Miles, Rachel és a Monroe-k hazaérnek, de a búvóhelyen ne találnak senkit és semmit. Mivel az éjszakai kirándulásra az a két nagyokos (Charlie és a nagypapi) nem teljes menetfelszerelésben indult, ezért feltételezhető, hogy visszatértek a cuccaikért, mielőtt Truman táborába költöztek, szóval egy cetlit azért hagyhattak volna. Az amigók minderről mit sem tudnak, de hamarosan megtalálják a tábort, és benne a hiányzó családtagokat. Monroe, az idősebbik, cinikusan megjegyzi, hogy lám-lám, csak egy hétig voltak távol, és tessék, Gene már megint fordított egy nagyot azon a bizonyos köpönyegen. Rachel erre csak a szemét forgatja, ahogy Miles is, de ő egészen más miatt. A távcsövön át ugyanis kiszúrta Charlie-t. Erre már Rachel is jobban körülnéz, és megállapítja, hogy ez egy karantén. Most Connoron a sor, hogy a szemét forgassa, de jó helyre is cserélte a bikinisnős, tequilás gengszteréletet! A táborban közben egyre csak hullanak a betegek, és ha így folytatja Gene is hamarosan köztük lesz, egyfolytában dolgozik, és eléggé szét van csúszva. Trumant faggatja, hogy vajh mikor jön az antibiotikum? Truman hárít, nem FedEx-szel jön a szállítmány baszki! Aztán persze békítőleg fordul az öreghez, kell a segítsége, mert csak ketten, együtt tudják megállítani a kórt. Nahiszen!

A cím ne tévesszen meg senkit, nem kapcsolt át egy dél-amerikai szappanoperára, bár helyenként néha úgy tűnhet, mégis. Komolyabb spanyol nyelvtudás nélkül is megállapíthatjuk, hogy ez a rész Monroe frissen feléledt apai ösztöneiről fog szólni, ami pedig rossz ómen. A cool David Lyons-t én speciel jobban kedvelem. Ám mielőtt belecsapunk a közepébe kapunk egy rövid jelenetet az „Aaron és a nők” teleregényből. Ez egy játékról szól, ami nagyjából annyi, hogy mondjunk egymásnak random neveket. Aaron? Grace? Priscilla? Aaron? Valószínűleg az Aaronért bónusz jár. Na de viccet félretéve kiderül, hogy Grace egy szál magában (!) éldegél Spring Cityben, vagyis élt ma reggelig, ugyanis ekkor betoppant hozzá egy fiatal nő, aki azonnal össze is esett a hőguta miatt. A geek meglátja az ébredező csajt, és meglepetését tátott szájjal jelzi, mivel mással. A kanapén fekvő ismeretlen ugyanis nem más, mint Aaron volt felesége, Priscilla.

Ha valaki arra számított, hogy a 2. évad közepére is megmarad a kezdeti lendület, akkor most valószínűleg csalódni fog. A téli álomból kicsit még ásítozva, álmosan csoszogva indult be az élet a posztapokaliptikus, áram nélkül maradt Amerikában. És itt most nem a zombikra gondolok, bár, ha úgy vesszük, Monroe végül is visszatért a sírból, szóval van némi összefüggés. Nézzük sorra a történéseket! Truman és Shaw késve érkezik a gimibe, már csak az összeégett holttesteket találják, köztük Hornét, akinek az összeesküvős kitűzője olyan remek anyagból készült, aminek a tűz sem árt. Kicsit arrébb Charlie és Monroe kommandózik, hogy kiszabadítsa Gene-t. Van is meglepetés, amikor az öreg meglátja Bass-t, akinek saját kezűleg adta be a méreginjekciót pár résszel korábban. Monroe gyorsan túllendül a kérdésen, és viszi Matheson-papát Milest menteni. Útközben Gene kicsit meghökken azon, hogy az egy szem életben maradt unokája micsoda gyilkológép lett. A rejtekhelyre érkezve van egy kis családi összeborulás. Rachel megbocsájt az apjának. A doki gyógyításba kezd, felvágja Miles elfertőződött karját, és valami gyógykukacokat ereszt beléje. Fúj.

