Két hónap telt el, Caesar Hellászban hajkurássza Pompeiust, Vorenus Antoniust szolgálja, Evander holtteste pedig Pullo közreműködésének köszönhetően a csatornában rohad. Vorenus régebben azt hitte, hogy a családi élete nem lehet annál rosszabb, mint amikor Niobe és a gyerekei mártírként járnak-kelnek a jelenlétében. Tévedett. Ennél sokkal pocsékabb, amikor a feleségének a nővére a felszívódott kanos sógor miatti bánatában megszállja az otthonát. A fancsali képű kósza szellem naphosszat csak a falat bámulja, néha-néha felsír, Niobét meg úgy zabálja a bűntudat és az aggodalom, hogy egy Voyager szonda sebességével távolodik a férjétől. Eredmény: a szöszke veszettül rosszkedvű. 

Antoniusra hárult a feladat, hogy a gazdi távollétében Posca segítségével igazgassa a várost. Beköltözött Pompeius hajdani villájába, és egy törpével meg egy szajhával az oldalán fogadja az elé járuló alázatos kérelmezőket. Már-már lefordul a székről fenenagy unalmában, amikor megérkezik a hebegő-habogó, határozatlan Publius Servilius szenátor, azon utolsó mohikánok egyike, akik Rómában maradtak. Antonius figyelmeztetés nélkül rázúdítja a személyiségét, és mire a jóember kettőt pislant, már meg is kapja a konzuli címet. Persze nem a két szép szeméért neveznék ki, hanem mert kell egy báb, akinek a segítségével leerőltethetik a szenátus torkán az elképzeléseiket. Először is, ki legyen a társkonzul? Hát Caesar. Az nem számít, hogy már övé a diktátori cím, az összeférhetetlenség fogalma vele kapcsolatban szóba sem jöhet. Másodszor, van egy népszerűtlennek ígérkező törvénytervezet a tarsolyukban, amely a rabszolgamunka korlátozásával a szabad polgárok foglalkoztatását segítené elő.

A szolgálat végeztével a két katona kitárgyalja a tervezetet. Pullo örül, hogy Caesarék ennyire jófejek a néppel, Vorenus meg rázendít a szokásos mantrájára, Antonius a viselkedésével sárba tiporja a köztársaság méltóságát, satöbbi, satöbbi. Hirtelen beléhasít, hogy nem akar még hazamenni, ehelyett sarkon fordul, és a meghökkent Pullóval a nyomában célba veszi az egyik kocsmát. Tekintve, hogy otthon milyen állapotok uralkodnak, nem meglepő, hogy Vorenus inkább menekül. Vorena meg van sértődve az egész világra, mert miután az apja feljebb lépett a ranglétrán, el kellett válnia az ő egyszerű marhahajcsár férjétől, Lyde pedig csak Niobét bámulja azokkal a bánatos bociszemeivel.

Vorenus sorra dönti magába a piát, és két korty között Pullónak kesereg sanyarú sorsáról. Hiába teszi ki a lelkét is, amióta Lyde náluk lézeng, Niobe le sem tojja az erőfeszítéseit, és még szexre sem kapható. Pár óra múlva náthás gyerekhangon sírdogál, de Pullo tanácsa, miszerint el kéne hagynia a nőt, nem tetszik neki. Inkább meghal, mintsem elváljon tőle, mondá, majd fennakadt szemmel elájul. Ámen. Pullo a nyakába kapja a habtestét, és jó baráthoz méltóan hazacipeli. Másnap összeül a szenátus. A Caesar-pártiakon kívül alig néhány kriptaszökevény lézeng a teremben, és egyiknek sincs kifogása a Publius Servilius által elmotyogott (helyenként Antonius súgásával megtámogatott) indítvánnyal szemben.

Pullo Vorenus nyomorát látva átvedlik önjelölt párterapeutává, és meglátogatja Niobét, hogy a lelkére beszéljen. Színleg Lyde-nak, valójában a háttérben matató húgának szól a mondókája, amelyben beszámol arról, hogy egy barátja barátjának unokatestvére azt hallotta, hogy Evander szerencsejáték miatt bajba keveredett, és sajnos megölték őt. Felejtse el, törődjön azokkal, akik szeretik. Dolga végeztével elégedetten távozik, összetört szíveket és kiadós hisztériát hagyva maga mögött. Lyde bőg, Niobe vigasztalja, Lyde verbálisan a nővére torkának ugrik, az visszaharap, végezetül az özvegy teátrális megátkozás közepette távozik a színről.

