Az előző részben megismert bájos Maggie-t hátrahagyva tovább hasítunk a szerelmi vonalak mentén. Az eredeti sugárzás szerinti 1x02 epizód egy New York-i étteremben kezd, nyugdíjas akcióhősünknek a könyvelője ad pár befektetési tanácsot: legjobb módszer közbeszerzésen indulni és mindent háromszorosan túlárazni, tud is ajánlani pár tapasztalt és ebben jártas magyar politikust. Öreg Indy azonban nem is figyel, inkább a közeli asztalnál ülő két idős hölgy beszélgetését füleli, mert egyikük hangja felidéz benne egy 1916-os emléket, amit el is mesél a könyvelőnek.
Indy és Remy megérkezett Londonba, a Big Ben mellett haladnak el éppen, a közeli plakát és a kiabáló rikkancsok szerint Churchill küzd a parlamenti mandátumért és a kormányt teszi felelőssé a túlköltekezésért és a komoly veszteségekért. Ha ezek itt egymással harcolnak, akkor ki az ellenség?, kérdezi találóan Remy, na igen, hülye angolok, angol hülyék, bólogat egyetértően Indy. Remy szerint a mostani időkben a legtutibb becsajozós csali az egyenruha, aminek láttán megnyílik a lányok szíve és egyéb testrésze.
Ennek tárgyalása közben érkeznek meg a belga hadsereg toborzóirodájába, ahol szivarozó őrmester fogadja őket a Dohányozni tilos (Défense de fumer) tábla alatt, megfáradt bakancsos lábát az asztalon pihentetve. Belgák vagyunk mindketten, közli Remy, Indy lelkesen bólogat franciául. Az őrmi odaadja a kitöltendő jelentkezési lapot, Indy hosszan rágcsálja a tollát, hogy kiskorú amerikai állampolgár lévén milyen hamis adatot adjon meg. Szeme megállapodik a dohányzást tiltó táblán és már írja is: Henri Défense, született 1894. Az őrmester átolvassa a papírt, jelentőségteljesen a táblára néz, de nem tesz megjegyzést, pecsétet nyom a lapra és köszönti az újoncokat a seregben.
Remy megismerkedik néhány honfitársával és együtt beülnek a Café Belgique-be, ahol tósztot mondanak a németek által megszállt hazájukra. A beszélgetés közben Remy többször szemez a kávézó tulajdonosával, Suzette-tel, nem is eredménytelenül. Búcsúzásnál ugyanis elújságolja Indynek, hogy Suzette felhívta a lakására egy kávéra, két éve özvegy, a férje a német fronton esett el, micsoda mázli, nem igaz? Suzette lép oda és udvariasan Remy barátját is elhívja kávézni, Indy már szólásra nyitná a száját, de Remy figyelmeztetően köhent párat, ezért Indy udvariasan elhárítja a meghívást és elköszön. A távozó Indynek Remy kaján mosollyal udvariasan jó szórakozást kíván. Polite people.
Az esti utcán sétálva Indyhez odalép egy nő és a Bayswater felé menő buszról érdeklődik. Fingom sincs, mondhatná Indy, de mivel udvarias, csak annyit mond, nem tudom. Akcentusáról a nő felismeri benne az amerikait, Indynek bevillannak Remy szavai és gyorsan közli, hogy ma lépett be a hadseregbe. Kiderül, hogy a nő férje is katona volt, de egy hónapja meghalt. Megjön a busz, felszállnak, Indy maga elé engedi a nőt és közben nem mulasztja el megmustrálni a fehér harisnyás (white stocking) lábakat. Megveszik a jegyeket, a kalauznő még ad mellé egy szórólapot, ami az aznap este tartandó szüfrazsett gyűlésre invitál, téma a nők egyenjogúsága, fő szónok Sylvia Pankhurst, a mozgalom vezetője. White Stocking nagyon nem ért egyet a mozgalommal és ennek hangot is ad, Indy jobbnak látja ismét a katonaságra terelni a témát. Magányos és elveszett vagyok, mondja az özvegy, esetleg hazakísérném és akkor nem lenne magányos, vigyorog Indy, de csalódnia kell, mert az özvegy jól fejbevágja esernyőjével a pimasz frátert és leszáll. De pár hét múlva halott leszek!, kiabál utána Indy, de hiába, a nő taxiba száll és eltűnik az éjszakában.