Aaron kiborulása után vagyunk, a sorozat téli szünet előtti utolsó részében. Miles és a Matheson- lányok bunkertámadásra készülnek. Nincs túl sok esélyük, de Aaront és Gene-t valahogy csak ki kell hozniuk. Miles a kezét fájlalja, amit nem csodálunk, elvégre vérmérgezéssel nem nagyon ugrál az ember. Az senkinek sem jutott még eszébe, hogy a kötést cserélni kéne? Rachel ápolónő, az ég szerelmére! A bejutás egyszerűbbre sikerül, mint hitték, ugyanis ahogy közelebb lopakodnak az épülethez, mindenkit (embereket és állatokat egyaránt) a sárban fekve találnak. Nem haltak meg, csak eszméletlenek. A bunkerben is hasonló a helyzet. Aaron elmenekült. Erre Charlie jön rá úgy, hogy felismeri Aaron bakancsának nyomait. No comment. A nyomok egy falba vájt alagútba vezetnek. Rachel még tököl egy kicsit, csak hogy a katonák jól magukhoz térjenek, majd még pont az utolsó pillanatban a trió eltűnik az alagútban.

Szójátékkel kezdünk, már ha valaki szereti az ilyesmit. Kíváncsi vagyok mi lesz a cím hivatalos magyar fordítása, ha ez a rész egyszer elér hozzánk is, mert bár ez az egysoros önmegvalósításra buzdít (lefordítva kb. „gyere, és mutasd meg, mit tudsz”), de nyilván Horn dokinak is elég szerep jut a fekália ismert kavargatása tekintetében. Na, de inkább lássuk a fejleményeket! Egy elhagyatott uszodában nyitunk, nem először ebben az évadban. A változatosság kedvéért most Miles vegzál egy babaarcú katonát, ugyan elmondaná-e, merre van dr. Horn? A fickó nem árul el semmit. Miles beveti az arcbamászós, suttogós, trade mark Jack Bauer technikát. Jézusom, azért remélem, nem harapja át a gigáját! A városban közben megy az uszítás. Truman parancsnok előadja a mesét arról, hogy a robbantás a Stu Redman álnéven futó Miles Matheson műve volt, amiért kinyírták a főnökét. Tettestársa is volt, Aaron Pittman. Ezután előre engedi Matheson papát, hogy erősítse meg mindezt. Gene csak arra kér mindenkit, hogy ha a nagy embervadászatban meglátják a lányát és az unokáját, akkor őket legalább hagyják élve. Mindez persze csak arra volt jó, hogy a tetőn rejtőzködő Charlie is szemtanúja lehessen a nagypapi árulásának.

Monroe ébredezik a koporsóban; szemébe hull a föld, amit épp Rachel lapátol le róla nem túl lelkesen, de céltudatosan. Nem egy kellemes ébredés, az szent. Nyílik a koporsó: ne mozogj – adja parancsba Rachel. Úgy is van, a Walking Dead zombi-statisztái is jó ideig tanulják hogyan is kell azt. Monroe-t, valami jófajta drognak köszönhető szerencsés feltámadása után a városon kívül, egy elhagyatott házban helyezik nem örök nyugalomra. Szegénykém olyan reménykedő fejjel bámulja az őt ébresztgető Miles-t, hogy már én sajnálom. Arról próbálja meggyőzni, hogy a haverja örül annak, hogy visszatért, és ha már így alakult, akkor talán azt is elmondhatná, merre van a fia. Miles nem jó fej, csak annyit mond, hogy majd ha itt lesz az ideje, akkor Bass mindent megtud. Charlie értetlenkedik, miért mentette meg az anyja az ősellenségüket? Rachel rezzenéstelen arccal rávágja, hogy azért, meg szükségük van rá. Ja, meg azért, mert Charlie ezt kérte. Kedves gesztus nem mondom, de azért az anyai szeretetet nem pótolja. Szerintem.

