Azt hisszük ismerjük a történetet. De csak a végét ismerjük. Hogy a lényeget megértsük, vissza kell térnünk az elejéhez. Ezekkel a mondatokkal folytatódik Anglia egyik leghírhedtebb királyának története, térjünk hát vissza a kezdetekhez, pontosabban az előző rész végéhez, azazhogy az előző rész végének a kezdetéhez. Ott folytatjuk a sztorit, ahol abbamaradt: Val d’Or, az Aranyvölgy, ahol ezer munkás egy hatalmas palotát épített fel az elmúlt hónapokban vászonból, hogy megfelelő helyszínül szolgálhasson az egyetemes és örök béke megkötésének. Őfelsége érkezik egész kíséretével, gyakorlatilag a teljes szereplőgárda itt van, szerepeljenek is egy kicsit, ha már fizetik nekik a gázsit. Jön a francia király, akit stílusosan Ferencnek hívnak, és amúgy olyan tenyérbemászó-képű alak, köszöntik egymást Henrikkel, majd bevonulnak ünnepelni.

A kapcsolatuk nem indul valami jól, Henrik nagylelkűségéről tesz tanúbizonyságot, amikor a tárgyalások idejére lemond minden egyéb uralkodói címétől, és csak Anglia királyának tituláltatja magát, az a francia korcs bezzeg csak a képébe röhög: „Höhö, még az enyém Burgundia is”. Wolsey már hozza is a Bibliát, de ahelyett, hogy Isten nevében képen mosná a kutyát a Szentírással, csak megesketi őket, hogy egymással tisztességesen és igazságosan fognak viselkedni. Már előre félek, mik fognak itt történni. Pláne, hogy hozzák a friss jegyespárt, Henrik lányát, Máriát, és Ferenc fiát, akik szintén nem kezdik felhőtlenül viszonyukat: Mária a kölök egy beszólása után szó szerint lelöki az asztalról, aki úgy pottyan a sárba, hogy azt a disznók is megirigyelnék. Remélem fájt neki, az állás 1-1!

De nem tart sokáig az öröm, Ferenc ugyanis átadja az ajándékát, ami mindenféle drágakövekből áll, hogy mennél el a nyomorba Wolsey, még hogy nem lesz ennek a csigazabálónak pénze ilyenekre… Őfelsége ezzel nem tud mit kezdeni, ő csak egy tortát hozott, ami édeskevés, még akkor is, ha a torta valójában színes madarakat rejt belülről (de nem úgy!). Pár perccel később pedig a francia korcs még eldicsekszik, és bemutatja Henriknek a Boleyn lányokat, közülük első sorban Máriát, akivel gyakran szokott lovacskázósat játszani. No nem is kell több Henriknek, nem akar ő se lemaradni, ezért aznap este hívatja is a Boleyn lányt a hálószobájába (nem, MÉG nem Annát, hanem azt a másikat), aki gyorsan be is mutatja Őfelségén, mennyit fejlődött a nyelvérzéke a francia udvarban.

No de ezalatt fontosabb (attól függ kinek) dolgok is történnek az éjszaka: Lord Boleyn jelentést tesz Wolseynak, amiben beszámol Buckingham ténykedéséről, tudtam én, hogy jófej az öreg, túl hevesen bólogatott, amikor a herceg arról beszélt, miként akarja megmerényelni a királyt. Másnap a Henrik – Ferenc párharc új állomásához érkezik: a francia már túlságosan elszállt magától, Őfelségének pedig kutya kötelessége helyrebillentésképpen seggberúgni a csigazabálót, ki is hívja egy nyíltfogású bírkozómenetre. Na végre, egy olyan megmérettetés, amiben nem lehet majd az ellenfelek gyávaságát okolni, amikor Őfelsége Henrik király megnyeri. És ráadásul test-test ellen! Hajrá Henrik!

Pár perc egymásnak feszülés után azonban Őfelsége a földre zuhan, a francia egyértelműen csalt, én tisztán láttam, az erkölcsi győzelem akkor is a mi királyunké! Henrik majd felrobban mérgében, azzal fenyegetőzik, hogy nem fogja aláírni a békét, Morus figyelmezteti, hogy azonban ez nem túl jó ötlet, tekintve, hogy mindenki kiröhögné Angliát. Szóval másnap kénytelen megszégyenítve kiállni, és aláfirkantani azt a nyamvadt papírt (azt azért jegyezzük meg, hogy a francia még a nevét se tudja leírni, nyilván az iskolában csak az F betűig jutottak), majd visszavonul, és elpusztít minden mozdíthatót a lakosztályában. Egyetértünk vele.

