Michelle Wild volt az ezredforduló Magyarországának Marilyn Monroe-ja, és azért minden elmond az ezredforduló utáni Magyarországról, hogy miután a szél pajkosan fellibbentette a szoknyáját, Michelle Wild nem szexszimbólum lett egy sármos színész oldalán, és még csak nem is elegáns partikon énekelte a Happy Birthdayt az aktuális Mister Presidentnek, inkább csak széttette a lábát mindenkinek, akit Kovi bemutatott neki. De persze ez van, ha libben az a szoknya, és nincs alatta bugyi.
Hát igen, akkoriban, a neonszínű harisnyák és a pasztellszínű Dido nyekergésének idején még nem az volt a pornófilm, hogy egy zavart tinilány teszi magát a rosszul bevilágított szobában a Skrillex poszterek előtt, időnként az akadozó webkamerába nézve. Akkoriban még nem nyomta el a nyögés hangjait az olcsó digitális kamera zoomobjektívjének kerregése, és nem küzdött a témát, vagyis az elsődleges nemi jellegeket keresve, az operatőr a képstabilizátorral. Meg amúgy is, akkoriban még nem volt szokás az operatőrt leszopni az első jelenetben.
Kovi még hitt a régimódi, történetmesélős pornóban, a vastag sminkben, a lelkes filmzenében és az utószinkronban. A Best of válogatásban persze ebből csak a smink és a lakodalmas szinti maradt, a történetet elvitette a posztmodern narratíva, hogy a sarokban csendben recskázó filmesztéta is szóhoz jusson végre.
