Elővesszük ezt a hogyvoltot, hiszen amikor készült, még nem tudhattuk, hogy az AMC jön hozzánk is, és bemutatja majd, pedig de, így történt. A sorozat epizódjait szerda esténként tíztől lehet látni szinkronizált verzióban és választható angol hangsávval is. Előzetesek és minden egyéb itt.   

Akkor lássuk, ki-ki hogyan kezdi reggelét. Gordon helyében nem lennék, az tuti, hiszen nem elég, hogy egy csomó emberrel kell közölnie, hogy elveszítették a munkájukat, lényegében az ő és Joe áldásos munkája révén, ráadásul még azzal is meg kell küzdenie, hogy a család kerti madárkája haldoklik, és ezt szívszaggató csipogással teszi. Gordon szokásos módon nincs kapcsolatban a valósággal, a madarat az állatorvoshoz vinné, és Donnának kell emlékeztetnie, hogy a gyerekekkel az iskolába kellene rohanni, mindkettejüknek van munkahelye, a kocsi meg szervizben van. Heló, itt a valóság kopogtat, van odabent valaki? Egy a szerencséje, hogy a szomszédja, Brian is a Cardiffnál dolgozik, és beviszi magával. Cameron még mindig a munkahelyén lakik, feltételezem azért, mert nincs jobb hely, ahol meghúzhatná magát. Ez persze nem épp paradicsomi állapot, hajnalban a takarító porszívójának zajára ébredni (szerencsére a mi hangsávunk e csodás muzsikára vált). Mondjuk azt nem értem, hogy a Cardiff előtt hol héderezett, a híd alatt? Joe pucéran kezdi a napot, az ablakból nem igazán hívogató a reggel, az asztalán pedig a három „hordozható” számítógép jelzi új megszállottságának tárgyát.

Azonnal megtudjuk, hogy Gordont miért érintette meg annyira a sebesült madárka látványa: hála az IBM taktikájának még az előző rész végéről (aki nem látta, az gondoljon a Brazil-Németre), most 46 embert kell kirúgni a Cardiff Electrictől, hogy egyáltalán legyen elég idejük befejezni a PC-projektet – és ez a megtisztelő feladat Gordonra hárult. Nem valami jó benne… Joe-t persze nem érintik meg az elbocsátások, számára az járulékos kár. Vagy legalábbis nem tűnik olybá, mintha heves lelkiismeret furdalása lenne, miközben felspanolva ecseteli, hogy az új cél egy kevesebb, mint 7 kilós, hordozható számítógép, egy aktatáska méretében. Mintha eddig a léc túl alacsony lett volna. Természetesen előadása nem nélkülözheti a mezei Cardiff munkavállalókat befolyásoló drámát – az asztalra előre odakészített három korabeli „hordozható” gépet, amik ránézésre csak attól jobban hordozhatók, mint egy asztali gép, hogy van rajtuk egy fül. Valóban inkább cipelhetők, mint hordozhatók – még akkumulátor sem volt bennük, ugyanúgy kellett áram, csak a két aljzat között hurcibálhattad magaddal. Joe a legnehezebbet jól le is rúgja az asztalról, nyomatékosítva, hogy ez itt Spárta. Nem tudja megállni, hogy ne rendezzen jelenetet és törjön össze valamit minden epizódban.

John a szemeit forgatja, ahogy én is. Mikor a kiválasztott kevesek, akik megtarthatták állásukat, lelkesedés helyett kérdőre vonják MacMillan-t, hogy ez lehetetlen, Joe szerint inkább ambiciózus. Utána azért félrehívja Gordont, hogy megmossa a fejét, amiért ilyen minősíthetetlen hozzáállással rendelkező emberekkel akar dolgozni. Gordon kivételesen nem hunyászkodik meg, és jelzi, hogy nem annyira választás kérdése volt, mint inkább a tény, hogy rajtuk kívül senki más nem értett a cégnél a mikroprocesszorokhoz. És figyelmezteti Joe-t, hogy azért nem lelkesednek, mert mérnökként van fogalmuk a fizika törvényeiről, amiket lassan a termékmenedzser úr is elkezdhetne figyelembe venni. Cameron mindeközben cápázni kezdi a távozók ingóságait, fülében üvölt a zene, ezért nem hallja, amikor kérdőre vonja az egyik kevésbé szerencsés, hogy legalább azt megvárhatná, hogy elmenjenek. A kommunikációs zavar végén a lány megköszöni a (volt) tulajdonosnak az újdonsült piros cipőjét. Szerzeményeivel visszavonul barlangjába, és még a gépe is új. Az előző terminálját Frankenstein szörnyre cserélte – az asztali egység (külsőre) egy IBM, a színes monitor viszont egy Commodore C64-é volt, a billentyűzetet meg egy IBM szervergépről lopta.