Indy letörten felmegy a doubledecker felső szintjére, onnan mégiscsak jobb városnézni. Ám a busz egyszer csak fékez, felhangzik a légiveszélyre figyelmeztető jelzés és az égen feltűnik egy bombázó német Zeppelin. (Pedig az angol Zeppelin mennyivel jobb, ugye?) Indy még sosem látott ilyen szerkezetet, megkövülve nézi, a kalauznő alig tudja elrángatni. Egy sarok mögött keresnek menedéket a bombák elől, de a biztonságosnak vélt rejtekből egy közeli detonáció ereje kiveti őket és összekapaszkodva elterülnek a járdán. Kissé zavartan kibontakoznak egymásból, és a bombázás elültével az utasokkal együtt visszaszállnak a buszra.
Indy leszáll a Paddington állomásnál, még bepróbálkozik egyet a kalauznál (akinek a neve egyébként Vicky Prentiss), de az nem vevő a flörtre, csenget és a busz elhúz. Indy vonatra száll, kéne valamit olvasni, gondolja, talán Agathától a Paddington 16:50-et? Kutatni kezd a zsebében és kezébe akad a szüfrazsettes szórólap, gyorsan leszáll a vonatról és indul oda. A terem tömve hölgyekkel, az emeleti karzatról pár nagyhangú pasi figyeli az eseményeket. Indy fürkésző szeme hamar megtalálja Vickyt, a csaj is észreveszi, de igyekszik úgy tenni, mint aki ott sincs. Indy némi zajjal átbotorkál a széksorok között és leül a Vicky mögött székre. Mit keres itt?, támad rá a lány, maga hívott, nem emlékszik?, lobogtatja a szórólapot Indy.
Ms. Pankhurst tartja az első beszédet az igazságos demokrácia szükségességéről, amiben a nők is választójoggal rendelkeznek. Tetteket, nem szavakat!, ezzel a jelszóval zárja mondandóját. Majd átadja a szót egy bizonyos Maizie Kempnek, aki a fronton harcoló férfiak helyett a gyárakban dolgozó nők egyenlő bérezéséért emel szót, mire az egyik nagyhangú pasi a karzatról jól beszól neki. Indy felpattan és rendreutasítja a hímsoviniszta disznót, ennek hatására Maizie egyre magabiztosabban folytatja a beszédét, aminek a végén nagy tapssal ünneplik.
A gyűlés végén Indy meghívja Vickyt az oldalterembe egy teára. (Szoktál teázni? – Nem, mindig van nálam esőkabát.) Ms. Pankhurst lép oda hozzájuk és megköszöni Indy határozott fellépését, majd figyelmezteti Vickyt, hogy pár nap múlva le kell adnia az ígért cikket a Dreadnought-ba, a mozgalom lapjába. Miután elmegy, Vicky és Indy nyelvpárbajt kezd egymással, aminek korhatáros változata a RedTube-on megtekinthető, de nyugi, én az eredetit linkelem be, mert ez szerintem a sorozat egyik legviccesebb jelenete. A lány mindenféle nyelven mond valamit, de meglepetésére Indy mindent ért és az adott nyelven válaszol. Franciául, németül, olaszul, arabul, svédül, stb, még magyarul is: De magyarul nem beszél? – Dehogynem! (Ahányszor megnézem, annyiszor röhögök hangosan, a család már eléggé unja.) A párbajt végül Vicky nyeri, mert az utolsó nyelvet Indy nem ismeri fel. Ez walesiül van, anyám walesi, otthon mindig így beszélt velem, ad magyarázatot. Felség! valóban koronád / Legszebb gyémántja Velsz: / Földet, folyót, legelni jót, / Hegy-völgyet benne lelsz, mondja erre a könyvmoly Indy.
Kiderül, hogy Vicky apja diplomata volt és mindenhová vitte magával a családját, Indy meg ugye apja két éven át tartó előadókörútja során szedte magára a nyelveket. Teázás után sétálnak egyet a közeli parkban és találkoznak egy kétgyerekes anyával, akik nem mernek hazamenni, mert nem tudják fizetni a lakbért. A nő férje katona de már egy hónapja nem küld haza pénzt a frontról. Indy meghívja a gyerekeket pár briósra és pénzt is ad az anyának, aki viszont csak kölcsönként hajlandó elfogadni, amint lesz pénzük, visszafizeti. Amíg Vicky felírja a nevét, címét, Indy a gyerekekkel játszik. Igazán kedves ember a párja, mondja a nő, Vicky zavarba jön, de nem javítja ki a tévedést, hanem helyesel.