Visszatérünk Angliába, ahol Henrik még mindig dühöng a balul sikerült szerződéskötés miatt, és attól sem derül jobb kedvre, hogy a felesége unokaöccsét, a spanyol királyt, V. Károly néven Német-Római Császárrá választották. Vele kéne inkább barátkozni, nem a francia korcsokkal. Hát, személy szerint igazat adunk Őfelségének, Wolsey meg tudva, hogy nem tehet kanyit se az ügyben, el is kezdi szervezni a találkozót a császárral. Ezalatt Buckingham is előtérbe kerül, magához hívatja Boleynt (ha tudná, hogy az öreg kettős ügynök…), aki be is nyalizik rendesen a hercegnek, csak hogy az bízzon benne. Ügyes.

Néhány mellékes cselekményszál következik, ezekről röviden: Buckingham hadsereget szervez, Wolsey látogatást tesz a várandós Lady Blountnál, Morus Tamás és Henrik elmélkednek egy sort a királyi lét fontosságáról, majd végül a bíboros és Morus megvitatják, hogy száll romba az egyetemes békéről és utópiáról alkotott elképzelésük. És ugye a legfontosabb bölcsesség is elhangzik Wolsey szájából: ha valaki hűen akarja szolgálni a királyt, akkor azt is oda kell neki adnia, ami a legfontosabb a számára.

Ezután Wolsey jelenti Buckingham árulását a királynak, aki nincs elragadtatva a dologtól, de azért belemegy a játékba, ki akarja kényszeríteni tőle a merényletet, ezért meghívja az udvarba, az újév köszöntésére. Térjünk is rá a partira, amire annyian meg vannak hívva, hogy már a Whitehall is kicsinek tűnik, pláne miután három termet töltenek meg a király számára hozott ajándékok. Még Őfelsége se gondolhatja komolyan, hogy Buckingham ennyi ember előtt meg mer kockáztatni egy merényletet, de azért hátha… A herceg is megérkezik, izgulunk, hogy mi lesz, és persze a rendező hogy tovább növelje a feszültséget, a legjobb pillanatokban a vajúdó Lady Blounthoz kapcsol, akinél megindult a szülés. Buckingham meghajol, feltűnően tartja a palástja ujját (vajon hány centis konyhakés van odarejtve?), a Lady szenved, Buckingham gonoszan felnéz, a gyerek feje már kint van, végül a Lord feláll és átadja az ajándékát, melybe az „Alázatos, igaz szívvel” (Henrik kibírja röhögés nélkül) felirat díszeleg, Lady Blount pedig megszüli gyermekét, egy fiút. Huhh, szusszanhatunk egy kicsit.

Őfelsége terve ugyan nem jött be az áruló leleplezésére, de nem kell aggódni, van még a tarsolyában egy s más, például hogy Buckingham után küldi a testőreit, és letartóztattatja őt felségárulás vádjával. Hm, nem tartott valami sokáig az összeesküvés. Henrik egyértelműen arra utazik, hogy kivégeztesse az áruló bitangot, ki is nevez egy 20 főnemesből álló bíróságot, melyet Norfolk fog vezetni (pedig ő is milyen elszántan támogatta még Buckinghamet az előző részben). Wolsey azonban figyelmezteti: balul is elsülhet a dolog, mert például Buckingham követői fellázadhatnak Őfelsége ellen, ezért ő azt javasolja, hogy csak egy kisebb vádpontban ítéljék el, aminek köszönhetően végleg száműzni lehetne az udvartól. Utána meg, mondjuk egy vadkan elkapja vadászat közben, vagy valami hasonló. Már csak Norfolkkal kell megbeszélni a dolgot, hogy jól döntsön. Ez pedig nem nehéz dolog, csak vissza kell adni neki az apja gyűrűjét (akit még Henrik király apja végeztetett ki), és emlékeztetni, hogy könnyen erre a sorsra juthat ő is. Hm, csak nem sejti Őfelsége, hogy Norfolk is benne volt a dologban?

