A következőkben nem fotót kéne beillesztenem, hanem mozgóképet, mert ezt a csodálatosan morbid, átgondolt és fasza nyitányt mindenkinek látnia kéne. Ezekkel az előző részekből kivagdosott másodpercekkel kár törődni, utánuk jön, hogy 14 nappal ezelőtt és remek, remek képsorok. Björk énekel alatta, tényleg minden békés és csendes, egy parkban vagyunk, lassított felvétel, bicajosok, ücsörgők és labdázók, lufi, popcorn, parkőr a kukában, shhh, ahogy eldőlnek, nem tudom eléggé ragozni: jó. Szóval mindenki elájult, fekszenek, miközben a háttérben autók autókkal, repülők felhőkarcolókkal találkoznak, egy busz meg a tó felé közeledik, a víz elönti, az emberek mint a marionett-bábuk, kettő kivételével mindenki víz alatt, nem is ébrednek fel, remélem, ha úgy halok meg, hogy megfulladok, akkor nekem is ez szól You wanna laugh you wanna cry/You cross your heart and hope to die. Vízfelszínen maradó srác halál nyugodt arccal húzza le a fülhallgatót magáról, így Björk hangját rólunk, a másik meg kérem, magyarul szerencsétlenkedik, hogy ő nem tud úszni. Aztán mégis sikerülni neki a srác segítségével, felfelé igyekszik a ceruzaszoknya meg a körömcipő, de többet a dologból nem látunk, mert kiderül, hogy a nyugis srác épp meséli a sztorit Oliviának és Bryce-nak.
Edward Nedre, ha azt mondom, fura fickó, akkor igazából a felét sem mondtam el, mennyire az, mindkét dokinak ráng is néhányszor a szemöldöke tőle. Miért nem jött be előbb a kórházba, ha fájt neki? Mert azt hitte, csak a lépe szakadt le, az meg nem nagy cucc. Aha. Bryce pitbullt játszik, miközben Olivia kettétépi a szemével: azt szeretné tudni, mit látott Ned a kitekintésében, Olivia viszont egyáltalán nem akarja tudni, inkább szeretné úgy hinni, senki nem is látott semmit. Ned izgatottan adja elő, hogy hat hónappal később egy bárban lesz, magabiztosan és bőrgatyában, valamint feketén. Az emberünk fehér, kaukázusinak tűnő arcberendezéssel, úgyhogy nem csak mi lepődünk meg, hanem a két doki is. Főcím.