Lássuk hol hagytuk abba a múlt héten, mert volt cliffhanger bőven. Margit hercegnő, miután lefeküdt bátyja legjobb barátjával egy párna segítségével a túlvilágra segíti hites urát, Portugália királyát, Wolsey bíboros lebukott a Norfolk – Boleyn szövetség előtt, Őfelsége pedig kimondta azt a bizonyos mondatot, amit az elkövetkezendő 30 évben még oly sokszor ki fog: „El akarok válni!". Hogy feleségül vehesse Boleyn Annát. Na de lássuk, hogy folytatódik a történelem.

Úgy, ahogy abbamaradt. Henrik király még mindig adományozó kedvében van, Boleyn tehát mától fogva újabb címet visel, Lord Rochfordként pompázhat ezentúl a Whitehall udvarán, van egy olyan tippem, hogy az apai áldással nem lesz gond a jövőbeni házasságnál. De érkezik is az újabb megtisztelt, Őfelsége törvénytelen gyermeke, Henry Fitzroy, aki mostantól Richmond és Somerset hercege, és Nothingham earlje. Megható jelenet apa és fia között, aki innentől kezdve első helyen áll a trónutódlásban. Megelőzve Mária hercegnőt. A dolgot természetesen Katalin is végignézi, őneki azonban valami miatt nem a boldogságtól csordulnak ki a könnyei, inkább magába roskad, érzi ő is, hogy királynéi napjai meg vannak számlálva. Még akkor is, hogyha a nép valósággal imádja őt.

Egy színházi próbán nyitjuk az epizódot, valami túlbuzgó Shakespeare-előd egyengeti a sok önjelölt színészpalántát, és hát mit is mondjak, nem épp egy Tony-díj jelöltes a gárda... Amikor ráadásul az egyik puska el is sül, és 3 centivel a „rendező” füle mellett zúg a falba, már kezd betelni a pohár nála is. Hülyék, miért nem használnak vaktöltényt, nézzék meg a Tűzvonalbant, ott is milyen élethű és hiteles a dolog... No de ki is derül az idegesség oka: Őfelsége egy kisebb vagyont áldozott arra, hogy az előadással le tudja nyűgözni a császár követeit, szóval jó lenne nem kilyuggatni őket a tárgyalásokig.

Míg újrapróbálják a jelenetet, Őfelségéhez kapcsolunk, aki egy vadászatból tér vissza kíséretével. És hát Henriknek hatalmas megbízatása van Brandon számára: Margit hercegnő, a király nővére hozzámegy a portugál királyhoz, ám mivel Henrik épp a császári követekkel lesz elfoglalva, ezért Charlest találja a legalkalmasabbnak, hogy elkísérje a hercegnőt és hozományát. Brandon szeme felcsillan, 2 hét közös utazás egy jócsajjal, ki a fenének ne kéne? Még akkor is, hogyha a király elevenen megnyúvasztaná, hogyha hozzáérne... No de, lényeg a lényeg, ahhoz, hogy Brandont érhesse a megtiszteltetés, nemesi oklevélre van szüksége, és ennek Henrik áll is elébe: Charles Brandon, a neved mostantól Lord Suffolk, na, hogy tetszik?

Azt hisszük ismerjük a történetet. De csak a végét ismerjük. Hogy a lényeget megértsük, vissza kell térnünk az elejéhez. Ezekkel a mondatokkal folytatódik Anglia egyik leghírhedtebb királyának története, térjünk hát vissza a kezdetekhez, pontosabban az előző rész végéhez, azazhogy az előző rész végének a kezdetéhez. Ott folytatjuk a sztorit, ahol abbamaradt: Val d’Or, az Aranyvölgy, ahol ezer munkás egy hatalmas palotát épített fel az elmúlt hónapokban vászonból, hogy megfelelő helyszínül szolgálhasson az egyetemes és örök béke megkötésének. Őfelsége érkezik egész kíséretével, gyakorlatilag a teljes szereplőgárda itt van, szerepeljenek is egy kicsit, ha már fizetik nekik a gázsit. Jön a francia király, akit stílusosan Ferencnek hívnak, és amúgy olyan tenyérbemászó-képű alak, köszöntik egymást Henrikkel, majd bevonulnak ünnepelni.