Indy hazáig kíséri Vickyt és a búcsúzásnál minden bátorságát összeszedve új randit kér tőle. Meglepetésére és örömére a lány igent mond, ezért megállapodnak, hogy másnap az oxfordi vonatnál találkoznak, Indy ugyanis meg akarja látogatni miss Seymourt. A vonaton látjuk őket viszont, mindketten csinosba vannak öltözve, a lány igazán gyönyörű, erről kár lenne vitát nyitni, itt a bizonyíték:
Miss Seymour megörül Indynek, bár a hölgyvendégen szerintem kicsit meglepődik. Beinvitálja a fiatalokat és első kérdése, hogy írt-e már Indy az apjának Mexikó óta, Jones senior ugyanis nagyon aggódik a fiáért. Amikor aztán meghallja, hogy Indy belépett a belga hadseregbe, azonnal elküldi levelet írni. Vickyt körbevezeti a lakásban, majd leülnek teázni és sütizni, amihez kisvártatva Indy is csatlakozik. A beszélgetés során szóba kerülnek a szüfrazsettek, miss Seymour ugyan alapvetően nem ellenséges, de a mozgalom időnként erőszakos megmozdulásait helytelennek tartja. Vicky azonban egyre szenvedélyesebben lovalja bele magát a vitába és a végén jól be is szól: Ha maga nem hisz a céljaikban, akkor nem lenne szabad az ifjúságot történelemre tanítania, de még krumplihámozásra sem! Majd rádöbben, hogy vendég létére talán mégsem kellett volna vérig sértenie a házigazdát, felpattan és felrohan a szobájába. Szókimondó teremtés, néz utána miss Seymour, zavarában Indy egyszerre három fánkot próbál meg begyömöszölni az arcába.
Később felmegy Vicky után, a lány éppen a bőröndjét készül lezárni. Ne menjen el, kedveli önt és várja az esti vacsorára, mondja a meglepett lánynak, aki végül marad. Este megérkeznek a vendégek, köztük maga Winston Churchill, ezért természetesen főleg politikai témákról folyik a beszélgetés. Churchill szerint ebben a háborúban a légifölény megszerzése a döntő, ezért több repülőt kell hadrendbe állítani, ahogy ezt az Iron Maiden is megénekelte. Majd a szavazati jog kerül napirendre, Vicky szokásos hevességével becsatlakozik és hitet tesz a nők szavazati joghoz juttatása mellett és a végén oda konkludál, hogy aki nem férfinek születik ebben az országban, az gyakorlatilag nem is számít polgárnak, hanem rabszolgának. A tiráda végén lecsapja az asztalkendőt, és ugyanezzel a mozdulattal röppályára állít egy darab habos süteményt, ami Churchill homlokán landol. (Így tehetünk egy politikust édes emberré.) Vicky rádöbben, hogy vendég létére talán mégsem kellett volna stb, felpattan és kiviharzik a szobából. Tűzrőlpattant teremtés, néz utána mosolyogva a nagy ember, a homlokáról törölgetve a sütimaradékot.
Másnap a reggelinél Vicky bocsánatot kér a viselkedéséért, miss Seymour nem haragszik, sőt mindig nevethetnékje támad, ha eszébe jut a sütis jelenet. Vicky az anyjáról mesél, aki az egyik első szüfrazsett volt, a börtönben éhségsztrájkba kezdett, emiatt erőszakkal kezdték táplálni, bele is betegedett. Majd Indy kerül szóba, a nevelőnő szerint sokoldalú fiú volt és az is maradt, az érintett ezt az ajtó mögött hallgatja végig. Majd vidáman belép és a két fiatal nevetve viháncolni kezd, Indy tréfásan Vicky ruhájára dobja a kétperces lágytojást, még szerencse, hogy nincs feltörve. Indy, ez itt nem állatkert!, figyelmezteti miss Seymour, de a fiatalok csak vihognak tovább, mint a tinik (hisz’valójában azok is).
