Langstomot látjuk, amint épp összekészül az első napjára helyszínelőként. Catherine találkozik vele össze a laborban, és felsorolja neki, hogy mi minden legyen mindig nála. Langstom már így is egy hatalmas bőröndöt húz maga után, szerintem több cuccot már nem kéne bepakolnia. Hodgeshoz érnek, aki csúnyán néz és nem köszön, mert még mindig egy idióta. Langstom Nickkel megy az első helyszínére, egy betöréshez.

Miközben mennek be a helyszínen a kirabolt házba, a háttérben felrobban valami, de nagyon. Langstom és Nick tátott szájjal nézik, majd Nick megy kideríteni, mi volt a robbanás, Langstom meg megy be a házba fényképezni a bizonyítékokat. Bent a tulaj idegesen telefonál. Nick már jön is az infóval: egy ház robbant fel és rögvest mennek is oda, csak itt rögzítik előbb a nyomokat. A tulaj megmutatja Nicknek a hálószobában, hogy mi tűnt el, közben Langstom nekilát az ujjlenyomatok levételének.

A rész elején gyors ismétlést kapunk a pár epizóddal korábban történtekből, mikor is a mi kedves Mr. Jonesunkat Scotty, akarom mondani Loeb ügynök és pajtásai, átsugározták a föld túlsó felére, egészen konkrétan a frankfurti börtönből a Little Hill-i mezőre. A szigorúan őrzött intézményben pedig megszeppenve pislognak az üres cellában maradt, csaknem pucérra vetkőztetett ügyvédre. Ugrunk két hetet az időben, Walter épp valami gyanúsat művel az FBI-os tehén tőgyével, mikor Olivia érkezik a hírekkel, és mivel a német kormány felkérte őt, hogy segítsen előkeríteni Jonest, még egyszer megérdeklődi Waltertől, mi is volt pontosan az a szerkezet, amit Loeb ellopott. Legutóbb az öreg azt állította, sebtében összetákolt időgép, de most pontosít: valójában egy teleportáló berendezés, habár nem a legjobb, mert például az utasnak két hétig nyomáskiegyenlítő szobában kell csücsülnie, különben jaj neki.

Jones persze ezekben a percekben mászik ki a nyomáskiegyenlítőből, és habár ránézésre nincs baja, feltűnik neki, hogy remeg a keze, márpedig egy ilyen sorozatban az ilyesmi sosem jelent túl jót. Mindenesetre már előkészíttetett egy labort, és listát íratott, bár van egy olyan érzésem, hogy nem a karácsonyi ajándékokról. Eközben a városban egy ismeretlen, gumikesztyűt viselő férfi újságot vesz, és kétdollárossal fizet. Az árus jól megtapogatja a bankót, rég látott már ilyet, mondja, majd átmegy Neóba, összeforr szeme-szája-orra, most már jöhet Smith ügynök, meg a belülről barnító biogenetikus piercingállat.

Egyszer volt, régen volt, volt egyszer egy sorozat, melyben Jessica „minden férfi álma” Alba, és Michael „dögös NCIS Tony” Weatherly harcoltak… Kik ellen is? Miért is? Miről is szólt ez a sorozat? Emlékszünk még? Nem? Akkor itt a lehetőség, hogy mélyről előkotorjuk az emlékfoszlányokat és újra összeálljon a kép! Lássuk csak, ’hogyvolt’ James Cameron régi sorozata!

2009-et írunk (mármint nem csak igazából, hanem sorozatilag is), a helyszín Gillette, Wyoming. Egy csapat fura ruhás, kopaszra borotvált gyerek menekül a hóban, katonai jelekkel kommunikálnak egymás között, a tarkójukon vonalkód van. Csomó fegyveres katona kergetik őket, a főnökük kiadja a parancsot: nem juthatnak ki a kerítésen kívülre, aki kijut, lőjék le! Ebből is sejthető, hogy nem a helyi általános iskola diákjai játszanak nem félünk a farkastól játékot, a helyzet nagyon is komoly. Pár gyereknek sikerül átjutni a kerítésen, többeket elfognak.

Most, hogy már mindenki tudja, mi a történet vége (rohadj meg örökre, Arvin), ideje megismerni a kezdeteket is, egyrészt mert érdekes, másrészt mert (szigorúan magánvéleményem szerint) az Alias két legjobb évadja pont az első kettő volt, ami meg ugyebár hogyvoltmentes terület volt mindeddig. De csak eddig. Egyórás, ráadásul pilot epizóddal nyitunk, így extra hosszú hogyvolt következik.

Nincs cold open, rögtön a főcím következik. In medias res egy bomba vörös nőt nyomnak a víz alá rosszpofájú vietkongok, majd áthajítják egy szobába, közben makognak, erre a vörös visszamakog az ő nyelvükön, és iszonyat félelemmel a szemében néz egy barna faajtóra. Snitt. Egyetemi tanterem, zárthelyi, a vörös csaj ezúttal barnára festve itt tanul. A tanár rászól, hogy Sydney, ideje lenne leadni az írásművet. Ami nem sikerült fényesen, meséli Syd az érkező barátjának, aki rámorog, hogy kevesebbet kellene a bankban rohadni (aha, szóval előbb az indokínai kirendeltség mindennapjait láttuk), de a srác igazából nem ezzel van elfoglalva, nagyon keres valamit. Egy jegygyűrűt, amit a Build Me Up, Buttercup című örök klasszikus elordítása közben átnyújt. És Syd a dal ellenére is igent mond! Hazaszalad, és elújságolja a nagy hírt Francienek, aki lakótárs, és legjobb barátnő. Francie kérdezget. Willnek szóltál már? Nem. Anyád biztos örülne, nem? Igen, de sajnos nem lehet itt.