Nick megérkezett a földi paradicsomba, ahol mexikói gyerekek potyognak az égből, mindenki boldog, mert elszaparálták magukat, így vígan grillezhetnek az utcán, senkit sem zavar. Egy kósza zombi nincs a közelben, de ha lenne, az se lenne baj, mert itt (biztos) nem úgy kezelik az élő halottakat, mint valami lápi szörnyeket. Szóval itt ébredezik Nick. Kicsit megzavarta az álmát a szűkre szabott orvosi rendelő másik ágyában lábadozó, csúnyán köhögő páciens, de ez van. Ha már felkelt, akkor kimegy a levegőre. Sehun senki. Kicsit lejjebb megy. Akkor már látja, hogy ott tolong a nép a kerítésnél, mintha ingyen osztogatnának valamit. Pedig csak egy faszi halad keresztül az intelligensen, folyosónak, alagútnak odarakott buszon, hogy karjait széttárva, de szó nélkül tűrje, ahogy megeszik a zombik. 

Zombiapokalipszisben dúskáló, kóborlókkal körített keddet mindenkinek! Visszatért a The Walking Dead testvérsorozata! Ott hagytuk abba, hogy a Mexikóba emigrált szereplők autodidakta módon eltanulták Rick túlélési módszerét, miszerint: ahová mész, azt a helyet így vagy úgy, de a nullával kell egyenlővé tenni. Ennekmegfelelően égették porig Strand meleg, milliomos mókicájának mensönjét, ahol a kereszténységet fullba nyomó házvezetőnő a pincében tartotta a zombikat. A csapat három részre szakadt: Travis megkereste fiát, majd úgy döntött, hogy túl pszichopata ahhoz, hogy visszavigye a többiekhez, ezért kettecskén zarándokolnak valamerre; Madison, Alicia, Strand meg Salazarék bepattantak egy furgonba és a lángoló birtokot maguk mögöttt hagyva elhúztak a véres messzeségbe; a vérrel nyakig bekent Nicknek nem jött be a muter zombikhoz való hozzáállása, miszerint élő halotti titulusokat egy golyó vagy egy mecséta rásegítésével mezei halotti státuszba kell őket taszajtani, ezért megmondta Madisonnak, hogy szüljön sünt, ő megy a maga útján. Ééés most ennek a búskomor baktatásnak a megéneklése következik.

 Nick épp békésen húzza a lóbőrt, de a reggeli mexikói napsugarak kinyitják a csipás szemét, másik oldalára fordul, majd a legnagyobb nyugodtsággal konstatálja a mellette rohadó apukát és gyermekét. A luxus kúriánál megismert takker nő hogyvoltozza, hogy a fickónak pár napja még semmi baja sem volt, de aztán lett, így bele kellett állítania valamit vizenyős agyába. No mindegy is, ő meg a kis Juan (Mi más lehetne egy mexikói kisfiú neve, mi?) tök másik irányba mennek, hogy megtalálják a gyerek faterját. Nick kap egy kis útravalót, némi kaját és egy gallon vizet. Ne aggódj fiam, innivalóra nem lesz gond, isten áldjon, szevasz! Ezzel Nick neki is vágott A gyűrűk urát megszégyenítő sétálásnak. És jöhetne a főcím, ha lenne, de helyette egy bokáig hajlongó kalaplengetés jön a The Walking Dead felé. EZ, ITT NI!!!

Péter ült a kanapén és a plafont bámulta bambán. A szobában félhomály volt, még a sötétítő függönyöket sem húzta el, amióta hazaérkezett. Ólmos fáradtságot érzett, mintha egy duplaműszak és némi túlóra után még lenyomott volna egy Gavid Guetta-koncertet de nem csak úgy szimplán, hogy Hello, Budapest, itt a DJ-szettem, tomboljatok, aztán szevasztok. Hanem alapozással, első sorban táncolással és két, egymást követő, csapatós afterpartival.

Miközben ezen gondolkodott, próbálta nem észrevenni a macskát, aki sértődötten figyelte a sarokból. Mindig ilyen gonoszan nézett rá, amikor hazahozták a macskapanzióból, éjjel vélhetően majd telepisálja a család összes elérhető cipőjét, na nem bosszúból, csak úgy, a miheztartás végett. De Pétert ez sem izgatta most, sőt még az is hidegen hagyta, hogy az előszobából beszűrődő hangok alapján a gyerekei éppen összevesztek a nyaralás előtt leengedett hűtőben talált utolsó, megcsoffadt répán. Péternek most, az utolsó pillanatok után lett elege a családi nyaralásból.

Elérkeztünk a várva várt félvadzáróhoz. Rendesen megalapoztak a nagy csúcspontnak, amiről csak a poszt végén fogok hosszasen ömlengeni vagy anyázni. De kezdjük ott, hogy Strand fejbe lőtte szerelmét. Pedig közösen megehették volna a mérgezett ostyát és akkor szépen éldegélhettek volna tovább a kis maxikói palota pincéjében, cuki golden retrievereket zabálva. Ez itt a probléma, hogy a házvezetőnő szerint utóbbi a normális, míg Madison, Strand és mindenki más, akinek nem főtt záptojássá az agya a trópusi hőségben tudja, hogy a fertőzött, meghalt embert fejbe kell lőni, agyon kell szúrni, különben felkel és megesz. Ezt a két világnézetet nem lehet összeegyeztetni, így a házvezetőnő kiadja az útját az egy napja érkezett vendégeknek. De azért kapnak egy napot összeszedelőzködni.