Octavianus és Pullo gondosan megkoreografált harci bemutatót tartanak a család hölgytagjai szórakoztatására. Atia és Octavia annyira büszkék a fiúra, hogy addig dicsérik, amíg kislábujjig el nem pirul. Harci képzettségek kipipálva, jöhet a következő lépés: „Édes fiam, közösültél már valaha?” Két gyermeke egyszerre hördül fel, de háboroghatnak, ahogy csak akarnak, Atia rájuk sem hederítve megbízza Pullót, hogy hozza össze Octavianust egy bájos kis prostituálttal.

Beesteledett. A két katona hazaér, Vorenus nagy levegőt vesz, és zabszemmel a seggében felmegy a lakásba. Odabent kellemes meglepetés várja, Niobe kicsípte magát, vacsorát főzött, és még a gyerekeket is eltüntette. Úgy viselkednek, mint két kamasz, romantikus békülés és egetverő szex a láthatáron.

Caesar Antoniusnak írt levelében összegzi a helyzetét: az ellenséget üldözve végigmászta fél Görögországot, de Pompeius folyamatosan kitért a csaták elől. Amíg a macska-egér játékot művelték, a ravasz vén róka besorozott egy rakás katonát, és így létszámfölénybe kerülve átvette az üldöző szerepét. Összefoglalva, Caesar jelenleg szív, mint a torkosborz, és kéri szépen Antoniust, hogy hiperűrsebességgel jöjjön utána a 13. légióval. Most következik az aranyifjú dilemmája. Az túl egyszerű lenne, ha simán engedelmeskedne a parancsnak, előtte még végignézhetjük Marcus Antonius nem első, és nem is utolsó megkísértésének történetét.

Atia bespájzol néhány új nyakéket. Octavia a család anyagi helyzetéből kiindulva nem tartja bölcsnek a nagy költekezést, hiszen ha Caesar veszít, akkor a szükségük lesz minden fillérre. Atia titokzatoskodva elárulja, hogy nem kell aggódni, neki kész terve van erre az esetre is. Castor bejelenti, hogy Pullo megérkezett. Octavianus rémülten kutat az agyában valami kifogás után, meghaltam, eltemettek, jöjjön vissza jövő héten, de miután az anyja a könyvei elégetésével fenyegeti, megadja magát a sorsnak. Pullo elemében van, elviszi a fiút egy méregdrága kuplerájba, ahol Octavianus egy kisebb birtok áráért kedvére válogathat a zsenge húsú fiúk és lányok közül. Eleinte mintha a fogát húznák, de csak addig fanyalog, amíg meg nem látja az Egeria nimfáról elnevezett csinos lányzót.

Az ellenség megérezte Antonius hezitálásából, hogy érdemes lenne vele üzletelni, ezért most egy kék köpönyeges férfi, Pompeius küldötte igyekszik átcsábítani őt az Erő másik oldalára. Kössön különbékét, kap érte provinciát, pénzt, kegyelmet. Jól hangzik, jöjjön vissza másnap a válaszért. Vorenus csendben végigfortyogta a tárgyalást, a küldönc távoztával meg olyan szemrehányóan néz ki a fejéből, hogy sikerül felbosszantania az egyébként rinocéroszi arcbőrrel rendelkező Antoniust. Ugrunk Octavianushoz. A szoba magányában rövid ismerkedés és lelkizés zajlik, szegény kislányt még hátulgombolós korában elhurcolták a rómaiak, azt se tudja, honnan származik. Milyen szomorú, mondja Octavianus, nade, lépjünk a tettek mezejére.

Antonius is nagyon jól érzi magát. Két nagy szenvedélyét, a szexet és a harcot vegyíti úgy, hogy előjáték gyanánt két háromnegyed pucér lány kezébe kardot ad, majd egymásnak ugrasztja őket. Az egyikük hamar beszerez egy sérülést, a férfi kezelésbe veszi, és már nem kellene sok az akciózáshoz, amikor Posca megzavarja: ma estére Atiához hivatalos, tán elfelejtette? Ó, a francba. Atia teljes harci díszben, felpaprikázva köröz otthonában, hol a pokolban van Antonius? De amikor végre kopognak az ajtón, rohan átöltözni, hogy aztán mint akit legszebb álmából keltettek fel, kellemesen meglepődhessen a férfi váratlan látogatásán.