Gordon és kis csapata munkához látnak, nem foglalnak sok helyet, na. El is nevezik a szobájukat Kill Roomnak, mivel esélyes, hogy ki fogják nyírni egymást, aztán magukat is. Gordon töri a fejét, hogyan tudna belepréselni egy új hűtőbordát a gépbe, hogy a processzor órajelét az IBM fölé emeljék (ami eget rengető 4,77MHz volt). Brian megpróbálja lebeszélni valami sporthasonlattal, de ez egy tech show, ilyesmire nem adunk. Joe hozott egy kockázati tőke befektetőt, John nagy örömére – ő még mindig inkább pénznek szereti hívni. Joe nem hagyja annyiban, a befektetők látják a lehetőséget a szilikon prériben, és úgy véli, inkább náluk költsék el a pénzünket. Pluszban belerúg Johnba azzal, hogy a háta mögött beszélte le a dolgot Nathannel. A számok és tények nem tetszenek igazán a befektetőnek, Joe pedig hiába próbálja menteni a menthetőt, John könnyít magán és csupa olyat mond, amiről tudja, hogy elüldözi a lehetőséget. Sikerül neki.

Donna falakba ütközik a Texas Instrumentsnél, eleve a középiskolás pasija a főnöke, de még le is söpri az asztalról a nő elképzeléseit. A technikai megoldások helyett inkább a családról beszélgetnének vele. Texasban egy nőnek csak ne legyenek gondolatai. Otthon az anyukáját látja vendégül, aki hoz egy Bowser feliratú elektronikus sírkövet a madárnak, ami Chopin Gyászindulóját játssza – a japánok sosem alszanak. A nő nem különösebben kedveli a vejét, a megjegyzései nem tesznek jót Gordon és Donna egyébként sem sziklaszilárd kapcsolatának. Brian jó szándéktól vezérelve lelövi Gordon összes ötletét, és általánosságban rontja a kedvet, hátráltatja a munkát. Ráadásul Cameron elviszi az utolsó Ranger Orange-t Gordon elől – így megtudjuk, hogy a márkának van Lemon-Lime íze is. Lehetne ennél rosszabb a mérnökünk morálja? A szomszéd sikerrel jár Gordon meggyőzésében, hogy ez az egész, ahogy van, lehetetlen. Abban maradnak, hogy reggel Gordon elbeszélget erről Joe-val.

Cameron ismételten nem halad a munkával, ki is próbál mindent, amit a filmekben ilyenkor az emberek csinálnak. Összevissza firkál, felhívja Joe-t szex miatt, aztán meggondolja magát, a ceruzahegyezővel játszik, amíg nem maradnak ceruzák az asztalán. Éjjel a sajátjának érzi a Cardiff irodáit, az új cipőjét balettozással teszteli. Betáncol John irodájába, de pechjére ő sem ment haza. Azért az asztalról zsebre vág egy tollat. John figyelmezteti, hogy holt ember (vagy esetünkben kirúgott) cipőiben mászkálni nem biztos, hogy a legszerencsésebb. Mégis nagyot nő a szememben, végre nem csak ironizálgat az egész PC-smafun, hanem tényleg tesz valamit, hogy megértse, mi történik körülötte. Megkéri Cameront, hogy magyarázza el neki a GOTO és GOSUB Basic parancsok közti különbséget, de a magyarázatot már nem érti (mondjuk Cameron sem törte magát nagyon). Összességében nagyon kedvesen bánik a lánnyal, és csak annyit mond neki, hogy bármilyen későig dolgozhat, de egyvalamit nem csinálhat az irodában. Nem lakhat ott.

