Másnap fedezik fel az újabb holttestet – miután Joseph eltűnt, John szívből aggódik, hogy ő az áldozat, de nem. Eszerint a fiút vagy élve vitte el, vagy ha megölte máshol van a teste. Sara tájékoztatja a rendőrfőnököt a fejleményről, illetve arról, hogy a polgármester kéri, ne jelenjen meg nyilvánosan, mert az olaj lenne a tűzre. Roosevelt amúgy is elég elkeseredett az újabb eset miatt, a hírektől sem lesz sokkal boldogabb.

Hősnőnk ezután a főhadiszállásra megy, ahol John egyedül tobzódik az önsajnálatban. Joseph miatt elkeseredett, bánja, hogy nem tett többet a fiúért. Elmereng kissé, majd témát vált és szerelmet vall a nőnek. Sara először leinti, aztán csak elfogadja a csókot.

Mary temetésén Laszlo összes barátja részt vesz, de ő csak gépiesen köszöngeti a részvét nyilvánításokat, látszik, hogy teljesen maga alatt van. Johnnak kijelenti, hogy a nyomozósdinak vége, nem akar mások haláláért is felelős lenni. Barátja hiába tiltakozik, az elhatározása megingathatatlan.

A rendőrségen az Isaacson tesók kihallgatják a gyilkosság egyik elkövetőjét, de az csupán szemérmetlenül kamuzik arról, miszerint Mary hívta be őket teázni (igen ő, aki nem tudott beszélni), stb. Marcust testvérének kell lefognia, hogy ne ugorjon a hidegvérű hazudozó torkának.

A nagy érzelemnyilvánítás másnapján Mary és Laszlo ún. „tejbetök szindrómában” szenved, mindkettő úgy vigyorog, mint akit baszni visznek. Szerencse, hogy külön helyen tartózkodnak, mert mindenki számára világos lenne kettejük dolga. Így csak értetlen pillantásokat kapnak – a nő otthon a többi szolgálótól, míg a férfi útban Washington felé Johnnak lesz gyanús, ám barátja egyelőre nem teszi szóvá. Cserébe a doki sem feszegeti különösebben, miért virít monokli a szeme alatt. Inkább átsétálnak a vonaton a büfékocsiba, nem véve észre, hogy valaki feltűnés nélkül a nyomukban van.

Roosevelt otthon nyugtalankodik a nyomozás megrekedése miatt, ám Sara megnyugtatja, hogy ez koránt sincs így, és beszámoló hőseink útjáról. A rendőrfőnöknek van ott ismerőse, aki a segítségükre lehet a kutakodásban.

Stevie elmondása alapján John portrét készít a gyilkosról – illetve csak próbál, mert nagyon nem jön össze. A doki szerint az a gond, hogy a saját elgondolásait viszi vászonra a fiú elmondása helyett. Ebből gyorsan üvöltözős vita kerekedik, amiben semmi meglepő nincs, mindenki ideges az elszalasztott alkalom miatt. Stevie vet véget a cirkusznak, mondván így senkit nem fognak megtalálni...

A halottasház előtt őrjöngő tömeg gyűlt össze, és verbálisan inzultálja az érkezőket és távozókat. Bevándorlók, akik saját gyermekeik miatt aggódnak, hisz az áldozatok mind közülük került ki. A holttestet már megvizsgálták az Isaacson tesók, most az eredményeket jött meghallgatni a Roosevelttel kiegészült csapat. Az áldozat szerencsére mégsem John pártfogolja, Joseph, hanem egy Ernst Lohnmann nevű fiú, aki Rosie néven futott a hímringyók között.

A csapat úgy döntött csapdát állít a gyiloknak – aki ugye szerintük még mindig regnál, lévén nem a megregulázott Mr. Van Bergen az. A kövi katolikus ünnep reggelén megbeszélésre hívják Rooseveltet és vázolják a tervet: minden kuplerájt be kell zárni, kivéve egyet, amit ők maguk tartanak megfigyelés alatt. Csaliként Stevie-t, a doki fiatal lovászát vetik be – női ruhában, sminkben, meg ami kell. A rendőrfőnök nem túl lelkesen, de beleegyezik a dologba. A közvetlen akcióban az Isaacson tesók döntése alapján Sara és Kreizler nem vehetnek részt; előbbi női mivolta, utóbbi béna karja miatt. Nem túl boldogok az amúgy logikus érveléstől, de evvan.

Eközben a rendőrség gyanúsítottját, Willem Van Bergent anyja már eltávolította a városból, egyelőre a külvárosig jutott, itt kell kivárnia a jövő hetet, hogy felszálljon a Buenos Airesbe tartó hajóra. Ő egyáltalán nem szeretne, de a család nem enged a dologból.

A gyilok által írt levelet a főhadiszálláson megjelent grafológus elemzi, aki megállapítja, hogy ezt az írásképet nem olyan régen vezették be az amcsi iskolai oktatásban, ergo az elkövető 24 és 35 év közötti lehet (feltételezve, hogy elvégezte az iskolát). Plusz az Isaacson tesók rájöttek, hogy a borítékon ugyanaz az ujjlenyomat található meg, mint amit a Zweig-ikrek kihantolása után a fiú zsebóráján találtak. Bizonyított tehát ami eddig is sejthető volt: az ikreket és a Santorelli fiút ugyanaz a személy gyilkolta meg.