A kapcsolatuk nem indul valami jól, Henrik nagylelkűségéről tesz tanúbizonyságot, amikor a tárgyalások idejére lemond minden egyéb uralkodói címétől, és csak Anglia királyának tituláltatja magát, az a francia korcs bezzeg csak a képébe röhög: „Höhö, még az enyém Burgundia is”. Wolsey már hozza is a Bibliát, de ahelyett, hogy Isten nevében képen mosná a kutyát a Szentírással, csak megesketi őket, hogy egymással tisztességesen és igazságosan fognak viselkedni. Már előre félek, mik fognak itt történni. Pláne, hogy hozzák a friss jegyespárt, Henrik lányát, Máriát, és Ferenc fiát, akik szintén nem kezdik felhőtlenül viszonyukat: Mária a kölök egy beszólása után szó szerint lelöki az asztalról, aki úgy pottyan a sárba, hogy azt a disznók is megirigyelnék. Remélem fájt neki, az állás 1-1!

Nos, kedves olvasók, ezennel megkezdjük tízhetes történelmi továbbképző kurzusunkat, tessék hát megmondani, mit is tudunk a Tudorokról? Segítek, nem Hófehérkénél kell keresni a választ, nem ők azok a fiúk, akik a bányában dolgoznak. És ha azt mondom, hogy Nyolcadik Henrik? Igen, ő volt az a fickó, aki kinyírta a feleségeit. Nos, aki kíváncsi az igazán mocskos részletekre is, vagy netalántán bejött neki a másik kardozós-dugós sorozat, a Róma, az ne habozzon, hisz tegnap óta már dvd-n is megtudhatja, mit vétettek szegény nők Henrik ellen. De kezdjük inkább a legelején… Egy angol történelemről szóló sorozatot hol is lehetne alkalmasabb helyen kezdeni, mint Itáliában: Urbino, hercegi palota, ahová egy férfi érkezik. Láthatóan nagy tiszteletnek örvend, hiszen a herceg vendége, aki azért hívta meg szerény hajlékába, hogy az egyre csak romló angol-francia viszonyokról tárgyaljanak. És erre szükség van, ugyanis a palota előcsarnokában megjelenik a tizenöt fős francia küldöttség, és hogy szándékaikat nyomatékosítsák, megszurkálják egy kicsit az angolt. A férfi holtan esik össze, nem volt valami hosszú szerepe.

Pár nappal később, 1500 kilométerrel észak-nyugatra, London szívében Anglia legfőbb tisztségviselői és lordjai tanácskozásra készülnek. Jelen van Thomas Wolsey, bíboros és kancellár; Buckingham hercege (ki a York házbeli IV. Edward király leszármazottja); Norfolk lordja; Morus Tamás; néhány statiszta, valamint természetesen maga Őfelsége, a magasságos VIII. Henrik, aki valószínűleg sose nézett ki így, mint a sorozatban, de megbocsátható bűn. A helyzet korántsem rózsás, ugyanis a legyilkolt titokzatos férfi az angol nagykövet volt, ja, és mellesleg a király nagybátyja, egyszóval: áll a bál. Őfelsége háborút akar, a főurak pedig persze támogatják ebben, hát ki merne nyíltan szembemenni az uralkodóval? Még Wolsey is rábólint a dologra, szóval Henrik kimondja a döntését: holnaptól indul a dicsőséges csihi-puhi, háborúban állunk a büdös franciákkal. A tanácskozásnak vége, Őfelsége mehet vissza játszani, Morus és Wolsey pedig aggodalmaskodik egy sort, majd megegyeznek, hogy ők majd helyes útra terelik a Henriket. Mintha nem az lenne a helyes, amit király mond.