Na, jöhet is a tárgyalás, ami a legmeglepőbb eredményt hozza: Buckingham bűnös az ellene felhozott vádakban, büntetése halál. A herceg ledöbben, most mi van? Wolsey arcáról is lefagy a beépített álszent vigyora, ő se erre számított. Mi történt, Norfolk rosszul értelmezte a helyes döntés fogalmát, vagy csak megijedt, hogy a herceg beköpi őt is, és akkor ketten együtt mehetnek a hóhérhoz teára? Úgy látszik, ez örök rejtély marad, Buckinghamet elvezetik, aki útközben még megátkozza egy kicsit a bíborost, pedig az öreg Wolsey most az egyszer tényleg ártatlan.

Buckingham tehát meg fog halni, Henrik azonban nem megy el a kivégzésre, helyette inkább megnézi végre magának a fiát. A herceg ezalatt kétezerszer megbánja már az egész összeesküvős dolgot, de hiába: nem kaphat kegyelmet. Egy kicsit még sír is szegény (komolyan, én elkezdtem sajnálni, csak aztán nehogy nekem is a fejem vegyék szimpatizálásért), de végül a pallos lecsap, Buckingham feje a porba hull, Henrik pedig örömittasan kiálthatja világgá: „Fiam született!”

Buckingham megboldogult hercegét nem sokáig gyászoljuk, mert rögtön össznépi ünneplést hívnak össze a király fia örömére, mindenki happy, még a királyné is látogatását teszi, hogy gratuláljon férjurának (kicsit se kínos a szituáció). Wolsey pedig beszámol Lady Blountnak, hogy Őfelsége elismeri a gyereket (egy ilyen parti után miért ne ismerné el?), szóval kap egy évi rendes járadékot, egy kis házrészt az udvarban, aztán hogy trónörökös lesz-e belőle, az majd kiderül. És amíg Angliában mindenki ünnepel, Róma városa gyászba borul: Őszentsége, a pápa visszaadja a lelkét a Teremtőnek.

Morus érkezik Wolseyhoz kihallgatásra, és ekkor kénytelen rádöbbeni, hogy a bíboros zokog: nem kapta meg a  francia szavazatokat a konklávén, tekintve, hogy Anglia a NRCS-vel tárgyal, nyilván Franciaország kárára. Szegény Wolsey pedig nem tehet semmiről, ő csak hűen akarta szolgálni a királyt. És ugye tudjuk, ehhez szükség volt arra, hogy odaadja azt, ami a legfontosabb a számára. No de tegyük túl magunkat a fájdalmon, ugyanis dolgunk van: Londonban járvány ütötte fel a fejét, ezért az egész udvart el kell mozdítani a városból.

Míg Wolsey és Morus a kiköltöztetést tárgyalják, Boleyn Anna érkezik apjához, aki egy szokatlan kéréssel fordul lányához: miután Henrik mostanában nem hívja éjszakánként Mary-t, elkezdett apadni a kasszájuk. Ezért csak egy megoldás létezik: Annának be kell másznia a király ágyába, Őfelsége úgyse fogja kirugdosni onnan, és minden rendben lesz. És miután a múlt héten történelemkönyvet olvasgattam, és benne rút módon elspoilerezték a sorozat végét, azt kell mondjam: túlságosan is rendben lesz minden.

Megy az udvar vándorútra, a király pedig vendégségbe érkezik Wolsey bíboroshoz, közben megtárgyalják, hogy a császár valószínűleg bele fog menni a szövetségbe a franciák ellen, és akkor Henrik megszerzi végre azt, ami őseinek nem sikerült: Franciaország trónját. Közben megérkeznek a bíboros vidéki palotájába, ami állítólag a legnagyobb és legszebb kastély egész Angliában, és erre a király és felhívja a figyelmet. A bíboros kapizsgálja, mire akar Őfelsége kilyukadni, ezért inkább felgyorsítja a folyamatot: nekiadja az egész épületet. Elvégre ha igaz szívvel akarod szolgálni a királyt, oda kell adnod azt, ami a legfontosabb a számodra. Van, hogy kétszer is…