Laszlo felírt néhány jellemző fordulatot a levélből, a csapat erről és az elkövetés módjáról beszélget. Azt már korábban is feltételezték, hogy a gyilkosságokkal és az utána elvégzett rituálékkal olyasmit él át újra és újra, ami egykor vele is megesett. Sara feltételezi, ha még fiúként élte át mindezt, akkor az egyik szülő hatása lehet a tettei mögött – az apja, de akár az anyja is lehetett aki gyerekként bántalmazta. A doki erre feleselni kezd, kiabálásig heregelve magát, szerinte ugyanis csakis az apa lehet a bántalmazó. Az oké, hogy hősünk nem egy cukorfalat, ezt eddig is tudtuk, de fél fülemet rá, hogy extra oka van, amiért ezen a feltételezésen ennyire feldühödött.

Laszlo otthonában látogatja meg egyik páciensét – na nem az állapota után érdeklődik, inkább ismeretlen gyilkosunk motivációi érdeklik. Annyi ugyanis egyértelmű, hogy örömét leli a fájdalom okozásában, ahogy a most meglátogatott hölgy is. A nő szerint a férfiak, akik nőket erőszakolnak, otthon általában el vannak nyomva, és fordítva: akik otthon akkora górék, hogy az asztalra szarnak (már bocsánat), azok szeretik, ha egyéb helyzetben (pl. egy szajhánál) megverik őket. Vagyis ha a gyilkos örömmel okoz másoknak sebeket, akkor neki is vannak szép számmal.

Miközben a nő mesél, egyre jobban megkörnyékezi a dokit, akinek egy idő után elege lesz, felpattan és megköszönve a segítséget gyorsított ütemben távozik.

Úgy látszik John olyan, mint egy macska – mindig talpra esik. Bár az előző részt az ő szorult helyzetével zártuk (lehetett izgulni érte rendesen), másnap a csipet-csapat új főhadiszállásának kanapéján ébred. Az előző estéből az akaratán kívül benyalt drogok miatt persze alig pár dologra emlékszik, na meg gatya sincs rajta - Sara közli vele az infót szemrebbenés nélkül (hangos röhögésemtől kísérve), de amúgy kutya baja.

Merthogy a jó doktortól kapott megbízásnak hála Stevie követte őt, és kimentette szorult helyzetéből – a részletektől megkímélik hősünket, és sajnos minket is. (Egyben itt kérek elnézést az előző rész hogyvoltjában elkövetett durva tárgyi tévedésemért, Kreizler lovászának/kocsisának neve ugyanis Stevie, nem Billy. Sorry!) De azt legalább megtudjuk, hogy a csapat a nyugodt nyomozás érdekében  lakást bérelt, ahol feltűnés nélkül ügyködhetnek. John a történtek miatt erősen frusztráltan haza indul, hogy rendbe szedje magát.

Dr. Kreziler a hullaházban érdeklődik hasonló módon meggyilkolt fiúk után, ám falakba ütközik: a boncmester csupán a hímringyót látja a Santorelli fiúban, nem a gyermek áldozatot.

Ezalatt Connor százados néhány társa és egy pap (!) kíséretében alaposan elagyabugyálja a Santorelli család fejét, így nyomatékosítva, hogy senki érdeklődővel ne beszéljenek. Ezután visszatér az őrsre, a rendőrfőnökkel kíván szólni. Sara tájékoztatja, hogy ő most nem elérhető, ezért a százados nála hagy üzenetet: az áldozat családja semmi újjal nem tudott szolgálni a nyomozás szempontjából. Ja, legfeljebb pár törött csonttal, ugye. Mondandója végén udvarolni próbál a női alkalmazottnak, de ő észreveszi a vért a kezein, így kénytelen szó nélkül elkullogni.

A 19. század végén New Yorkban ténykedő sorozatgyilkos utáni nyomozásról szóló sorozat Daniel Brühl, Luke Evans és Dakota Fanning főszereplésével? Ide vele, gondolhatja az egyszeri sorozatrajongó, és mennyire igaza van! Úgy voltam vele, ha (az amúgy Magyarországon forgatott) sorozat fele olyan jó lesz, mint az alapjául szolgáló regény, már nyert ügyünk van.

Így lett, bár gyanítom aki nem olvasta Caleb Carr regényét (itthon: A halál angyala), más hangsúlyokat, más kapcsolati viszonyokat fog látni a sorozatban. Tény, hogy a sztori belefért volna öt részbe, ezért óhatatlan, hogy a történetet az írók kibővítsék, esetlegesen átszerkesszék. Mivel én olvastam a könyvet, igyekszem ezen nem fennakadni – egyetlen érzékeny pontom, ha a szereplők egymáshoz való viszonyán csavarnak a készítők (remélem nem!), de legyen ez az én bajom. Lássuk.