Egeria az ágyon piheg, Octavianus elvesztette, amit el kellett, immár komoly férfiemberként öltözködik. Kimennek az előtérbe Pullóhoz és a kuplerájosnéhoz, ahol az előbbi lelkesen körbedicséri őt, és azt is megtudjuk Egeriától, hogy az ifjonc egy bikáéhoz hasonló vehemenciával rendelkezik. Vágás. Niobe észreveszi, hogy Vorenusnak nagyon csípi valami a csőrét. A férje elmeséli, hogy Antonius nem akar Caesarnak segíteni, és még az sem vidítja fel, hogy ez esetben nem kellene újra elhagynia a családját. És akkor most mi a helyzet azzal a sokat hangoztatott véleményével, hogy Caesar egy zsarnok, és jogtalan ügyért harcol? Hát, ööö… itt erkölcsi elvekről van szó, asszony! Niobe kineveti, hülye vagy, Pistike, de szeretlek.

Antonius és Atia vacsora közben a katonai helyzetről beszélgetnek, a férfi látványosan nem tudja, hogy mihez kezdjen, és indítványozza, hogy tanácskozás helyett inkább vonuljanak szobára. A kefélést követően Atia nyakon ragadja a lehetőséget, és a posztkoitális állapotot kihasználva felvázolja az ő nagy tervét. Házasodjanak össze (Antonius úgy meglepődik, hogy a golyói a pincéig zuhannak), mindketten jól járnának, Atia adja a nemesi címet és a vagyont, a férfi pedig… mit is? Hát a biztos szövetséget a Pompeius-pártiakkal. Antoniusnak csak annyi a dolga, hogy Rómában maradjon, a nép úgyis imádja, kis szerencsével királlyá is válhat, és majd együtt uralkodnak a galaxison Rómán. Antonius fejében is megfordult, hogy esetleg cserben hagyja a bajtársát, de az, hogy az asszony ennyire biztosra veszi az árulását, annyira felbosszantja, hogy elküldi Atiát a jó édesanyjába. Kap cserébe egy pofont, amelyet azonnal viszonoz, ennyit kettejük nagy románcáról. Octavianus épp akkor ér haza, amikor Antonius fújtatva kiviharzik a házból, odabent Atia meg Merula ölében sírdogál.

Reggel van. Vorenus egy jól megtermett szálkát operál ki Niobe talpából, majd enyelegnek egy sort az ágyon. Immár olyan aranyosak együtt, hogy a törpenyuszik és őzikék féltékenyen füstölögnek a konkurencia láttán. Ahogy az Murphy törvényéből következik, a legrosszabbkor jön a hír, hogy a 13. légió hamarosan elindul Hellászba. Ugrunk Antonius házába, ahol Pompeius küldönce epedve várja a beleegyező választ, de szövetség helyett csak egy jobbegyenest kap az állába.

Atia szénája már megint rosszul áll, ha Caesar veszít, veszélyben az életük, ezért utolérhetetlen pofátlansággal kitalálja, hogy egy különleges ajándékkal körbeudvarolja Serviliát. És mi az az ajándék? Egy masnival átkötött, méretes bránerrel rendelkező rabszolga, aki egy drágakövekkel és arannyal kirakott páncélú teknősbékát tart a kezében. Hiszen először is, Servilia úgysem tudja, mi mindent tett ellene, másodszor pedig Atia szerint egy nagy pénisz mindig jól jön a háztartásban. A nagyasszony átszellemült arccal vizsgálja, hogy mi hiányzik még az összképből, amikor a meghökkenten vigyorgó Octavia és a férfitógában pompázó Octavianus befutnak. A kölyök mostantól kifejlett hímnek számít, minek következtében számára nem biztonságos a város, ezért az anyja elküldi őt egy távoli oskolába. Servilia mindig is kedvelte Octaviát, tehát a lánynak kell átadni neki az ajándékot. A rabszolga körmeit kifestették, és még egy koszorút is kapott a fejére, csóringer Octavia pedig ég, mint a Reichstag. Servilia egy vitriolos jégcsap szívélyességével fogadja a küldeményt, amitől Octavia úgy elszontyolodik, hogy gyorsan menekülőre fogja. Ám az asszony megállítja, megnyugtatja, hogy nincs vele semmi baja, nem tehet az anyja dolgairól, és ha ráér, látogassa meg máskor is.

Aventinus. Remek zene szól, miközben Pullo Eirenétől, Vorenus pedig a családjától búcsúzkodik. Octavianus Timon társaságában, a sírással küszködve távozik a városból, és végül maga a sereg is nekilendül a nagy útnak. Hamarosan nagy hullámok hátán hánykolódó hajókon szoronganak a katonák, vihar és villámlás riogatja őket. Közülük Vorenus az egyetlen, aki még bízik abban, hogy az istenek majd megvédik őket. Pullo mérgében cifrán felajánlja Tritonnak a farkát, és ebben a szent pillanatban darabokra esik a hajó. Vége.