Egy éjjeli sötétségbe burkolódzó római sikátorban indítunk, ahol egy magányos férfi rohan fejvesztve, egy láthatatlan orgyilkos dudorászásától kísértve. Az egyik sarkon belefut az üldözőjébe, aki kényelmesen, rutinosan kardélre hányja. Pullo barátunk szakmát váltott. És mi a helyzet a másik jómadárral? Amióta Caesar felkarolta Vorenust, jól felvitte az ég a sorsát, gazdag és köztiszteletben álló polgár lett. Ám a ranggal együtt jár a több tucatnyi problémás kliens is, akiket időnként fogadni illik. Szöszke és háza népe teljes harci díszbe öltözve hallgatják a mosodás érdekfeszítő sirámát az eltört vizelőedényeiről, amikor Mascius, egy leszerelt katona előre tolakszik, és pimaszul magának követeli a figyelmet. Vorenus felháborodás helyett vigyorogva keblére öleli a fickót, mint kiderül, régi bajtársa a seregből.
A kliensek távoztával Mascius is előadja a saját hasfájását: a veteránok éjjelente telesírják a párnájukat, mert úgy érzik, hogy Caesar elhanyagolja őket. A pénzzel nem mennek semmire, a korábban megígért földekre vágynak, és bizony nem külföldön, ahogy azt Caesar tervezte, hanem otthon, Itáliában. Vorenus szerint ez nem fog menni, hisz nincsen szabad terület (bár a hitelességét csökkenti az a tény, hogy ő bezzeg kapott egy birtokot), Mascius pedig nem tágít, úgyhogy jön a farkasszemezés és a parttalan vita. Mascius végül elmegy, hogy beszéljen a katonák fejével.