Ígéretes a cím, akármi is történjen ebben a részben. De folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Monroe lelőtte JFF-et, a texasi kopót, de ez csak szerinte volt jó döntés. A malomban lévő másik három ember láthatóan nem így gondolja, és még fegyver is van náluk. Végül aztán a hőseink a vártnál sokkal gyorsabban teszik túl magukat a dolgon. Miles és Bass eltüntetik a hullákat, csak egy pár félrevezető nyomot hagynak maguk után. A texasiak közben megneszelik a főnök eltűnését, és utánamennek a malomba. A nekik hagyott nyomokon haladva meg is találják JFF-et, és már meg is fogalmazódik faék egyszerűségű kis tervük: visszamennek, és halomra gyilkolják a „hazafiakat”. Nem messze, a susnyásban Bass elégedetten somolyog. Megvan, amit akartak; háború lesz.

Monroe és Charlie elérték Willoughby-t, és most a falakon kívül távcsővel leskelődnek befelé. Van is mit, mert a városban felpörögtek az események, az előző esti események hatására. Truman parancsnoknak megmutatják az emberei az öngyulladásban elhalálozott katonákat. Néz is nagyot, hogy WTF, de jobb híján csak a folyóba dobatja a testeket. Mileszéknál is a tegnap esti halálesetek a téma. Rachel ugye megölte Kent, és jó barát módjára el is tüntette a hullát, meg a gyilkosság nyomait. Miles elismerően csettint. A legjobb pillanatban betoppan Aaron, hogy elmesélje, mit is tett pár órája szentjánosbogár képében. Na, ez már Milesnak is sok, de nem marad ideje ezen töprengeni, ugyanis újabb történés van a városban: egy csapat élén belovagol John Franklin Fry – innentől csak JFF-, aki ugyan nem egy Chuck Norris, de legalább egy texasi kopó. Tényleg. Rögtön keresztül is lőné Trumant és kedves kispajtásait, ugyanis amíg a Kormány szabadságát töltötte Kubában, Texas köszöni szépen, élt és virult, és Egyesült Államok ide vagy oda, nem tűrik a fegyverrel való behatolást az állam területére. Miles ismét elismerőn csettint, bár az örömbe némi üröm is vegyül. Még a Monroe Köztársaság idején volt egy kis konfliktusuk Texasszal, és akkor majdnem megölte ezt az embert, aki jelen pillanatban a legjobb, ha nem az egyetlen esélyük a Kormány elleni felkelés megindítására.

Texasban folytatjuk, ahol egy csendes nyári estén Charlie iszogat magányosan egy kocsmában. Egy nagydarab fickó telepedik mellé a pultnál, mondván, „szereti, ha egy nő bírja a piát”. Meghívná hősnőnket is egy italra, és Charlie-nak csak most esik le, hogy tök egyedül van, az isten háta mögött, egy elhagyatott helyen, egy tucat idegen férfi társaságában. Talán jó ötlet lett volna Monroe-val tartani, hm? Charlie menekülőre fogná, de az ajtó zárva. A férfiak rátámadnak, amit egy ideig Wonderwomanként hárít is, de kezd előtte elhomályosulni minden. A csapos tett valamit az italába. Eleddig bőkezűen osztogatott erényén azonban nem esik folt, ugyanis betoppan Monroe, legyakja a támadókat, és begyűjti az önfejű lánykát. Bass barátunk jó úton halad a pozitív karakterré válás rögös útján, bár a megmentettek személyét azért megválogathatná.

Miles legvadabb rémálmában nyitunk. A kezében nem maradt egy ép csont sem, és valami beteg, szadista fickó most készül lecsapolni a vérét, hogy a haldokló nőjét mentse vele. A zavaros tekintetű Titus el is meséli, hogy az ágyon felesége, Jessica fekszik, akinek a cukorbetegsége miatt leálltak a veséi. Mivel dialízist nem tudnak végezni, ezért inkább lecserélik a vérét. Van egy olyan érzésem, hogy Titus barátunk erről nem konzultált az asszonnyal. Milesnak az a nagy szerencséje, hogy a vére 0 negatív, így nem golyó általi halállal végzi, hanem szépen csendben elvérzik. Titus megköszöni a nemes ön (haha) feláldozást, és kimegy. Jó kilátások.