Joe Nathannel és Bosworth-tel ebédel, ahol Cardiff világossá teszi, hogy ő a főnök, John intézi a pénzügyeket, Joe pedig a víziót adja. És mindenki boldog lesz, amíg így maradnak a dolgok. Most, hogy ezt tisztázták, elmehetnek egy ízig-vérig texasi mágnáshoz, aki rendre ad pénzt a hasonló helyzetben lévő cégeknek. Donna és Gordon otthon dolgoznak a saját feladataikon, majd Gordont megmenti a felesége, mert egy zseniális ötlettel megoldja a Cardiff PC helyszűkét – áthelyezi a paritásos memóriát és a megszakítás vezérlőt, elforgatja a DMA vezérlőt, félbehajtja a papírlapot, és tádá, az alaplap mindkét oldalára chipek kerülhetnek. Az új terven felbuzdulva Gordon meggondolja magát (bár azt nem vallja be a csapat előtt, hogy Donna ötlete volt), mégsem fújná le a projektet, amikor Brian ismét vészmadárkodik. Cameron nem tud magával mit kezdeni, amikor észreveszi, hogy megjött az első fizetése, 382 dollár – mivel ennél többen állapodtak meg, úgy sejtem Bosworth papa megszánt a lányt, és küldött neki egy kis előleget. Beugrik a városba elverni a pénzét, és talál néhány barátot hozzá. Szerintem mindent elmond két dolog. Ajax, a banda egyik tagja szeretne autót, de a munkáról az a véleménye, hogy „legközelebb a temetése napján csatlakozik a materialista, kapzsi hörcsögök mellé teperni”. És ezt a hajat viseli:

Ez még poénnak is durva. Cameront mindez érdekes módon nem taszítja, hanem meghívja a három semmirekellőt egy szállodába, ahol mindent ő fizet – ez mondjuk nem volt kérdés, hiszen egyedül ő adta el a lelkét az Embernek. A szobát lerombolják, isznak, drogoznak, és mindenki nagyon jól érzi magát Cameron pénzén, kivéve persze Cameront. Valami extrémebb kell ide, Ajax egy tollbéllel csinál Black Flag tetoválást Cameron vállára. A lány nincs lenyűgözve a művészi értéktől, majd inkább lelép a szobából. Joe-hoz érkezik, hisz tudjuk, hogy a munkabeli stresszt a legjobban szexszel tudják oldani. MacMillan és Bosworth ellátogatnak „Luluhoz”, a korábban említett gazdag nőhöz, akinek mindene a társasági élet. A háza, a pasija, a befektetései is csak „ékszerek”. Joe illetlenül egyből az üzletre tér, amit a nő meghálál azzal, hogy csak 10 milliót ajánl a Cardiff PC 80 százalékáért. Joe nem túl előkelően osztja ki a háziasszonyt a vacsoraasztalnál, de ez nem vezet célra. Mivel John intézi a pénzügyeket, ezért nyélbe ütik az üzletet. Joe követi Lulu pasiját a könyvtárba, majd elcsábítja, hogy megmutassa az asszonynak, hogy melyikük az erősebb kutya. Mert hát az erősebb kutya… A nőnek egyből leesik, amint visszatérnek, szegény John meg nem érti, hogy mi történt. Joe-nak már kész ötlete van, a projektet fel kell gyorsítani. Már úgyis kezdett túl könnyű lenni.

Gordon és Brian hazafele utaznak, amikor az autóba oldalról beleütköznek. Gordonnak pedig épp erre volt szüksége, hogy felrázza, és végre kirúgja a pampogó szomszédot, majd hazasétál – kínos lehet ezután egymás mellet lakni. A madár még mindig csipog, pedig már hangyák másznak a testében. Gordon mégsem hajlandó megadni a kegyelemdöfést, inkább hisztizni kezd, hogy neki milyen nehéz napja volt – így Donnára hárul a feladat. Úgy látszik, egyre inkább ő viseli a nadrágot, bár nem hittem, hogy ezt még lehet fokozni. Megragadja a High Plains Hardware gyártotta ásót, és véget vet a madár életének – és talán a saját élete egy szakaszának is.

Hogy őszinte legyek, nálam eddig ez volt a leggyengébb rész, érzésem szerint a készítők teljesen elvesztek a klisék világában. Az első epizódban, és többnyire még a másodikban is, a dinamikus trió (Batman, Robin, és ööö – szigorúan a Tim Burton féle, de csak majd ’89-ben) jól működött, most viszont hárman háromfele szakadtak, és mindannyiuk története a szokásos „fordulatok” szerint halad előre. Én azt láttam, hogy az írók a karaktereket tökéletesen kiszámíthatóra írták meg, a színészek pedig vért izzadnak, hogy egy kis emberséget vigyenek a szerepekbe. Legalább Cameron jeleneteiben mindig van zene – bár megint izzadtságszagú, ahogy lépten-nyomon hangsúlyozzák, hogy a lány mennyire punk. Megértettük, Cameron punk. Mindannyiunk érdekében remélem, hogy innen csak felfele vezet, és a jövő héten nem azt mondom majd, hogy még 7 epizód van hátra, hanem hogy már csak annyi. A főcímdal még mindig tetszik, és ez alkalommal egy kis variációt is vittek bele.