Az egész napot kettesben töltik, bicajoznak, csónakáznak, kirándulnak a zöldbe, ahol megpihennek a természet (és Vicky) lágy ölén, szemérmes mosoly kíséretében egy puszi is elcsattan. Vicky javaslatára felkeresik a lány szüleit a közeli Malvernben, akik örömmel fogadják és ebédre is meghívják a vendéget. Megtudjuk, hogy milyen erőszakosan táplálták Mrs. Prentisst a börtönben csöveken keresztül, az így szerzett betegség és fertőzés miatt került kerekesszékbe. De a férjem mindenben kitartott mellettem, teszi hozzá, megfogva Mr. Prentiss kezét.
A látogatás után még kirándulnak egyet valami romokhoz, igazán romi, és itt végre elcsattan az első csók, ami olyan gyors, hogy Indynek még a kalapot sincs ideje levenni a fejéről.
Jó későn érnek vissza miss Seymourhoz, Indy felkíséri a lányt a szobájába, itt már hosszabb a csók, de az éjszakát természetesen külön szobában töltik. Indy úgy néz a becsukódó ajtó mögött álló Vickyre, hogy egész szerelmes lelke a szemében van.
Reggel elbúcsúznak, miss Seymour arra kéri Indyt, értesítse, ha megkapja a behívót. Pár nappal londoni visszaérkezésük után Vicky megmutatja az elkészült cikket Ms. Pankhurstnek és azon gondolkodnak, milyen frappáns címet adjanak neki. Végszóra belép Indy: Tetteket, nem szavakat!, javasolja, felidézve a szüfrazsett esten hallott szlogent. Majd félrevonja Vickyt és közli, hogy kézhez kapta a behívóját. A búcsúvacsira meghitt kis vendéglőben kerül sor, gyertyafény, hangulat, Indy nekihuzakodik, hogy nagy bejelentést tegyen. Vicky azonban kitalálja, mit akar mondani és nem engedi, hogy megkérje a kezét csak azért, mert háború van. Bár ő is szereti a fiút, mindkettőjük élete még csak most kezdődik, ne kössék le magukat. Ő újságírónak készül, azt a karriert nem lehet családdal, gyerekekkel beteljesíteni. Mire a háború véget ér, nagy valószínűséggel mindketten teljesen más emberek lesznek, ne tegyenek most olyan ígéretet, amit nem biztos, hogy be tudnak tartani. Okos és racionális szavak, ezt nyilván Indy is tudja, mégis azt mondja: Nekem ebből csak az jön le, hogy nem kellek, nem is baj, három nap múlva már úgysem leszek itt. Feláll és kibotorkál az étteremből, Vicky arcán folynak a könnyek, de nem megy utána. Kint az utcán Indy erőteljes mozdulattal szemébe húzza a kalapját, majd egy másik erőteljes mozdulattal behajítja az eljegyzési gyűrűt a Temzébe.
A vasútállomáson búcsúzkodó párok, családok, miss Seymour is eljött. Ne hősködj feleslegesen, vigyázz magadra és írj gyakran nekem és apádnak is, kéri, majd meghatottan megöleli tanítványát és elmegy.
Megérkezik Remy, de nem ám egyedül, ugyanis a rövid ismeretség ellenére feleségül vette a kávéházas Suzette-et, és így szép családja lett, mert a nőnek már volt két fia és két lánya. Indy csak szórakozottan hallgatja, mert közben a peront fürkészi, aminek a végében egyszer csak megpillantja Vickyt, de hiába kiabál neki, a lány nem jön közelebb. Indy még odafutna hozzá, de erre már nincs idő, mert a vonat zökkenve elindul, és viszi magával a sok fiatal srácot… a vágóhídra.
A jelenben öreg Indy befejezi a történetet: Soha többé nem találkoztunk, de még mindig megvan az a londoni buszjegy, itt őrzöm a tárcámban, mutatja a könyvelőnek. A szomszéd asztaltól feláll a két idős hölgy és beszélgetve a kijárat felé indul, Indyék asztala mellett elhaladva az egyikük épp azt mondja: Tetteket, nem szavakat! Vicky?, szól utána Indy, természetesen ő az, rövid tétovázás után a hölgy is felismeri, és a két idős ember 76 év után újra megöleli egymást.
Facebook kommentek