 Ez a félévadzáró előtti rész. Ezt nem szabad elfelejteni, a The Walking Dead esetében is itt szokott lenni egy nagy altatás vagy egy olyan felszopó rész, ami pusztán csak azt a célt szolgálja, hogy egy házvezetőnő alaposságával rendesen megágyazzon a nagy finálénak. Ehhez képest egy spanyol pádre nyomja a hittérítő szöveget a templomban, alaposan dokumentálva, több szögből megmutatva, kicsit belassítva és agyonfényelve is megmutatják, ahogy az úr színe elé járuló keresztények magukhoz veszik Krisztus testét. Mivel 12 évig katolikus suliba jártam, ezért tudom, hogy kábé ez az egyetlen érdemi része az egész 40-60 perces ceremóniának: az ingyenkaja, az ostya. Patikamérlegen kimért sovány vigasz, de attól még az. Több járókeretes nénit is láttam már egymás kínai papucsát tiporva könyökölve dulakodni, hogy előbb jusson a pap és az ő kifogyhatatlan ostyás puttonya elé. Szóval jól meg lett ez mutatva, így a nyakamat teszem rá, hogy ennek lesz jelentősége. A szentmise véget ért, menjetek békével. Istennek legyen hála, mondják a hívők, majd kimennek a templom elé és fegyvert ragadnak. Ekkor érkezik Thomas Abigail, aki arról győzködi a padrét, hogy hülyeség harcolni, blablabla, de akkor az egyik terhes nő átváltozik vért könnyező szűz Máriává, aztán meg egy gyerek is, meg mindenki, még a pap is, aki egy bizonyos nőt okol mindezért. Végre, egy nő lesz a főgonosz!

Folyamatában haladunk szépen előre. Mivel múltkor kicsit Abigail-túladagolást kaptunk, ezért most egyből a másik csapattal kezdünk. Valaki a koszos kezével összezúzza a fokhagymát, aprít, vág, szeletel, majd egy szelet húst a serpenyőben megsüti. Alicia továbbra is az Isten lábába kapaszkodva űzi ezt a zombiapokalipszisra időzített túlélés nevű dolgot, ami számára eddig olyan, mint egy szarabb este valami Michelin csillagos étteremben. Az Omaha Steak szervírozása után a főni csak annyit mond: egyél. Alicia eleinte húzza a száját, de amint Connor kimegy egyből elkezdi tömni a bucit. Egy falatnyi ideig tart a nagy zabálás, mert a terhes nő jön és kiveszi a lány szájából az ételt, hisz ő kettő helyett eszik, ugye.

Nick az éjszaka közepén kiúszik a partra. Nincs a szánkba rágva, hogy miért, egyszerűen csak ezt teszi, majd, amikor a gondosan bezacskózott ruháit felvéve jelntőségteljes pillantást vet az óceánra, és még egy helikopter is elhúz felette. Mintha a vízen is több fény pislákolna, de se fegyverropogás, se semmi, szóval hülyeség lenne belemagyarázni, hogy felrobbant a kis ladikjuk. Nick kijött a partra, annyi biztos, és mivel az ő karakterét úgy írták meg, hogy a vakmerőségbe oltott felelőtlenség a racionalitás talaján mozgó tökösséggel, félelem nélküliséggel egyenlő, ezért simán elnézhető neki, hogy Sziget fesztiválnyi sátorrengeteg között zajt csapva csalogasson magához egy zombit, hogy aztán bekenhesse magát béllel.

Ugyanaz a maréknyi ember van most is a főszerepben, mint az első évadban. Nem úgy indulunk neki az új szezonnak, hogy pár, eddig teljesen ismeretlen embert akarnak bemutatni. Az van, hogy a csapat egyik fele szeli a habokat egy motorcsónakon, hogy eljussanak a yachtra, míg Travis, Madison, Chris és a muter holtteste a parton dekkol és vár az éppen gyönyörűen lenapalmozott Los Angeles festői hátterében. Megjelennek a zombik is, de azon túl, hogy sikerül az idő közben visszatért motorcsónak propellerével leszántani az egyik elő halott arcát, és ezzel az anyasorozatot is felülmúlta kreatív zombigyilokban, nem történt semmi, sikeresen kihajóztak, na. És akkor innentől formabontó hogyvoltba csapunk át, és inkább valami karakterelemzésen belül ábrázoljuk az adott rész cselekményét, amit amúgy egy mondatban el lehet intézni: Tenkes kapitánnyal tutajuztak az óceánon, aztán a főnök elkezdett nabazmegelni...

Elérkezett a Fear The Walking Dead első etapjának utolsó része, ami végre elhozta azt a tetemes mennyiségű zombi sereget, amit oly sokan hiányoltak. Na nézzük mi lett Travisékkel. A pszichóba átcsapott Daniel Salazar megmondja a pincében, hgy fogják a katonát és elmennek a mutterért a bázisra. Ha így, akkor így, ez nem kérdés volt, hanem puszta tényközlés. Travis sem tud mit csinálni egy gyors vekengésen kívül, így egyetértően hümmögve pártolja az alaposan kidolgozott tervet, miszerint bemennek, oszt kijönnek, ennyi. Bepattannak a kocsikba és már indulnak is. Két katona épp őrségben szotyolázva szúrja ki a borbélyt, aki jótanácsként annyit mond miközben elpöccinti a cigijét, hogy vele ne is foglalkozzanak, inkább spóroljanak a golyókkal, majd a háta mögé mutat, ahol nem Travis érkezik az összekócolt szemöldökével és a szúrós tekintetével, hanem a sportcsarnokból kiengedett komplett zombi sereg, de sógorostul megm minden.