az ember beleborzong, és szinte várja a rothadó fogú Bobby Perut.
Mert hirtelen egy fegyveres nyikhaj állja Gonosz Cooper útját, de persze csak addig, amíg nem kap kettő nagyot a pofájába, az úticélt jelentő kunyhóban pedig igencsak különös alakok sorakoznak: egy Otis névre hallgató öregebb fószer, aki valami undorítót iszik egy befőttesüvegből, egy fiatal Iggy Popot idéző farmerkölyök, egy tolószékes gnóm és egy iszonyat ronda öreg nő, bizonyos Buella. Gonosz Cooper Rayt és Daryát keresi rajtuk, meg is jelenik egy dögös vörös csaj meg egy csontvázképű fickó, és kénytelen-kelletlen elmennek vele. Az öreg Otis pedig jól láthatóan egyszerre küzd a félelmével és a könnyeivel – mintha ezek itten az ördöggel kötöttek volna épp egy igencsak előnytelen üzletet.
Ugrás NYC-be, megint a felhőkarcolók, megint az üvegkocka, a felvételt cserélő srác, és persze hogy jön Tracey is a kávékkal. A fiút néhány másodpercre valami révület keríti hatalmába, mielőtt ajtót nyitna, ráadásul az őr sincs sehol, a hangulat pedig akkor is rohadtul hátborzongató lenne, ha nem hallanánk alatta a különösen morajló háttérzajokat, és nem tudnánk, hogy éppen David Lynch félelmetes univerzumában poroszkálunk. Tracey bejut hát végre a terembe, ahol a srác elmondja neki, hogy az ő feladata az, hogy folyamatosan figyelje a dobozt, feltűnik-e benne valami, és erre ugyan még nem került sor, mióta ő ott van, viszont az elődje egyszer látott valamit, csak éppen nem beszélhetett róla. Egy darabig csak ülnek ott és nézik a dobozt, de Tracey persze nem ezért jött, hanem egy jó kis kufirc reményében, és az este szépen kezd is ebbe az irányba haladni tovább.
Mi pedig az egyik pillanatban Tracey szép kerek seggét csodálhatjuk meg, a másikban viszont már azt, hogy az éjszakai New Yorkból valami feketeség áramlik be a kockába, szép lassan teljesen megtöltve azt. A sötét massza közepében pedig megjelenik valami fehér, vibráló, némileg emberszerű, ám beazonosíthatatlan entitás, majd az üvegkalitkából szörnyű hangeffektusok közepette kitörve, cafatokra kaszabolja az addigra már halálra rémült párocskát! NABASZDMEG! Csak remélni tudom, hogy te nem hozzám hasonlóan éjszaka, fülhallgatóval, egyedül nézted az epizódot, mert itt azért jócskán elküldtem a picsába David Lynchet.
Újabb helyszín: Buckhorn, Dél-Dakota - hogymivan? Egy dagi nő és picurka kutyusa hazaérnek a lakásba, a szomszédos apartmanból pedig valami döglesztő szag árad. Én pedig eddigre már annyira át vagyok gyúrva Lynch kénye-kedvére, hogy egy tök üres folyosótól és egy premier plánban mutatott kilincstől is iszonyat rossz előérzetem lesz. A nő riasztja a zsarukat, és egy minden valószínűség szerint fekete humorúnak szánt, ám leginkább idegtépően fárasztóra sikerült jelenetsor végén azok végre be is jutnak a lakásba.
Ahol gyorsan kiderül az orrfacsaró bűz forrása, és az bizony nem más, mint a lakás bérlője, Ruth Davenport, akinek a bal szeme helyén csak egy lyuk tátong, és szemmel láthatóan nincs túl jó bőrben. Márcsak azért sem, mert fejét elválasztották a testétől, olyannyira, hogy az alatta található holttest nem is hozzá tartozik, lévén az egy jóval testesebb férfié, szépen elszíneződve, és hát igen, annak meg a feje hiányzik. Köszi a képsort, Lynch! (Egy zárójelet azért biztosan megér, hogy amíg a rendőrök helyszínelnek, a korábbi jelenetben látott kopasz karbantartó valami Harvey-val beszéli meg, hogy megvan a szajré, de abból Harvey nem kap semmit, lévén kiszállt a buliból.)
Na de irány végre Twin Peaks, ahol éjszaka van, és Margaret Lanterman, azaz a Tuskó Lady éppen felhívja a teljesen megőszült, de még mindig elég karizmatikus Sólyom seriffhelyettest, hogy átadja a tuskója üzenetét: valami eltűnt, aminek köze van Cooper ügynökhöz. Ahhoz, hogy megtalálja, Sólyomnak az örökségével van valami tennivalója. És ez az a pont, amikor az embernek a szívébe nyilall valami, ami teljesen független a történettől. Ahogy nézzük a majdnem teljesen megkopaszodott és csontsovány Tuskó Ladyt, ahogy szemmel láthatóan már a telefonkagylót is alig van ereje tartani, és tudjuk, hogy az őt megformáló Catherine Coulson még éppen-éppen képes volt leforgatni a jeleneteit, mielőtt elvitte volna a rák, és ahogy Sólyom szomorú arccal köszön el tőle, hogy jó éjt, Margaret! – szóval, az azért tényleg nagyon kemény.
De vissza Dél-Dakotába, ahol a zsaruk ugyan a férfi holttestet nem tudják beazonosítani, a lakásban talált további ujjlenyomatot azonban nagyon is, és az nem másé, mint a városka köztiszteletben álló iskolaigazgatójáé, William Hastingsé. El is mennek begyűjteni, én pedig megdöbbenve állapítom meg, hogy a dirit játszó Matthew Lillard mennyire megöregedett a Sikoly gyilkosa és Scooby-Doo Bozontja óta. A rendkívül megzuhant Hastings jócskán gyanúba is keveri magát a kihallgatásán, hiszen teljesen egyértelmű, hogy elhallgat valamit, mint ahogy az is, hogy ismerte a könyvtárosként dolgozó áldozatot, úgyhogy mehet is befelé a cellába. Ráadásul az államiakkal megerősített hekusok még egy húscafatot is találnak a kocsija csomagtartójában, miközben az igen antipatikus Mrs. Hastings pont olyan tekintettel nézi őket, mint aki tud valamit, csak nem mondja.
Mindeközben Twin Peaksben készülődnek a kutatáshoz, és külsőleg ugyan a legkevésbé sem, ám jellemileg mindenki maradt ugyanolyan, mint volt: Sólyom céltudatos és határozott, Lucy és az igen pocakos Andy (akik ugye közben megházasodtak) pedig továbbra is féleszű, ám szerethető figurák. Zárásnak pedig még egyszer megkapjuk a Fekete Barlangot, az Óriást és a nyikorgó hangot lejátszó gramofont, csak hogy végképp összezavarodjunk.
Ember legyen a talpán, aki ennyiből kitalálja, merre fog menni tovább a „történet”, én speciel még azt sem tudom eldönteni, hogy ezt vártam-e, vagy hogy vártam-e bármit is egyáltalán, és hogy értem-e, mi a fészkes fene zajlik itten, és egyáltalán szükséges-e, lehetséges-e értenem. Csak azt tudom, hogy ez nekem akkor is, azért is, ezidáig bizony átkozottul tetszik.
Facebook kommentek